igaz történetek szülésről, születésről

947. nap: Minden évben tűzijátékkal

Megjelent: 2013. máj. 9.

Kerestem egy rég megírt szüléstörténetet, nem sokkal a szülés után megíródott, de már évekkel ezelőtt. Azóta számítógépek, laptopok jöttek-mentek, valahol eltűnt az éterben. Most megírom újra, de már más lesz. Érdekes lenne összehasonlítani, mit írtam akkor, hogy éreztem akkor, és hogy írom most, most, hogy már „tudom, amit tudok”.

Egy idilli várandósság, egy otthonszülésre készülő barátnő, némi információmorzsa, amennyit a fülünk és lelkünk akkor meg tudott és akart hallani. És hát biztos, ami biztos. A főváros akkori egyik, alternatívnak mondott szülészetén készültünk szülni, felmenni oda egy vidéki városból. Az már fel sem merült, hogy a kisváros szülészetét válasszuk. Orvosunk is volt, bár a szülés idején épp szabadságon (szerencsére?). Róla azért ejtek pár szót, „megérdemli”. Talán a második találkozásunk alkalmával megkérdeztem tőle, hogy majd mikor, kinek kell jeleznem, hogy mit szeretnék, mit nem szeretnék. Erre ő elkezdett kiabálni velem, és úgy éreztem, egyszerre minden, az ő szavaival élve túl alternatív szülő nővel. Felejtsem el, hogy mit szeretnék, az úgysem úgy lesz, ahogy elképzelem. Ő nem szereti ezt a nagyon alternatív szülésmániát, nem vezet semmi jóra. (Nem írtam még, nő az illető. Ez számít?) És ezután tartott egy hosszú előadást a gátmetszés fontosságáról. Kifelé a liftben már sírtam. És nem váltottam orvost, hagytam annyiban, pedig tudtam, hogy ez így nem jó, nem lesz jó. Ilyen paraméterekkel vágtunk neki, készülve rá, hogy majd az alternatív szobában, majd kádban…

De az idő múlt, és lassan közeledett a 40. hét. A helyettesítő orvos szeretett volna már ekkor kórházban tudni, de, mint mondta, csak hogy ne kelljen kétnaponta CTG-re felmennem. Én ezt akkor visszautasítottam, nem is volt belőle nagy ellenállás, én nagyon büszke voltam, hogy megtettem ezt a lépést, nagyon féltem attól, hogy befeküdjek a kórházba. Ekkor már egyre többször gondoltam arra, hogy minek ez a sok macera, megszülöm én ezt a babát otthon, a nappaliban.

Akkor azt gondoltam, annyira féltem a kórházba menéstől, attól, hogy ott mi vár rám, hogy ki fogad, hogy mikor, kinek kell szólnom, hogy mit szeretnék, mit nem szeretnék, hogy mi hogyan lesz, hogy ezért nem indult el, hogy hárítottam. Azóta volt már egy másik, hasonlóan hosszúra nyúló várandósságom, de persze ezekből még nem vonható le következtetés. Hogy túlhordós típus vagyok vagy sem, mindegy is.

Végül a 41. héten be kellett feküdnöm. Miért mentem be, nem tudom. Nyilván, amiért mindenki más, mert nem mondunk nemet. Mert nem tudjuk, hogy lehet-e egyáltalán. Mert „magának és a babának is jobb, ha megfigyelés alatt van”. Ki mond ennek ellent? Az utolsó hónap a sok várakozás, a sok „Na, hogy vagy? Egyben vagy még?” telefon és kérdés után amúgy is eléggé rossz hangulatú volt, de a kórházba vonulást abszolút kudarcnak éltem meg. Tudtam, hogy így már úgysem lesz ugyanaz, nagyon csalódott voltam. Hisz semmi baj nem volt, semmi nem utalt arra, hogy engem figyelni kellene. De azért lassan elhiszi az ember, hogy erre mind szükség van, a terhespatológia (milyen szép szó), a kórlap, az öt órai ébresztés a takarítás, aztán a vérnyomásmérés miatt, mindennapos ultrahang, CTG és MINDEN NAP más orvos általi hüvelyi vizsgálat lassan, de biztosan átváltoztatja az embert. Szülni készülő nőből terhes lesz, aki arra vár, mikor indítják el a babáját, és milyen indokkal.

Vasárnap feküdtem be, szerdáig vártak. Hétfőn ugyan volt egy „kevesebb a magzatvíz ultrahang”, de ezzel senki nem törődött. Csütörtöktől viszont négynapos ünnep közeledett, úgyhogy lényegében minden indok nélkül kaptam egy szerdai ígéretet.

A keddi főorvosi vizsgálat érdekesen sikerült. Nagyjából öten voltak a vizsgálóban, a főorvos pedig kedvesen megjegyezte: „Most már ideje lenne megszülni.” Miközben a függöny mögött öltöztem fel, még bekukkantott a doktor úr: „Holnap kap egy kis tablettát”. Én pedig kérdeztem… volna vissza: „Milyen tablettát, miért, mi a hatása? És ha nem szeretném?” De már hívták is be a következő „beteget”. Így a nővérpultnál érdeklődtem, és kaptam valamennyi felvilágosítást a titokzatos kis tablettáról. Nem írok a kedd éjjelemről, a sírásról, a könyörgésről a pocakomban lubickoló kis babához, a félelemről és arról, hogy folyton csak arra tudtam gondolni, hogy milyen sok szüléstörténetben olvasni, hogy az utolsó éjszakán az indítás előtt, a császár előtt elindult a baba magától. Mégis írtam róla…

De ő most nem indult. Szerda reggel megkaptam a kis fél tablettát, kérdeztem, hogy akkor most ezt…? Mit csináljak vele? Jaaaa, vegyem be, szájon át. Egy óra múlva jött az első. Fájás, hívjuk így, mert ez már rég nem volt háborítatlan. Azért igyekeztem jól csinálni. A. bejött hozzám, és egy ideig még ott maradtunk a szobában. Közben többször vizsgáltak, A. masszírozott, és végig-végig mellettem volt hősiesen. Férj volt ott, már apa és dúla is.

