igaz történetek szülésről, születésről

1610. nap: „Na, még egy kicsit!” (Sebestyén születése)

1610. nap: „Na, még egy kicsit!” (Sebestyén születése)

Március hetedikére voltam kiírva, de már elsején éjszaka kezdtem érezni a jósló fájásokat. Úgy gondoltam, Zsoltit még kár lenne felébreszteni, hiszen korántsem voltak rendszeresek. Sőt, a nap folyamán időnként el is maradtak. Darabokban távozott a nyákdugó is, és csak kb. délután kettőtől tudtunk rendszerességet megfigyelni az összehúzódásokban. Érdekes módon nem éreztem félelmet, pedig egyértelmű volt, hogy most már hamarosan itt van a nagy pillanat.

Utólag visszagondolva, szép lassan épült fel az egész folyamat, miközben minél jobban igyekeztem átadni magamat a fájdalomnak, nem küzdöttem ellene. Én minél jobban befelé figyeltem, Zsolti pedig azzal segített, hogy mérte az összehúzódások közti időt, fogta a kezemet, ha kellett, masszírozta a derekamat.

Igazából fogalmunk sem volt, mikor kéne a kórházba elindulni. Én minél tovább húztam volna, mert a lehető legkevesebb beavatkozással szerettem volna szülni. Már hét-nyolc perces fájásaim voltak hajnalban. Zsolti nagyon aggódott, így elindultunk a kórház felé. A kocsiban tudatosodott bennem, hogy Úristen, most már lehet, hogy szülök! Nincs visszaút!

Beérkezve egy nagyon morcos ügyeletes szülésznő fogadott bennünket. Megvizsgált, és közölte, csak egy centire van kitágulva a méhszáj, és egyáltalán akkor minek jöttük be ilyen hamar. Benn akart tartani másnap reggelig. Tiltakozásomra előkerítette az ügyeletes orvost, aki szintén meg akart vizsgálni. Korábban olvastam valahol, hogy néha ez indítja be a szülést. Rövid veszekedés után annyiban maradtunk, hogy saját felelősségünkre hazamehetünk.

Hazafelé a kocsiban robbant ki belőlem az addig visszafojtott feszültség, és jól kibőgtem magam. Ennyit a magyar egészségügyről… (Utólag kiderült, hogy ez az ügyeletes szülésznő akkor már 40 órája nem aludt, azért volt ilyen barátságtalan azon az éjszakán.)

Másnap (harmadikán) folytatódtak a fájások, tudtuk, rövid időn belül találkozhatunk a kis Sebestyénnel. Mindenféle természetes tágulást segítő módszert kipróbáltam: többször beültem a kádba, lecipeltem az összes párnát a nappaliba, és azokon igyekeztem a lehető legjobb függőleges pozíciót megtalálni, hogy segítsem a baba útját lefelé. Kilincsbe kapaszkodtam, vagy Zsolti kezébe, amikor jöttek a fájások. A jógaórákon beszerzett buddhista kántálás bizonyult a legmegnyugtatóbb zenének a hosszú órák alatt.

Megfigyeltem egy érdekes dolgot is, amikor „leszállt” a hasam, hirtelen farkasétvágyat éreztem, majd közvetlen a szülés előtt a vajúdás során egyáltalán nem voltam éhes (a jó előre beszerzett csoki- és szőlőcukorkészletem sem fogyott el). Másodikán este még annyira jól voltam, hogy vacsorázni is elmentünk Petivel hármasban egy Római parti vendéglőbe, mondván, ki tudja, legközelebb mikor jutunk el ilyen helyre, miután a baba megszületik!

Szóval harmadikán este nyolc óra körül, négyperces fájásokkal érkeztünk (immár másodszorra) az I. kórház szülőszobájára. Ekkor már hat-hét centis tágulást állapítottak meg. Szerencsére szabad volt az alternatív szoba, és fogadott szülésznőm, Éva, aznap volt ügyeletes.

Sodortak magukkal az események, persze egy kicsit azért aggódtam, hogy minden rendben menjen. Évi közben riasztotta a doktornőt, hogy akkor talán most ne álljon neki hajat mosni, mert szülök ma este. Burokrepesztés után rendesen felerősödtek az összehúzódásaim, amelyeket labdán ülve tudtam a legjobban elviselni. Nagyon sokat segített, hogy közben Zsolti kezébe tudtam kapaszkodni, amikor nagyon fájt. Közben a doktornő és Éva folyamatosan figyelték a CTG-n a baba szívhangját. Hál’ istennek minden rendben volt, láthatólag igen jól viselte ezt a neki is borzasztóan megterhelő születést-szülést.

Másfél óra múlva éreztem az első tolófájásokat, és különböző pozíciók kipróbálása után a doktornő végül a felhúzott lábas verziót javasolta, bár lehet, hogy másképp is sikerült volna. Végtelenül hosszúnak tűnt, amíg a baba végül kibújt. A több mint 30 órás vajúdás alatt valószínűleg eléggé elfáradtam, ezért is kaptam a legvégén egy kis oxitocinrásegítést. Ha jól emlékszem, még kiabáltam is, bár az akkor egyáltalán nem zavart. (Igaz, a hasprést biztosan nem segítette.) Zsolti mögöttem ült, úgy drukkolt, a két nő pedig folyamatosan biztattak, hogy „Na, még egy kicsit, na, még egy kicsit!”, „Látom a feje búbját, jó sok haja van!”

Sebestyén 22.49-kor érkezett meg, nem sírt, csak nyöszörgött, és rögtön a hasamra tették. Furcsán boldog érzés volt, amint ott pihegett csapzottan a mellkasomon. De egyáltalán nem volt véres, csak egy „kicsit” fáradt. Zsolti vágta el a köldökzsinórt, majd gyorsan megszületett a lepény is. A friss apuka fürdette is meg az első szopizás után. Hagytam, hogy ő találja meg a tejcsiforrást, ami nemsokára sikerült is neki. Bámulatosan ki van ez az egész találva!

Azt hittem, majd sírni fogok, amikor megszületik a pici, de most valahogy nem tudtam. Biztosan a fáradtságtól és a megkönnyebbüléstől csak végtelen csodálattal figyeltem ezt a kis jövevényt.

A fürcsi után gyorsan felöltöztették, és újra visszakaptuk Sebit. Mivel éjszaka volt, és szerencsére foglalt volt az összes szoba, a szülőszobában hármasban tölthettük az éjszakát. Kimondhatatlanul jó érzés volt csak hárman együtt feküdni az ágyban, és figyelni, ahogy mély álomba zuhanva szuszog mellettünk. Alig aludtunk azon az éjszakán, csak néztük és néztük…

B. K.

Iza > > >
Ábel születése Apaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.