igaz történetek szülésről, születésről

1382. nap: Négyen voltunk, négyen leszünk (Anna születése)

Megjelent: 2014. júl. 18.

Két fiamat kórházban szültem. Nem volt „fogadott” orvosom, de a véletlen – és az ügyeleti beosztás – úgy hozta, hogy mindkettőnél ugyanaz az orvos volt jelen. Az első szülésnél ott volt a férjem, a másodiknál lemaradt. Lemaradt? Ezt már sosem fogom megtudni. Lehet, hogy nem, csak mivel épp műszakváltás volt, fontosabb volt a takarítás. Mégsem mászkálhatja össze a felmosott folyosót! De most nem is erről szeretnék mesélni, ez egy másik mese…

Mikor Kristóf 19 hónapos volt, autóbalesetben meghalt a nagyobbik kisfiam, Dávid. Nagyon nehezen dolgoztam fel az elvesztését, és még nehezebben engedtem el.

Egyszer sógornőm felhívott, hogy Magyarországon van Laboyer professzor, előadást tart a gyöngéd születésről, akarok-e vele menni? Akartam. És ez sok mindent megváltoztatott bennem.

Egészen addig azt hittem, hogy a szülésnek úgy kell megtörténnie, ahogy velem a kórházban történt. Ezen az előadáson tudatosodott bennem, hogy milyen sokat számítanak a szülés, a születés körülményei. Hogy a gyermek nem a szülés résztvevőinek – elsősorban az orvosé, másodsorban az anyáé, mellékesen az apáé – „produktuma”, hanem aktív, érző és kiszolgáltatott részese egy csodálatos folyamatnak. Érdekes módon az előadáson összefutottunk a gyermekorvosunkkal, a DOKTOR NÉNINKKEL (így, csupa nagybetűvel). Vele sokat beszélgettünk később a hallottakról. Elmondtam neki, hogy elhatároztam: ha még egyszer szülök, ilyen szülést-születést szeretnék magunknak. Támogatott, és ez sokat jelentett nekünk.

De nem lettem állapotos. Meddőségi kezelésre jártam, de mégsem. Egyszer az egyik vizsgálaton az orvos egyik megjegyzésére kifakadtam, és megemlítettem neki Dávid balesetét. Megdöbbenve nézett rám, mint aki hirtelen mindent megért. És talán igen. Azt mondta, ezért nem leszek terhes. Mert a lelki okok akadályoznak. Azonnal félbeszakítottuk a terápiát.

Februárban sógornőm elmesélte, milyen érdekes előadást hallottak a Születésházban. Geréb Ágnes az otthonszülésről beszélt. Érdekel engem? Érdekelt. Éppen akkor derült ki, hogy végre babát várunk. És Geréb Ágnesről, meg arról, hogy nem csak kórházban lehet szülni, még sosem hallottunk.

Elmentünk, meghallgattuk mi is. Hazafelé menet sokáig nem beszéltünk. Gondolkodtunk. Aztán egymásra néztünk, és kimondtuk, amit a másik gondolt: ez kell nekünk!

Így aztán gyakori vendégek lettünk a Születésházban. Részt vettünk a szülés-előkészítő tanfolyamon, Ági és a többiek (a doulák, a La Leche Liga előadója, a neonatológus) válaszolt minden kimondott és ki nem mondott kérdésünkre. Ha bármi gond és „gond” felmerült, Ágit mindig megtalálhattuk.

Közben persze jártuk az állami egészségügy köreit is. Tapasztaltuk, hogy ott bizony semmi nem változott, legkevésbé az orvosok stílusa. A kioktató hangnem, a megfélemlítés, lekezelés változatlan maradt. A kérdéseimre látszólag válaszoltak, de úgy, hogy sokszor csak még több kérdésem lett. „Rájöttem”, hogy a kérdéseimmel csak feltartom a Nagyon Fontos Munkájukat végző Nagyon Fontos Orvosokat. De ez már alig zavart, mert Ágitól bármikor bármit megkérdezhettem, megkérdezhettünk.

Ahogy közeledett a szülés várható ideje, megbeszéltük Ágival az igényeinket és a lehetőségeket. Kristóf, aki akkor már majdnem ötéves volt, szeretett volna ott lenni. Lehet? Lehet, de legyen vele valaki, aki csak vele foglalkozik. Lett.

