igaz történetek szülésről, születésről

1561. nap: Lányom születése – péntek, tizenharmadika

1561. nap: Lányom születése – péntek, tizenharmadika

A huszadik század határozottan a végét járta. Én pedig az egyetem utolsó évét tapostam. Mindig is szerettem volna fiatalon anya lenni, ezt láttam a családomban, és az is nagyon tetszett, hogy hosszú életű női családtagjaim mennyire örvendeznek az unokáknak, dédunokáknak, ükunokáknak. Így, amikor a diplomaosztóm után nem sokkal észrevettem, hogy egy új élet kopogtatott be nálam, hatalmas örömmel fogadtam.

A várandósságról, szülésről mindössze annyi ismeretem volt, amennyi az általános biológia könyvekben áll, valamint amennyit a romantikus és kevésbé romantikus filmek bocsátottak a generációm rendelkezésére. Ehhez azért hozzájött néhány elejtett információ családom nőtagjaitól. Anyukám mindig azt mondta, hogy a filmekben véghezvitt ordibálás túlzás, azért nem fáj az annyira. Azt is elmondta, hogy én akkor indultam, amikorra „megbeszéltük”, és annak ellenére szép munkát végeztünk, hogy kétszer volt a nyakamon a köldökzsinór. A nagymamámról tudtam, hogy mindkét lányát otthon szülte, bábával, és bár kistermetű asszonyka, a babái négy, illetve több mint három és fél kilósak voltak, édesanyám ráadásul a kezével az arca előtt és burokban, a nyakán köldökzsinórral született.

Szóval, a legkisebb félelem sem volt bennem a szüléssel kapcsolatban, és szemernyi kétségem se volt afelől, hogy mindenféle gond nélkül világra tudom hozni a kisbabámat. Hittem abban, hogy a kórház biztonságos, valamint hogy nagyon fontos az is, hogy az embernek legyen fogadott orvosa, aki vigyáz rá és segíti. Én olyan fogadott orvost választottam, akiről tudtam, hogy tekintélye van az adott kórházban (ő volt a főorvos), és sokan dicsérték is, hogy mennyire emberséges és milyen nagy tudású. Mivel a várandósságom csaknem végig problémamentes volt (eltekintve egy felfázástól és valami bélhuruttól, amit minden bizonnyal egy cukrászdai madártej okozott), nem sok dolga volt velem.

És elérkezett az utolsó pár hét, amikor NST-re kellett járni. Már az első vizsgálaton beszűkült magzatmozgás és mozgás közben leeső szívhangok miatt megfigyelésre befektettek a kórházba. Ez nem nagyon tetszett, mert akkoriban a kórházzal szemben laktam, tehát nyugodtan átsétálhattam volna akár naponta is az NST-vizsgálatokra, illetve a kétnaponta esedékes flowmetriára. Aztán innentől még érdekesebbé vált a sztori, ugyanis – bár akkor már kérdezgettem – nem mondtak semmit. Sem azt, hogy jól van a baba, sem azt, hogy nem. A méhlepényemet hol II., hol III. fokban találták érettnek, az áramlás állítólag jó volt, a reggeli NST-k sem voltak rosszak. Egy hét után kiengedtek.

A következő ambuláns NST-n kezdődött az egész elölről. Ekkor már rutinosabb voltam, és négy nap után megkérdeztem, hogy szándékoznak-e csinálni is valamit, vagy csak itt méregetnek. Aztán kijöttem, saját felelősségre, de megígértették velem, hogy a betöltött 40. héten szépen befekszem újra.

Persze a kisördög már bennem volt, nagyon aggódtam a baba miatt, és senki sem volt, aki igazán megnyugtatott volna. Minden nap kérleltem, hogy induljon el kifelé, mert a sok hercehurca miatt elhittem, hogy nincs már biztonságban odabent. De néhány jósló fájástól eltekintve nem történt semmi. Végül, a 39. hét utolsó napján elvesztettem a nyákdugómat. Ennek örültem… de még mindig nem történt semmi. Végül engedelmesen befeküdtem a kórházba.

Itt a kedves fogadott orvosom rám hozta a parát még jobban: megállapította, hogy ennek a babának már két hete(!) meg kellett volna születnie, valamint, hogy másnap reggel hatkor készüljek, mert oxitocinterheléses próba lesz, de az nem is lesz igazán próba, mert mindenképpen megindítja a szülést. A kórház és az orvos iránti bizalmam már romokban hevert, kezdtem rájönni, hogy itt nem segítik az embert, hanem… valami mást csinálnak, de hogy mit, azt nem voltam képes felfogni.

