igaz történetek szülésről, születésről

1545. nap: Bizonyos, mint a kő

1545. nap: Bizonyos, mint a kő

Az ember olyan hálás, hogy több ezer szülés között is emlékszel – szerintem mindegyikre, ahogy ismerlek, mégis… Igen, én is emlékszem J-re, az első órát végigkínlódtuk ketten, ő is, én is. Aztán elvitték, emlékszem én is, aztán már csak mi maradtunk… Te, Kati, Jóska, én… Anyukám megjött a munkából, paprikás krumplival kínált volna benneteket, hogy egyetek, kedves vendégek, de ki akart akkor ott enni…? És ki volt ott a vendég…? Abban a nagy összefonódásban, szeretetben…?

És a hibiszkuszvirág, hogy akkor kinyílt, amikor P. megszületett, s azóta is, évekig mindig akkor – és csakis akkor nyílt ki Anyunál, amikor vele mentünk oda… Az eső is eleredt a hosszú szárazság után – és telehold volt, emlékszem erre is…

P. élete olyan, mint a születése: csak hagyni kellett, mindig megtalálta a saját útját, s egyenesen, határozottan megy rajta 21 éve… Jó, azért őt is pofozza az élet itt-ott, de ez is rendjén van… minden rendjén van, ami vele történik…

Ahogy J-vel is minden egészen máshogyan zajlik, mert nem sikerült őt is úgy, őt is olyan szépen… Örök húzd meg, ereszd meg… nehéz, gyötrelmes… mint az első idők, mint a születése… Jó lett volna őt is Veled, igen, nagyon-nagyon jó lett volna…

Emlékszem arra is, amikor először fogadtál bennünket még valamilyen pesti házban, már héthónaposan, miután én már az árokparton is inkább, mint kórházban, szerettem volna szülni… Olyan szorongó tapasztalatok jöttek sorra az orvosok, kórházak felől, pedig nem akartam akkor én még eleinte otthon szülni… de aztán lassan világossá vált: én aztán nem! Oda nem! Soha!

Amikor először találkoztunk, hatalmas súly gördült le a vállunkról: minden rendben lesz. Te emberként segítesz, ez bizonyos volt, mint a kő. Minden aggodalom elmúlt. Így is lett.

S aztán a következő szülés mégis abban a kórházban, ugyanott, ahol már volt egy keserves tapasztalatunk. Liftajtó nyílt akkor, az első látogatás alkalmával, unott nővér tolt egy nagy ketrecet, tele kisbabás pólyákkal, s tette oda kezét oda se figyelve szinte a csapódó liftajtó elé, s tolta el a ketrecet az influenzás köhögéstől hangos folyosón át valahova, a homályos messzeségbe…

Akkor még az első szülés helyét kerestük, itt is… de félelemmel töltött el a látvány, a szagok, az ápolók unottsága, minden. Egy szülő nőt is eltoltak ott valahova, infúzió volt rákötve, nagyon szenvedett, nem lehetett tudni, mi van vele, de riasztó volt a látvány és érthetetlen, természetellenes, mint minden abban a csempézett közegben.

Aztán a második szülésnél mégis hirtelen folyt el a magzatvíz, éjféltájt, váratlanul, 32 hetes állapotban. EZ MI…?! Telefon Neked, éjfélkor is, persze, kit hívjon az ember, s Te nyugtatsz, nyugtatsz, miközben remeg kezem-lábam… és kórházba kell menni, nincs mese, s oda, éppen oda, ebbe a kórházba….

S világra jön ő is, a kisfiú, s legyint rá másnap hajnalban egy orvos: Hja, az a baba…! Az nem éri meg a holnapot – jelenti a legyintésével nekem…

S a Veled szülés után az óvott-védett-szeretett közeg után a kórházban nem sírni, nem sírni, a csövek ki, csövek be állapotban erősnek maradni, megpróbálni szeretni, erőt adni, tejet adni, szeretni, szeretni… azt hittem, beleőrülök akkor…

S miután magához tér az ember, s kicsit megnyugszik, az életveszélyen túl vagyunk, a gyerek él, most már meg is marad, igen, a tányéromat se vizsgálják át, elég azt mondani, hogy minden nap eszem húst, ezt elfogadják, akkor nem fognak tápszert adni az én elégtelen, vegetárius tejem pótlására…

Igen, minden nap átmegyek szoptatni, persze először csak nem tudom már mit, hogyan, üvegből, aztán, miután kiderül, hogy a saját tejemet is adhatom, akkor azt, lefejve… Istenem, mennyire kiszolgáltatott is az ember, mennyire kicsi, védtelen és gyenge… hogy nem jut eszébe, hogy kiálljon a jogaiért? JOGOK?! Hogy is jutna, mikor a kezükben van mindenestől, gyerekestől, pici babástól…?

S aztán persze vannak más, emberi tapasztalatok is, szeretetcsírák is, de milyen kevés ahhoz a világrengető eseményhez képest, hogy EMBER jött a világra általam…

…s miután magához tér az ember az első sokkból, nézi, figyeli egy hónapon át a szülő nőket maga körül: milyenek ők? Hogyan szeretnének szülni? Miért akarja mindegyik az érzéstelenítést? Igen, nekem is a görcseim közepette nyomták az orrom alá a papírt a szülőágyon: írjam alá, hogy akarom az epidurálást… olvassam el, értelmezzem, írjam alá… és a szülő nők 90 százaláka aláírja, kéri…

S nézi, figyeli a kórházat is az ember, hát lássuk csak, milyen is: a gyermekbarát rooming-in azt jelenti: egy fal választ el a csecsemődtől, aki a szomszéd szobában sír nélküled, teával itatják, megadott időközönként áthozzák, hogy szoptasd meg, ha van tejed. Ha nincs, nem probléma, elintézik ők.

Jó, mindez 18 éve volt, azóta biztos minden sokkal-sokkal emberibb, nem ilyen….

…Mennyi dolog följött… Nem gondoltam rá, hogy még egyszer írjak, egyáltalán, olyan régen volt… 21 éve, 18 éve… De nagyon kedvesen írtál, s most tessék, itt egy pici írás, elküldhető, s egy újabb nap a fogságodból, ami mesével telik…

Bár írhattam volna még ötöt, többet… ami Veled kapcsolatos születésről szól… későn kezdtem, nem futotta többre…

Nagy szeretettel gondolunk Rád, és szorítunk nagyon Érted, öleléssel, szeretettel…

K. Gy.

Első gyermekem születése > > >
Második gyermekem születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.