igaz történetek szülésről, születésről

1543. nap: Virág, Ajándék

1543. nap: Virág, Ajándék

Második gyermekünk jövetelét észérvek alapján döntöttük el. Akkor úgy éreztem, hogy még nem állok teljesen készen rá. Ő is egyből megfogant. A rossz kórházi élmény után az otthonszülést fontolgattuk, de hamar beleütköztünk a ténybe, hogy Geréb Ágit letartoztatták, nem vállalnak szüléseket. Így az első gyermekünknél segédkező doktornőt választottam ismét. De a dúla helyett be akartam magam biztosítani a rossz szülésznők ellen, így választottam egyet, akit többen is ajánlottak. Ő nagyon kedves volt végig, és volt, hogy nem kellett becapliznom a kórházba a város másik felére, hanem a saját házában vizsgált, ami nem messze volt tőlünk. Sokat beszélgettünk az előző szülésről és hogy ezúttal mit hogy szeretnék. Végig úgy tűnt, hogy ért engem. A legjobban azt hangsúlyoztam ki, hogy nem szeretnék olyan korán bemenni a kórházba.

Abban a biztos tudatban vártam a második babánkat, hogy most minden máshogy lesz. Nagyon szerettünk volna egy kislányt, de a férjem családjában ez már régen nem sikerült, így senki sem hitt benne, annak ellenére, hogy a 18 hetes ultrahangon egy megbízható orvos kislányt látott. A 27. hét körül elmentünk 3 D-s ultrahangra. Akkor két név volt a tarsolyunkban. Ahogy mentünk a rendelő felé a sötét, téli utcán, egy tábla ragyogott fel. Ez állt rajta: Virág, Ajándék. Ekkor az hasított belém, hogy félre a másik nevekkel, ha lányunk lesz, Virág lesz a neve, mert ő egy ajándék. Az ultrahang pedig megmutatta nekünk, hogy megkapjuk ezt az ajándékot.

Hasonlóan türelmetlen voltam a találkozásunkat illetően, mint az előző szülésnél. A kiírt dátum előtt négy nappal este úgy éreztem, hogy folydogál a magzatvíz. De csak ha ülök vagy guggolok. Tanácstalan voltam, mert előzőleg annyira egyértelmű volt a helyzet. Felhívtam hát a szülésznőt, akit felébresztettem. Tanácsot szerettem volna kérni, de e helyett utasítást kaptam, hogy azonnal irány a kórház. Hiába mondtam, hogy még egy csepp összehúzódásom sincs, azt mondta, ezzel nem lehet viccelni.

Nagyon csalódott voltam, mert kicsi, kétéves fiam még soha nem aludt nélkülem. Átvittük a szomszédba, de persze nem akart visszaaludni, érezte, hogy valami készülődik. Majd megszakadt a szívem érte. Közben a szülésznő is megérkezett, mert hogy nem volt kocsink, értünk jött. Próbáltuk húzni az időt, de ő előzetes ígéretével szemben nem akart megvizsgálni otthon, nehogy otthonszülés legyen belőle.

Ahogy beértünk az éjszaka közepén, sokkal jobb volt, hogy nem kellett idegenek kezén átmennem. Megkaptuk ismét az alternatív szobát. Megvizsgált, és azt mondta, hogy ez a szülés még nem tart sehol, aludjunk nyugodtan reggelig, majd akkor visszajön. Egy világ omlott össze bennem. Otthon vár a kicsi fiam, ott lenne a helyem mellette, mert itt nem történik semmi.

Reggel sem volt semmi változás, elmentünk sétálni, reggelit venni. Most hamarabb ráálltam a csoda beindítókra, így kaptam egy ballont, ami arra hivatott, hogy folyamatosan tágítsa a méhszájamat. Homeopata szereket. Lassan vánszorogtak az órák.

Közben valahogy megjelent az előző héten ugyanott szült unokatestvérem, aztán az őt elkísérő apukája, aztán a keresztanyám, aztán a barátnőm. Szóval mindenki látni akarta a babát, de én nem tudtam produkálni. Ezek a látogatások mindig kizökkentettek, bár nem is tudtam teljesen befelé fordulni, mert mindig otthon járt az eszem. Hogy mi lehet a kisfiammal, aki három óránál többet még sose volt nélkülem.