Másnap reggel hatkor nem történt semmi. Bejött az ügyeletes orvos, akivel közöltem, hogy nekem ma reggel elvileg OPT-m (oxitocinterheléses próba) lenne. Ő azt mondta, hogy nem tud róla, de megkérdezi az orvosomat. Fél órával később elküldtek a szülőszobára, kaptam beöntést, majd amikor végeztem, felfektettek a szülőágyra, és rám kötötték az oxitocint. Ettől épp hogy történgetett valami, de ahhoz elég volt, hogy a méhszájam nyíljon valamennyit. (Nekem már az oxi is csalódás volt, de annyira aggódtam a babámért, hogy nem igazán bántam.)

Ezután burkot repesztettek, majd felcsavarták a cseppszámot. Erre hirtelen nagyon durva fájásaim lettek, háton fekve – mert felkelni, forogni nem engedtek. A baba szívhangja hamarosan – négy centi tágulásnál – leesett. Kiabáltak velem, hogy rosszul veszem a levegőt. Nem jutott el a tudatomig – de úgy vettem észre, nekik sem –, hogy háton fekve, fájások közben képtelen voltam úgy lélegezni, hogy a babának is jusson. Hiába a tiszta oxigén… Ezért nekiálltak előkészíteni a műtétre.

Pánikban, sokkos állapotban voltam, de egy jó szót nem kaptam senkitől sem. Aztán betoltak a műtőbe, ahol nagyon sokan voltunk – szülészorvosok, gyerekorvos stb. –, csak az altatóorvos hiányzott. Így történt, hogy a „sürgősségi” császáromnál a beöltözött stáb és én magam, a műtőasztalon kikötözve, kétperces fájásokkal, és a kisbabám, ki tudja, milyen állapotban, háromnegyed órát vártunk az altatóorvosra. Valamelyik kedves maszkos pofa még azt is benyögte, hogy mi van, ha elhal a gyerek… de őt lepisszegték. Végül megérkezett az anaszteziológus, aki késését azzal magyarázta, hogy neki „senki sem mondta, hogy sürgős”. Aztán elaltatott.

Rám az altatógáz sajnos elég sajátosan hat, így a műtét utáni ébresztgetésből csak elhaló hangokra emlékszem, és arra, hogy képtelen vagyok kinyitni a szemem. A következő emlékem, hogy valami szorítja a karomat – az automata vérnyomásmérő mandzsettája volt. A sorstársaim szerint álmomban össze-vissza beszéltem és sírtam. Megmozdulni nem tudtam, a hasamon egy nagy homokzsák volt. Köhögtem az altatógáztól – úgy éreztem, szétszakadok. Bár őrzőnek hívták a helyet, nem vettem észre, hogy bárki is őrzött volna minket.

Mint kiderült, aznap annyi császár volt, hogy én és még pár kismama nem is a szülészeti, hanem a nőgyógyászati őrzőbe kerültünk. Ezért elég sokára hozták oda a babámat. Kicsi volt, hófehér, idegen. Riadtan néztük egymást. Nem adták oda, csak megmutatták. Aztán elvitték. Hihetetlenül bántott, hogy nem sok mindent éreztem.

Másnap reggel jött egy markos műtős, felnyalábolt, hordágyra rakott és áttolt a babás szobába. Aztán otthagyott. Ijesztő volt minden: egy magas ágyon feküdtem, én, a picike asszony, egy cső lógott ki belőlem, a végén palackkal, és minden mozdulat fájt. Megnyomtam a nővérhívót, hogy segítsen valaki, mihez kezdjek most? Fél óra múlva jött is egy nővér, kikapcsolta a hívót, és tovább akart menni. Rákiabáltam, hogy nehogy már tovább menjen, hiszen azért hívtam, hogy segítsen! Először is segíthetne felkelni. Megállt az ajtóban – sosem fogom elfelejteni – és közölte, hogy felkelni úgy kell, hogy először leteszem az ágyról az egyik lábamat, aztán a másikat, majd keresek egy nejlon szatyrot a csövemnek, és íme, már tudok is járni. Nagyon-nagyon dühös lettem, de talán ez adott erőt, hogy megcsináljam, amit mondott. (Első szabad tettemként legszívesebben jól felrúgtam volna, de felfogtam, hogy jelenleg sajnos sokkal gyorsabb nálam.)

Két óra múlva jött egy csecsemős, és behozta a kislányomat, hogy most már igazán gondoskodhatnék róla. (Mindezt szemrehányóan.) Bár nem tetszett a stílusa, hálás voltam neki… Innentől együtt voltunk, a babám meg én, és hamarosan kialakult a „szerelem” is. Szerencsére a szoptatással nem volt probléma, ami az előzményeket is figyelembe véve szinte isteni csoda. Érdekes, hogy utána már nem érdekelt, hogy fáj-e valamim. Etettem, ringattam, pelenkáztam, azért nagy találmány ez a rooming in – gondoltam boldogan.

Öt napot töltöttünk a kórházban. Akkor még nem tudtam, hogy az elszenvedett oxigénhiánynak később még maradandó következményei lesznek – de ez már egy másik történet lenne.

B. A.

Fiam születése > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.