igaz történetek szülésről, születésről

1636. nap: Életem legszörnyűbb élménye (Marci születése)

1636. nap: Életem legszörnyűbb élménye (Marci születése)

Marci a harmadik gyermekem. Vele is otthonszülést terveztünk, ahogy a másik két gyermekkel. Ezúttal már az otthonszülést szabályozó rendelet szerint kellett eljárnunk. Már jó előre „bejelentkeztünk” a korábbról már ismert bábához, és közben jártunk „hagyományos” várandósgondozásra is.

A 12. heti ultrahangon említették először, hogy van egy mióma a méhszáj közelében, amiről előzőleg nem tudtunk. Megijedtem, hogy emiatt esetleg nem szülhetek otthon, de akkor még nagyon nehéz lehetett volna megjósolni, hogy ez mit jelenthet a szülés vonatkozásában.

Az egész várandósság alatt azon munkálkodtam, hogy eltüntessem a miómát, vagy legalábbis olyan kicsire csökkentsem a méretét, hogy ne befolyásoljon semmit: rendszeresen gyógynövényteákat ittam, gyógynövényes ülőfürdőt vettem, az étkezésemen változtattam, természetgyógyászhoz jártam, lelki terápiát folytattam. Ennek ellenére a mióma nem tűnt el, annyit viszont sikerül elérni – hiszem, hogy mindennek köszönhetően –, hogy számottevően nem növekedett. Sajnos azonban nem a mérete volt az alapvető gond, hanem az elhelyezkedése, a pici nem tudott miatta rendesen befordulni a szülőcsatornába, nemhogy beékelődni.

Végül a tervezett otthonszülésből programozott császármetszés lett.

Tudom, hogy szükséges volt, és tudom, hogy ha nem kerül rá sor, akkor könnyen lehet, hogy nem lennénk egészségesek mindketten, vagy akár rosszabb is történhetett volna. Az, hogy az otthonszülést kísérő bába véleménye szerint is szükséges volt a császár, nagyon sokat segített abban, hogy elfogadjam ezt a helyzetet. Mégis, ez volt eddigi életem legszörnyűbb élménye. Borzalmas volt.

Kezdjük ott, hogy gyűlölöm a kórházakat, félek tőlük, gyerekkori rossz élmények miatt nem érzem magam biztonságban a kórházban. Azután, eddig hála az égnek, soha nem volt semmilyen műtétem. Ráadásul, utálom, ha tűvel szurkálnak, bár ehhez már az eddigiek (véradás, várandósságok) során azért nagyjából hozzászoktam. Azt hiszem, ezekkel sokan vannak így rajtam kívül is.

Ez a műtét nagy hasi műtétnek számít, bár ma már rutinműtét is, azt mondják. Nekem éppen nem a rutinműtét fajtája adatott meg, mert nagyon sok vért vesztettem, meg a picit is kicsit nehezen vették ki belőlem. Nem tudom, hogy más érez-e valamit a műtét során – mert ugye gerincbe egy adag érzéstelenítést kaptam, már nem emlékszem, hogy ez most spinális vagy epidurális-e, de nem is számít –, én éreztem sok mindent, elég kellemetlen volt, ahogy éreztem, hogy húzzák-vonják a dolgokat, meg ugye hallottam is mindent. A műtőasztalon kicsit megijedtem, amikor hallottam, hogy Marcit nehezen tudják kiemelni, aztán megkönnyebbültem, amikor ő már kint volt. Azután azon dolgoztam, hogy egyrészt ne ájuljak el fekve, illetve, hogy el tudjak vonatkoztatni attól, hogy eléggé érzem, hogy matatnak bennem, miegyéb. De aztán vége lett végre. És tudom, hogy ez most éppen szükséges műtét volt, de számomra borzalmas élmény volt.

Az első gyermekem természetesen született kórházban, ahonnan pár óra múltán hazamentünk, a második otthon született, háborítatlanul, Marci pedig császárral, programozottan. Szóval, azt hiszem, van összehasonlítási alapom.

A császárnál úgy éreztem, erőszakot követnek el a testemen, sokkal-sokkal lassabban „épültem fel” belőle fizikailag, lelkileg pedig még annál is lassabban (talán még máig sem igazán). A szoptatás is nehézkesebben indult, a picinek is a másik kettőhöz képest számottevően több emésztési gondja volt, azt mondták, császárnál ez is gyakori. Mivel Marci a harmadik gyermekünk, nem tervezünk többet, de azért ha mégis lenne, biztosan nem gondolkodnánk alapvetően, hogy megtartsuk-e, de ez után az élmény után, én bizony igen erősen elgondolkodnék. Mert ezt, vagy ilyet soha többet nem akarok átélni. Ha az első gyermekem születik így, nagy valószínűséggel nem vállaltam volna többet. Pedig ez az én esetemben tényleg szükséges volt, és hálás is vagyok, hogy ma már ez tényleg rutinműtét. Viszont ha nem feltétlenül szükséges egy ilyen műtét, akkor meg nem érthetem, hogy miért csinálják…

Azért is hálás vagyok, hogy eddig megadatott, hogy természetesen szüljek, hogy szüléskor semmilyen beavatkozást nem „követtek el” rajtam (még a kórházban sem „kértünk” ebből), mert mindkét esetben hihetetlenül gyorsan „felépültem” (az otthonszülésnél nem is volt miből felépülni, mert semmilyen sérülésem nem volt, pedig nagyon nagy baba volt a második lánykám), a szoptatással soha semmilyen problémám nem volt.

És igen, megint elmondom, hogy örülök, hogy nem 50-70 évvel ezelőtt élek, mert akkor lehet, hogy rosszul végződött volna a harmadik várandósságom-szülésem, és örülök, hogy így Marci egészségesen meg tudott születni, de azt is el kell, hogy mondjam, hogy rendkívül szerencsések azok a nők, akik nem tudják, mi az, hogy császármetszés, és minden tiszteletem azoknak a nőknek, akik még vállalnak ma Magyarországon gyermeket császármetszés után is, tudva, hogy újra az vár rájuk.

G. N. N.
Lili > > >
Maja > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.