igaz történetek szülésről, születésről

1546. nap: Kinyírva (Ráhel születése)

1546. nap: Kinyírva (Ráhel születése)

A negyediket vártuk, Anna, Áron és a soha-meg-nem-ismert harmadik után. Anna kórházban született, mindketten sérültünk, Áron otthon, békességben jött világra, amellyel sok sebet begyógyított. Otthonszülést terveztünk most is, arra készültünk.

A várandósság nem volt teljesen zavartalan, a vetélés árnyékában, minden jelben rémeket láttam, sokszor aggódtam a kicsi, bennem növekvő életért. Koraszülés veszélye is felmerült. Ági volt a támaszom, mindig, bármikor on-line elérhető segítség, simogató, jó szó, a leghitelesebb embertől. Köszönöm!

Sok intéznivaló akadt, a kilenc hónap elrepült. Március legvégén volt egy fontos tanfolyamom, amelyen szerettem volna jelen lenni, így kértem a babámat, hogy várja meg az áprilist. Megvárta… sőt, eltelt a kiírt dátum is. Jósló fájások éjjelente jöttek-mentek, de a napsugarak mindig szétfoszlatták a hullámokat.

Mígnem egy szép vasárnap a fájások reggel is jöttek, egyre erősebben. Volt bennem egy megfogalmazhatatlan rossz érzés, mert nem láttam lelki szemeim előtt a szülés végét. A párom azt mondta, amikor este átölelt, hogy valami nagy kékséget látott, nem igazán értettük… akkor még.

Szóltunk a bábáinknak telefonon, hogy valami elkezdődött, valami van, ami lehet még bármi. Sokszor eszemben voltak Ági szavai, hogy a harmadik gyereknél szokott leginkább előfordulni, hogy nem tudják, mikor is szülnek, mi jósló fájás, és mi az, ami meghozza a kisbabát… hát én pont így voltam.

Úgy döntöttünk, a párom a gyermekeinket elviszi a nagyszülőkhöz, hogy itthon nyugalomban befelé tudjak fordulni teljesen. Jöttek a fájások, nem voltak elviselhetetlenek, de beszélni már nem tudtam közben. A bábáink elindultak. Zenét hallgattunk, és ringatózva sétáltam, ami nagyon jólesett, és közben a hullámok elviselhetően jöttek és jöttek. Mégis úgy éreztem, nem haladunk sehova. Megérkeztek a bábák, mondtam nekik is félelmemet, hogy nem haladunk sehova.

A vizsgálat titkos reményeimet is szertefoszlatta, mivel a méhszáj még nem nyílik. A vérnyomásom kúszik, a lábam csúnyán ödémás. A vérnyomásomra kapok homeopátiás szert, és pár óra alatt megiszom három liter csalánteát, míg bábáink „ismerd meg hazád!” felfedező túrára indulnak a környékünkön.

Éhesek vagyunk, megkívánok egy igazi marhahúsos hamburgert, amelyet párom 30 percen belül prezentál. Hihetetlenül jólesik. Újabb kísérlet a vérnyomásom rendezésére, és bábáink javasolják, hogy egy pohár portóit iszogassunk el, és próbáljunk meg aludni egyet, miközben nevetgélve mesélünk (leginkább férjem) a portáról, állatainkról, rakott tűzhelyről és miegymásról. Szóval egy pohár portói, csalánteával… alszunk is egy kicsit.

Jólesik bábáink kedves nyugodtsága, mindig egy kis mosollyal fűszerezve. Velük tudok őszinte lenni, félelmeimről beszélni (hiszen sejtem… tudom, mi vár). Nézünk CTG-t, jó a hangulat.

De a vérnyomásom kúszik felfelé, az ödéma nem csökken, a méhszájam sem nyílik kellően, így javasolják bábáink, hogy menjünk be egy kórházba. Tudunk 100 km-en belül egy jó, emberséges kórházat? – kérdezik. „Sajnos nem” – ez a lesújtó válaszunk. Így megyünk a városi „bababarát” kórházba. Megbeszéljük, mit vigyünk, mit ne, mit tehetünk, és mit nem érdemes… stb. Nagyon nehéz a lelkem, de tudom, hogy a terhességi toxikózis nem játék, sokan fizettek életükkel a régi időkben… Megbeszéljük, hogy jobb, ha egyedül megyünk be, így fájón elbúcsúzunk egymástól, és én a szüléssel kapcsolatos álmaimtól.

