igaz történetek szülésről, születésről

617. nap: Történés

617. nap: Történés

Szép, tanító történet a másik is, második szülésem abban a bizonyos kórházban váratlanul, két hónappal korábban, mint vártuk. Mint derült égből a villámcsapás, éjszaka elfolyik a magatvíz, remegő kézzel hívlak, mi ez, Ági, most mi lesz…? Megnyugtatsz, hogy még nincs mindennek vége… De elég gyorsan abban a kórházban találom magam, ahova világért se akartam menni… És elég gyorsan megvizsgálnak érzéketlenül, amitől még jobban folyik a magzatvíz. Aztán elég gyorsan már rajtam is az infúzió, s a kórházi ágyon fekve végül átadhatom magam a gondolataimnak: mi is történik most velem, velünk…?

Az otthonszülés terve egyre távolodik, bár még szorosan őrzöm: kimegyek én innen, akkor is, és megoldom valahogy…. Persze, nem lehet, be kell lássam, s hozzá elég hamar… S akkor megtörténik, igen, átadom magam annak, amibe kerültem. Ha kórház, hát annak. Ha ilyen, hát annak. A teljes bizalom abban, mi történik, mert történik, egyszerűen azért. Így lesz a legjobb, mert így történik. Ez a történés túlnőtt az én terveimen.

A szülés mégis szép volt, olyan orvos került mellénk, aki a maga módján emberséges volt, s nem kényszerített engem olyanokra, amiket nem szeretettem volna. Megszületett a baba, rám tették egy kicsit, aztán elég hamar nem láttam többet egy napig.

Embertelen pillanatok váltották egymást: egy főorvosasszony kézlegyintése, amikor érdeklődöm, mi van vele, hol találom: „Hja, az a baba… ” ‒ mint aki már nem is él, aki már mindegy… Reszelős csavarrá válok a rendszer gépezetében, nem örülnek a jelenlétemnek, egy édesanyáénak, a rájuk bízott csecsemője mellett… Jelenlétem nélkül jobb lenne.

Mégis igyekszem, hogy minél többet a babám közelében legyek, aki – hát igen, nem nézegettem egy teljes éjszaka a születése után a testem melegében, nem gyönyörködtem benne, hogy ki is ez a kis csoda itt, szuszogva, mélyalvásában mellettem – hát igen, valljuk be: idegen, tulajdonképpen akárki is lehetne, nem tudnám, hogy nem az enyém. Nem jöhetett létre az a kötés, ami az előző születésnél olyan természetesen és örökre szólóan lértejött. Meg kell erősítenem magam, hogy kibírjam, ez veszi el az erőt attól, hogy igazán vele lehessek. Folyton a könnyeimmel küszködöm, s a minden pillanatban tapasztalható érzéketlenség, közömbösség elviselésével.

Valahogy minden egyszerre omlik össze körülöttem, kint is, bent is. Őrült erő kell ahhoz, hogy valamennyire helyt álljak. Lassan derül ki, hogy vihetnék be neki anyatejet is – senki nem mondja. Lassan derül ki, hogy megpróbálhatnám szoptatni is – senki nem mondja. Vegetárius vagyok, az anyatejem nem jó – mondják. Muszáj húst ennem, különben tápszert kell, hogy adjanak neki. Nem vitatkozom, minek? (A tányéromba is belenéznek majd…?)

Egy hétig inkubátor, de a baba értékei minden nappal egyre jobbak. Itt akar, velünk akar maradni, ez nyilvánvaló. Lassan én is elhiszem, megnyugszom. De azért a gyötrő gondolatok velünk maradnak: mi lesz vele, egészséges lesz-e a szeme, a teste, mindene….

Igen, hála Istennek, egészséges, életvidám kis krapek. 15 éves múlt, rendkívül érzékeny idegrendszerű, ezzel ma is minden nap megküzd ő is, a környezete is. Egyáltalán nem maradt nyomtalan, amit ebben az érzékeny korban ki kellett állnia, s ezért – igen! – felelőssé teszem az intézményt! És mégis hálás vagyok az orvostudománynak, mert nélküle nem maradt volna életben. És mégis haragszom a kórházra, mert – kevés kivétellel – embertelen volt velem és vele.

K. Gy.

Első gyermekem születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.