Egyszer csak az orvos úgy döntött, hogy most már ne maradjak az osztályon, menjek át a szülészetre. Ekkor egyujjnyi volt a tágulás, itt pedig a kétujjnyit várja az ember nagyon, hisz akkor mehet a szülőszobára. Addig ott van a vajúdó, de oda a férj nem jöhet be. Így én mentem ki. Sétáltunk, lementünk a kertbe. Ha úgy éreztem, visszamentem, akkor megvizsgáltak, én már nem is tudom, hányan. Kicsit bent maradtam, de nekem csak úgy volt jó, ha A-val voltam.

Lassan eltelt a nap, születtek sorra a babák, besötétedett, éjjel lett. Mi pedig csak róttuk a köröket, ültünk a kertben, én pedig időről időre úgy éreztem, hogy ez már annyira fáj, hogy biztosan bemehetünk a szülőszobára. Így mindig fel a lifttel, becsönget: „Ki maga? Ja, hogy itt vajúdik? Már kerestük, hol voooolt?” És megvizsgáltak. „Ez még semmi.” És akkor újabb kör, kert, sötét, éjszaka, masszírozás, éjjeli őr, nagyon fáj, lift, becsönget: „Ki maga? Jaaa! Hol volt? Már kerestük!”

És éjjel fél kettő körül megtörtént a csoda. Az egyik orvosnak, aki vizsgált, persze fájás közben, azt mondtam, hogy én innen nem megyek már el, de a férjemet akarom, úgyhogy bármennyi is a tágulás, szeretnék egy szülőszobát. „Rendben, úgyis kétujjnyi a tágulás, mehet!” Éljen, bekerültem!

És onnantól délelőtt kilencig, amikor is kibújt a mi négykilós kicsi lányunk, vajúdtunk, mondanom sem kell, nem az alternatív szobában. A. végig velem volt, bár ő is nagyon fáradt, de kitartott. Valamikor időközben burkot repesztettek, valamikor közben bekötötték az oxitocint, valamikor közben a CTG-t is rám tették, aztán elfelejtkeztek róla, úgyhogy leszedtem.

A szülésznő néha megkérdezte, nem kell-e kakilnom? Annyira, de annyira zavart ez a kérdés, tudtam, mire utal vele, de miért gondolja, hogy nem ismerem fel, ha jön a baba, mért beszélünk kakilásról? Mert olyan érzés? De attól még nem az, miért néz hülyének?

Aztán bejött az orvos, aki ajánlotta, hogy ringatózzak, segítsem lefelé a babát. Végül vele közöltem, hogy nyomnom kell. Ő pedig, hogy akkor nyomjon. Én ott álltam, és nem hittem a fülemnek. Majd kiment. Bejött a szülésznő, aki viszont közölte, hogy még ne, még ne!

Hogy kerültem fel az ágyra fekvésbe, nem emlékszem, de felkerültem. És ahogy nem akartam, úgy nyomtam, és volt fordulás erre-arra, meg irányított levegővétel, és hasba nyomás is. Két fájás között elaludtam, mégiscsak 24 órája vajúdtam már.

Aztán kibújt, és hát jaj, olyan jó is volt! Olyan boldog voltam, nem érdekelt akkor semmi. Augusztus 20-án, kilenc órakor megszületett.

Én nagyon ráértem volna, de a csecsemős nővér azt mondta, ő siet. És innentől jön az a rész, ami tényleg nagyon rosszul esett. Mert az addigiak: nem így akartam, nem így tennék sok mindent, ha újrakezdeném, de valahogy akkor sem volt tragédia. Onnantól, hogy befektettek a kórházba, csak a dominólánc indult el, onnantól nem volt semmi természetes, sem háborítatlan. Így el is fogadtam olyannak, amilyen. De hogy miért a siettetés, amikor épp most szültem, ő most született, és semmi, de semmi dolgunk, csak hogy együtt legyünk? Azt mondták, ne szoptassam meg, mert túl sok magzatvizet nyelt, el is viszik leszívni. Apa ne jöjjön, ne zavarjon! Két óra múlva (a teltház miatt még mindig a szülőszobán voltunk) visszahozták. De ne vegyem ki a kocsiból. Hááát, azért én csak kivettem. Na jó, de ne szoptassa meg, pihenjen még a pocakja! Hááát szerintem én azért megszoptatnám. És úgy tettem, és onnantól senki nem választott el, és két nap múlva eljöttünk.

Így tudtam meg, milyen kórházban szülni, legközelebb kiderült az is, milyen otthon. Harmadszorra majd azt hiszem, nem lesz kérdés, hol legyünk.

K-T. T.

Második szülésem > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.