Megérkezünk (kb. 22 óra), alig találjuk meg a bejáratot, kellően ideges vagyok. Valaki eligazít, hogy nekem lifttel kell mennem a másodikra, a páromnak gyalog. A kihalt emeleten legalább öt percig kóválygok, mire a páromra találok, még két perce sem érkeztünk, de máris sikeresen elválasztottak szerettemtől, erre gondolok akkor.

Becsengetünk. „Bassza meg, ma sem lesz egy nyugodt esténk!” – hallatszik a folyosóról. Dante szavai jutnak eszembe: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” – és milyen igaznak bizonyult… így látva az eseményeket visszafelé. A gyomrom remeg, elhatározom, hogy együttműködő leszek, és távolról, felülről fogom szemlélni az történéseket. Úgy gondoltam, ha nem vonódom bele annyira saját kórházi szülésembe, talán kevesebb lelki sérüléssel megúszom. Utólag már nem vagyok ebben olyan biztos, vagy nem sikerült elég kívül maradnom.

Bemutatkozom, elmondom röviden a helyzetet, a vajúdás kezdetét kicsit későbbre datálva, merő óvatosságból, és azt is, hogy tervezett otthonszülésként indult, de a nem csillapodott magas vérnyomásom miatt úgy láttuk, hogy itt a kórházban lesz biztonságos a befejezés.

A kórházi személyzet, mint utólag kiderült, egy szülésznő és nővérek, nem mutatkoztak be, de lekicsinylő, arrogáns megjegyzésekkel és tanácsokkal bőven elláttak, míg öltöztem, és a vizsgálat alatt is. Kioktató stílusban beszéltek velem, mint egy csitrivel… pedig negyedik gyermekünket váró, tisztes állampolgárnak gondoltam magam.

Szóltak az ügyeletes orvosnak és azt mondták, majd utána a férjem is bejöhet. Mindenféle papírokat toltak elém, hogy írjam alá. Mondtam, hogy előbb elolvasom, látszott, hogy ehhez nincsenek hozzászokva. Így elkezdték magyarázni, az egyik, hogy ha kell, gátmetszést csinálnak. Mondtam, hogy ezt nem írom alá. Jött a kioktatás, én meg csak mosolyogtam, és eszembe jutott, hogy együttműködő leszek, de ezt akkor sem írom alá. Második, hogy nem dohányzom a kórház területén. Ezen meglepődtem, és aláírtam, nem dohányzom egyébként sem. A harmadik, hogy ha megszököm a kórházból (feltett szándékunk volt ambulánsan szülni, azaz a szülést követően megszöktünk volna), akkor nem perlem a kórházat. Gondoltam, egye fene, akkor majd nem perlem, és aláírtam, hiszen már így is kellően rosszallóan néztek rám.

Megjelent egy fiatal, szerintem tőlem is fiatalabb női orvos, aki szintén elfelejtett bemutatkozni, de rosszallásának, ha kicsit talán visszafogottabban is, de hangot adott, vagy éppen a hallgatásába bújtatott gesztusai árulkodtak erről. Senkinek nem volt egy reménykeltő, bíztató szava, miközben a kontrakciók jöttek, bár gyérülve.

Minden egyes vizsgálat fájdalmas volt. A véres vizsgálókesztyűk sejtetni vélték, hogy nem mulasztották el kézzel tágítani a méhszájamat, mivel eddig vérzésnek nyoma sem volt. Négyujjnyi méhszájat mondtak. Többször adtak bogyókat, gondolom a vérnyomásom mérséklésére. „Egyet szétrágni, egyet lenyelni” – ebben kimerült a tájékoztatás, azt sem tudtam, milyen nevű gyógyszert kaptam, és pontosan mire. A terhességi mérgezés jeleit mutattam, de a vizeletben továbbra sem volt fehérje. Bekísértek a szülőszobára, három bokszhoz hasonló kisszoba kitárt ajtókkal. Az utolsót kaptam, gondoltam, jó, itt meghúzom magam, elbújok… de nem sikerült.