Volt egy mélypontom is, amikor a szülésznőtől kaptam egy masszást, szintén beindító célzattal. Akkor valahogy előtört belőlem, és csak zokogtam. Megint kaptam oxitocint. Összesen vagy négy üveg lefolyt, de semmi hatása nem volt.

Nagyon lassan haladtam, de egyszer csak elérkezett az idő, hogy megjelent a doktornő. Na, még nem tartottam ott centiben, de az időnek viszont nagyon szűkében voltam, megint eltelt az egész nap. Onnantól egy kicsit gyorsultak az események, de most nem kötött le az infúzióról.

Közben, ahogy a vécére mentem, egy ismerős hang üdvözölt: „Meddig tartogatja még azt a babát?” A kisfiam születésénél jelenlévő goromba szülésznő volt az. Folyamatosan kaptam a megjegyzéseket, hogy nem jól csinálom, engedjem már el azt a babát. Egy csődtömegnek éreztem magam, aki nem jól működik. Még erre sem voltam képes, elengedni.

Elértem négyujjnyihoz, tehát már csak egy kicsi volt hátra, és ott megragadtam. Beülhettem kádba, de ettől csak rosszabb lett a helyzet. Annyira, hogy leálltak a fájások is. A szülésznőm már többször célozgatott, hogy ha nem megy a dolog, akkor valamit csinálni kell. Most elárulta, hogy ez a lehetőség a császár. Nagyon megijedtem. Már folyamatosan rajtam volt a CTG, éreztem, hogy most nem vicc. Több mint 24 óra telt el a csordogálás óta, ami abbamaradt. Úgy éreztem, a mindig támogató férjem is kezdi elveszteni a bizalmat felém. Ennyire magányosnak még soha nem éreztem magam.

Ekkor a doktornő jött, ismét mint a felmentő sereg, és kijelentette, hogy itt aztán nem lesz császár. Érzi, hogy van még bennem erő. Akkor elkezdett egy relaxációs gyakorlatot, amiben azt mondogattam magamnak, hogy rendben vagyok, jól működik a testem. Nagyon jólesett, hogy nem voltam siettetve egy teljes órán keresztül, de sajnos a fájások nem jöttek.

Ekkor azt mondta, hogy megpróbál még valamit. Szerinte fönt repedhetett meg a burok, ezért csordogált csak. Ő most megrepeszti alul, hátha meghozza az eredményt. Az egész nagyon fájt, de alig szálltam le a vizsgáló asztalról, olyan erővel törtek rám a fájások, mintha most egyszerre hatna minden oxitocin. Sokkal erősebbek voltak, mint az előző szülésnél.

Ezután pokoli óra következett. Egymást érték a fájások olyan intenzitással, amit úgy éreztem, nem fogok kibírni. Közben nem állhattam fel, hanem a legmegfelelőbb pózban kellett feküdnöm. Amikor mégis felállhattam, akkor meg a fájások közben guggolnom kellett, hogy fokozza az eredmény, ami persze még nagyobb fájdalmat jelentett.

Végre eljött a kitolás ideje. Már nem kérdezték, hogy hogy szeretném, és engem meg nem érdekelt, csak legyünk túl rajta. Így úgy toltam ki a kislányomat, ami mindig is riasztott, háton fekve.

jajajViragŐt is egyből megkaptam. A férjem persze egyből megnézte, hogy tényleg lány-e. Én az arcát akartam látni. Magam felé fordítottam, de olyan volt, mint egy rossz álom. Néztem az arcát a várva várt kislányomnak, és nem láttam. Nem tudom, hogy az rengeteg oxitocin volt-e az oka, hogy nem voltam képes felfogni, életem legrosszabb pillanatai voltak. Egyáltalán nem tudtam örülni. Aztán megint a férjem kapta meg, amíg megszületett a méhlepény. Virágunk egyből szopizni szeretett volna, egyből rá is kapott apukája cicijére.

Utólag azt gondolom, hogy Virág még nem akart megszületni, lehet, hogy csak félreértelmeztem, és nem is magzatvíz volt, amit éreztem. Szegényemet idő előtt kizavartuk. Azóta is (hatéves) néha megmakacsolja magát, és nem hajlandó elindulni. És akkor én hagyom, hadd maradjon. Így gyógyulunk mind a ketten.

O. M. O.

Marci > > >
Simi > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.