1178. nap: Amikor az ember hátán fát vágnak (Fruzsi születése)

Első gyerekem Magyarországon, második Németországban született. Mikor már ők hét-, illetve kilencévesek voltak, elszántuk magunkat egy harmadikra. Addigra már sok mindent hallottam, megéltem a szülésről, így nagy elhatározás volt bennem: ezt most tudatosan megélem, olyan lesz, ahogy eltervezem, és nem csupán történnek majd fölöttem az események. Eljártam szülésfelkészítő tanfolyamra abba a kórházba, ahol első gyerekemet szültem. Terhesgondozásra is odajártam, ugyanahhoz az orvoshoz, akinél Darinka született.

Minden a legnagyobb rendben zajlott. Kérésemre elmentem Down-kór-vizsgálatra is, mivel akkor töltöttem be a 35-öt. Nagyon megviselt, lelkileg. Nem tudom, mit kezdtem volna azzal az információval, ha netán Down-kóros gyerek készülődik a pocakomban.

A nyolcadik hónapban még Tátrát másztam, a hatodik hónapban bicikliztem. Szóval, éltem közel normális életemet. Elolvastam egy akkoriban megjelent könyvet a magyar szülészetekről. Nagyon képben éreztem magam.

Hétvégén Balatonon voltunk. Vasárnap este, útközben hazafelé már fájásaim voltak. Egész úton mértem a két fájás között eltelt időt. Aztán lefeküdtünk. Fájásokkal.

Reggel gyerekek rendben elmentek a suliba, mi meg felcuccoltunk, és bevonultunk a kórházba. Irtó rendesnek éreztem magam, hogy hétköznap, munkaidőben akarok szülni. Ott megvizsgáltak, és beküldtek a szülőszobára. Na, ott egy undok, öreg szülésznő fogadott (aki a szülésfelkészítőn nem jelent meg, így nem éreztem szükségesnek a szülésznőválasztást). Mindjárt kihúztam a gyufát, amikor megkértem, ne borotváljon meg. Pozitív változás volt viszont, hogy már nem kellett kipakolnom egy fél raktárat a zuhanyozóból beöntés utáni mosakodás előtt. (Mert nem akartam szülés közben plenárisan kakilni.)

Aztán le kellett feküdnöm a vajúdóban egy ágyra. Megkaptam a magam kis koktélját és hozzá az utasítást: fél órán át ne mozduljak meg, mert előre eshet a méhszáj. Férjem nagy nehezen kezet moshatott valahol. Mivel nem „kellő” ütemben tágultam, egyre növelték az adagomat. Hogy ez ne nagyon tűnjön fel, elfordították az infúzió számlálóját.

Bár többször mondtam, szeretnék arra az ágyra kerülni, ahol az első gyerekemet szültem, ez valamiért nem volt lehetséges. Iszonyú tudatosan lélegeztem, ahogy ezt a terhestornán tanultam. Zsibbadt a kezem rendesen. Később elárulta a szülésznő: „Ja, túllélegzett” (ettől sok volt a véremben az oxigén, vagy mi). De akkor ott nem segített.

Mikor megállapította, lassan szülök, előkerítette az orvost. De nem volt szabad addig nyomnom, míg az orvos el nem készül. Én titkon nyomtam. Doki megkérdezte, hogy vagyok. Nos, akkor az ember nem annyira van jól. De nem kiabáltam, nem hisztiztem, bár azt gondolom, olyankor azt is lehet. Mire megveregette a vállamat, és azt mondta: ezt akkor is ki kell bírni, ha az ember hátán fát vágnak! Ezért azóta is dühös vagyok.

Majd feltette a szülésznő a kérdést: szeretném-e, hogy vágjon? A válaszom: ha lehet, ne! És az első fájásnál akkora kijáratot kanyarított, hogy a fülemig ért. Fruzsi gondtalanul ki is repült rajta. Én ugyan hetekig majd’ elájultam. Gondolom, a sok oxitocin és a nagy vágás következményeként. Pedig két másik gyerek várt otthon, akikhez kellett volna némi erő.

Egy helyes lencsibabával és nagy csalódással mentem haza a kórházból. Akkor megfogadtam, lesz még egy kistestvére, hogy legyen egy normális szülésem is! És lett: Lili, aki végül otthon született. Szinte az utolsó pillanatban döntöttünk így, mikor a második orvos se vállalta el, mert rosszul időzítettük: a nyári szabadság idejére. Végül nagyon örülök, hogy Lili otthon született Ágival, mert így tényleg lett egy igazi szülésem is!

T. É.

Darinka > > >
Bendegúz > > >
Fruzsi születése apaszemmel > > >
Lili > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

• 1545. nap: Bizonyos, mint a kő
• 1608. nap: „Otthon szűletést csoda”
• 638. nap: Harmadik Telihold
• 1403. nap: „Végre egy nő, aki tud szülni” (Emese érkezése)
• 623. nap: Mélységek