CTG-re kötnek, naivan azt gondolom, 20 perc, ellenőrzik a babát. A kontrakciók alatt kiakad a műszer, erősek. Fájdalmasan telik az idő, és egyedül, mert a férjem még mindig kint dekkol egyedül, pedig megígérték, hogy mindjárt együtt lehetünk. Ismét szólok a szülésznőnek, hatodjára, hogy engedje be a páromat, hiszen megígérték, és rögtön leperkáltuk a 2500 forintot a „műtősruháért”. Rám förmed, hogy várjak, új beteg érkezett (egy vajúdó anyuka, aki történetesen nem beteg). Várok és szenvedek egyedül, magányosan.

Egyszer csak megjelenik valaki talpig kék műtős ruhában, megijedek, majd lassan felismerem a párom. Már értjük a nagy kékséget, amit a párom az átölelésemkor látott előző nap. Átölelem, és elmosolyodunk. Hosszú lenne leírni azt a hét óra fájdalmas rabságot, ami előttem volt még a CTG-hez kötve, szinte mozdulatlanul. De most már együtt szenvedtünk, és a tudat, hogy nem vagyok egyedül, segített viselni a megpróbáltatásokat.

Az elején a szülésznő mondta, hogy kiülhetek egy labdára vajúdni majd… aztán kértem, de mindig volt kibújó, éppen miért nem lehetett. A hét óra CTG alatt a végén egy orvos vetett fél pillantást a kinyomtatott papírhalom néhány cm-jére, egyébként senkit nem érdeket. Akkor miért is a maratoni, mozdulatlanságra ítélő CTG-monitorozás? Néha jöttek, adták a bogyókat és vérnyomást mértek, de az makacsul magas volt. Aztán az infúzióba adták, de változatlanul magas maradt.

Egyszer csak megjelent egy délről származó orvos (arab vagy afrikai, nem tudom), persze ő sem mutatkozott be. Hát, ő rögtön kinyilatkoztatott mindent, ellenvetést nem tűrően. Mondta, hogy lehet, hogy nekem vannak elképzeléseim, de itt ő tartja a hátát, így az van, amit mond. Ritka ellenszenves volt, és még durvábban, fájdalmasan vizsgált, tágított a méhszájon. Együttérzés és némi tisztelet szikrája sem volt benne.

Mivel még mindig négyujjnyi volt a méhszáj, oxitocint nyomtak az infúzióba és burkot repesztettek. Kis idő múlva feltekerte az oxitocint szabályzót, hogy jó nagy adagba kapjam. Ami eddig kín volt a mozdulatlanság miatt, most pokollá sűrűsödött. Egészen más dimenzióit láttam meg a „szülésnek”, az előző otthonszülés fényében… bár akkor ez nem tudatosult… csak az, hogy így ez nem fog menni…! Alig voltam magamnál a fájdalomtól, pisilni sem kelhettem föl. Kikötözött, megalázott állatként szűköltem a fájdalomtól.

Reggel 6.30 körül műszakváltás, új orvos jön, hogy bemutatkozott-e, nem tudom, alig voltam a tudatomnál. Közli, hogy ez így nem jó, meg kell császározni a baba és saját érdekemben. Bólintok, hogy elfogadom, olyan ez most, mint egy felmentő ítélet. Letelt a hétórás ágyhoz kötött kínzás? Mivel császár lesz, kérem, hogy tekerjék lejjebb az oxitocinadagolót, persze az „arab” nem teszi, ügyet sem vet rám.

Valami megváltozott, olyat éreztem, mit még soha eddig a szüléseim alatt. A kontrakciókra, amelyek nagyon erősek és szinte egymást érték, valami görcs rárakódott, amit egyáltalán nem lehetett szabályozni (persze a kontrakciót sem lehetett). Először azt hittem, ez már a kitolás, de ráeszméltem, hogy ez valami más, talán a terhességi mérgezés görcsös végszakasza? Halálfélelmem lett. Közben pakolásztak, szaladgáltak.

Kértek két nevet tőlem, hivatalosan nem tudtuk a babánk nemét, de én tudtam nem hivatalosam (intuitívan), hogy lány, Ráhel. Fiú névben nem volt egyesség, de a párom rám nézett, és bólintott, hogy az én választásomat mondjam: „Sámuel”.

