igaz történetek szülésről, születésről

1549. nap: Kár itt napokig vajúdgatni (Napsugár)

1549. nap: Kár itt napokig vajúdgatni (Napsugár)

Angyalkánk távozása után megint lassacskán sikerült belerázódni a hétköznapokba, munka, bölcsi, szeretet, harmónia. A munkahelyemen emberséggel fogadott mindenki, nem kérdeztek többet az elvártnál, nem volt senki tapintatlan.

Aztán újra az a bizonyos két csík. A szívem a torkomban zakatolt, vártam-féltem-vártam-nagyon féltem. Ez jellemezte egyébként az egész várandósságomat, ami egy kicsi vizesedéstől és emelkedettebb vérnyomástól leszámítva zavartalan volt, se ciszta, se barnázás, annyira vártam, hogy egyszer nekem is hozzanak babát szopizni a kórházban. (Kisfiamnál a műtét miatt nem lehetett, és nagyon rossz érzés volt, amikor az anyukáknak vitték a babákat, nekem nem jutott senki).

Hoopá, de szegény főnöknek megint le kell nyomni a torkán, hogy terhes vagyok! Amúgy is iszonyatosan, feleslegesen parás vagyok mindenben, nem volt könnyű, de nagyon emberségesen állt hozzá. A 36. hétig dolgoztam egyébként, reggelente 20 perc séta minden nap, mert gyalog jártam munkába.

Nagyon szerettem várandósnak lenni, az volt az egyetlen „bajom”, hogy télen volt nagy pocim, és nem tudtam a világnak megmutatni, hogy hamarosan babám lesz, csak amennyit a télikabátból látszódott. Orvost és kórházat váltottam, sokkal tájékozottabb voltam a várandósság és a szülés terén is, kedveltem az orvosomat, szülésznőm nem volt.

Nem voltunk a nemében biztosak a végéig, talán kislányra tippeltek, az utolsó hetekben fordult meg valamikor, végig faros baba volt. Nagyon készültem fejben a természetes szülésre, amiről tájékoztattam az orvosomat is, aki megnyugtatott, hogy nem látja ennek akadályát.

38+0 voltam, amikor egyik hajnalban pisilni indultam, le is tudtam, csak amikor a pizsamanadrágomat húztam vissza, éreztem, hogy csurom víz. A kisfiam mellett aludtam, néztem az ágyat, az is vizes. Fogalmam sincs, mikor folyhatott el, nem vettem észre.

Telefonáltam hajnali négykor a páromnak, hogy ha tud, jöjjön haza a munkahelyéről, mert ez történt. A barátnőmet riasztottam, hogy jöjjön el a kisfiamra vigyázni, mert a szüleim nagyon messze laknak. Hívtam őket is, hogy induljanak, mert J-nek dolgozni kell menni, és a gyerek nem maradhat egyedül.

Fél hat körül értünk a kórházba, nem túl kedves szülésznő fogadott, nem volt beöntés szerencsére, ügyeletes doki vizsgált, egyujjnyi, merev méhszáj. Szülésznő hazaküldi Apukát, hogy ez semmi, majd szólunk, ha jöhet. Fájások vannak, elég gyakran. Szülőszobát elfoglaltam, CTG, fekvés, infúzió.

Nyolc tájban jön az orvosom, megvizsgál, semmi változás, ő műtene, kár itt napokig vajúdgatni, ha sikerülne is megszülnöm egyáltalán. Hittem neki, sajnos, engedtem a műtétet.

9.01-kor emelték ki a kislányomat, adhattam az orrocskájára egy puszi, vitték rendbe tenni, Apuci mehetett vele.

Kiemelés előtt odasúgtam a páromnak: „Na, most kell koncentrálni, Apa, átélni a pillanatot, mert születik a kislányunk!” Hát, annyira nem sikerült…

Apuci a műtét alatt a fejemnél lehetett, nagyon sok erőt kaptam tőle most is. Szülés után két órával kihozták mellém a kislányunkat, de sajnos, nem segítettek mellre tenni, aztán elvitték, és csak másnap kaptam meg.

Nagyon fájt a lábra állítás, sokkal nehezebben regenerálódott a szervezetem, mint az első császárnál. Aztán másnap kihozták, és én el sem engedtem többet, csak akkor, amikor elvitték fürdetni.

Szopizott szépen, még a mai napig szopizik (márciusban lesz kétéves). Nagyon bensőséges a kapcsolatunk, szerintem emiatt is. Nyugodt, kiegyensúlyozott kislány, kompenzálja a nagytesó harsányságát, hirtelenségét.

Nekünk egyelőre így kerek az élet, már Sugi is bölcsis, most kezdtem újra dolgozni, de álmaimban reménykedem, hogy még egyszer babázhatunk!

Köszönöm Neked is, drága kislányom, hogy vagy nekünk, és a bátyáddal együtt bearanyozzátok az életünket!!!

P. O.

Benedek > > >
Angyalka > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.