Közben katétert próbáltak felhelyezni, miközben görcsösen vonaglottam. Fájt! Annyi erőm volt, hogy megkérdeztem, miért nem lehet ezt már az érzéstelenítés után? De a válaszra, ha kaptam is egyáltalán, már nem emlékszem.

Ölben áttettek egy asztalra, valaki idegen férfi nyakába kellett csimpaszkodnom meztelenül, borzasztó érzés volt. Kérték, hogy hajoljak előre, és lazítsak, mert a gerincemet megszúrják. Ez valami vicc? Egyáltalán nem voltam ura a testemnek, kontrakciók és görcsök rángatták kínok között! Mondtam, szólok, ha épp van egy lélegzetnyi szünet. Nagyon ügyes volt az altatós orvosnő, mert megcsinálta… gondolom, ő állt a fejemnél a műtét alatt, csak a szeme látszott ki a műtős ruhából, de végig biztatott a szavaival, és mosolygós volt a szeme… nem tudtam meg a nevét, de az egyetlen kórházi személy volt, akitől áradt az értő figyelem és a bíztatás. Jólesett e fogódzkodó.

Egyszer csak eltűnt a fájdalom, fellélegeztem. A szerelmem fogta a kezem végig, ő tartott ott, a létben. Sajnálom szegényt, neki is borzalmas volt ezt látni, tehetetlenül. Egyszer csak elsötétült minden, nem láttam a szememmel, de hallottam mindent, talán még jobban is, mint előtte. Baj volt a vérnyomásommal. Stabilizálták.

2Mondták, hogy kint van a babánk, lány, nagy, és jól van. A párom sírt, zokogott. A babánk, Ráhel nézelődött csendesen. Odatették a fejemhez, de nem tudtam megölelni, megmozdulni sem, és nem is nagyon láttam. Újra elsötétült minden, hallottam, hogy baj van megint, nem csillapodik a vérzés, atóniás a méhem. A haláltól valahogy nem féltem ott, tudtam, hogy maradnom kell, hiszen már három gyermeket kell felnevelni. De valahol félúton lebegtem egy kicsit.

Valamit csináltak folyamatosan a méhemmel, ami fájt, szóltam is emiatt. Azt mondták, hogy tudják, és sajnálják, de ez van. Közben az „arab” folyamatosan szapult engemet, a női doktornak intézett mondandójában. „Felelőtlen… megnézné most a bábákat, mit csinálnának… stb.” Gúnyos megjegyzést tett a hasamra. Mi tagadás, szarul érzem magam. Felém kiabált, hogy a méhemért küzd, hogy ne kelljen kivenni! Felhívatták a főorvost tanácsért, hogy mit csináljanak… valami 100-as Ringer-oldatos mosást javasolt.

Végre magához tért a méhem is, elkezdtek összevarrni. Varrás közben az „arab” valami bakit ejtett, talán valami gubanc képződhetett varrás közben, pontosan nem tudom, de röhögcsélve mondták, hogy jó az nekem úgy is. A tapasz alatt később éreztem egy gubancot, bár látni nem láttam.

Egyik orvost sem láttam többé, a kórházi lábadozásom idején sem, a varratszedésnél sem vállalták munkájukat, pedig felhívták őket, az éppen ügyeletes szedte ki. Persze azóta kinyomoztam a nevüket, szeretném leírni, mégsem teszem.

Vége! Élünk!

Kislányunk, Ráhel egy fagyi gombóc híján 4 kg súllyal, 10-es Apgarral, de ami fontos, hogy egészségesen született. És valami olyan derűt hozott magával, ami gyógyít minket. Most próbáljuk feldolgozni, aminek már nyolc hónapja. Mostanra sikerül egyáltalán megírni.

Drága Ági, mindig eszünkben vagy, neked köszönhetjük, hogy megélhettük a csodát, ha csak egyszer is. Így viszont sikerült bővíteni szüléseim módozatának repertoárját, és ismételten hiteles élménnyel gazdagodtam.

Drága Ági, remélem, hamarosan szabadon megölelhetünk. Nagyon nagy szükség van Rád és arra, amit teszel!

T. M. Zs.

Anna > > >
Áron > > >
Pipike elvesztése > > >
 

Véletlenül kiválasztott mesék.