És eljött a nagy nap, augusztus 20. Ági nyaral, Ildi, a választott doulánk házassági évfordulózik.

Első telefon Áginak hajnali hatkor: beindultak a fájások, de rendszertelenek. „Rendben, készülök. Ha sűrűsödnek a fájások, jelentkezzetek, egyébként félóránként!” – válaszolta Ági.

Másik telefon Krisztának, a sógornőmnek, jöjjön Kristófozni. Egyszer csak ott volt. Ahogy kilenc óra felé már Ági is. Kikészítette az életmentő felszerelést: oxigénpalackokat, maszkokat stb. Kristóf persze kíváncsi volt, elkezdte Ágit kérdésekkel bombázni. Eleinte próbáltuk visszafogni (lásd: Nagyon Fontos Munkájukat végző Nagyon Fontos Orvosok), de Ági leintett minket, és minden kérdésére válaszolt, amit lehetett, a kezébe is adott.

Rakott kelt ebédeltünk. Azóta is, ha ezt esszük, mindig eszünkbe jut az a nap, és hogy milyen jól éreztük magunkat akkor. Mert igen! Annyit már régen beszélgettünk, nevettünk, mint Anna születése közben. Dávid az első fájás után tíz órával született meg, Kristóf a magzatvíz elfolyása után egy órával. Anna születéséig még bőven volt hát időnk beszélgetni, nevetgélni, ebédelni. Ági mintha két síkon lett volna egyszerre: együtt volt velünk mindenben, de közben láthatatlanul figyelte, hogy mikor van kontrakció, milyen erősségű, mikor mire van szükségem.

Mikor látta, hogy nemhogy nem gyorsulnak az események, hanem inkább lassulnak, homeopátiával támogatott. Na, akkor jöttek a négyperces fájások. Aztán megint vissza. Újabb golyócska. Újra vissza. Néhány hónap múlva elmesélte, akkor már látta, hogy a lelki okok tartanak vissza attól, hogy beleengedjem magam a szülésbe.

Már nem emlékszem, kitől származott az ötlet, hogy jó lenne, ha kicsit hagynám magam „elcsendesedni”. Egyszer csak a fürdőben találtam magam, jó forró vízben. Valami hiányzott. Kicsit szentimentálisnak éreztem magam, amikor Ilditől mécseseket kértem, de ő nem lepődött meg, hozta mind a négyet. Négyet, mert ezeket a mécsestartókat az Ikeában négyesével árulják, és én mind a négyet szépen befestettem. De a „négy”-nek hirtelen szimbolikus jelentése is lett. Négyen voltunk, négyen leszünk.

Feküdtem a kádban, a kád szélén a négy mécses. Néztem a lángokat, álltak mozdulatlanul. Nem akartam semmit, csak egyedül lenni. Jó volt így, egyedül. Végre nem kellett éreznem semmit.

Négyen voltunk, négyen leszünk. Akarom ezt? Tényleg ezt akarom? Elöntött a fájdalom.

És akkor nagyon furcsa dolog történt: a szívem fölött egy sóhajtásnyi simogatást éreztem, és az egyik gyertyaláng táncolni kezdett. Emlékszem, egy pillanatra elcsodálkoztam rajta, hogy lehet, hogy csak egy? Egymás mellett állnak…

De akkor már tudtam, éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Ott volt velem ő is, Dávid. Aki alig több mint háromévesen megígérte nekem, hogy egyszer majd lesz nekünk – neki és nekem – egy lányunk. De én már nem akartam. Én őt akartam. Ha csak így, a kádban ülve, gyertyát nézve lehet velem, akkor így, mindegy. Sírtam, alkudoztam, miközben az eszem tudta az egyetlen lehetséges utat.

Csaknem öt órán keresztül ültem a kádban. Ha fáztam, engedtem még forró vizet. Ha bejött valaki, kértem, menjen ki. Minél tovább szerettem volna még együtt lenni Dáviddal.

Féltem. Féltem, ha hagyom Annát megszületni, akkor Dávid többé nem jön hozzám.

Aztán egy idő után azt éreztem, hogy Dávid távolodik. Vagy talán nem is, inkább közeledik. Eggyé válik Annával. Hogy Anna – Dávid.

Innentől felgyorsultak az események. Behívtam Lacit, a férjemet, Ágit, Ildit. Segítettek kijönni a kádból. Bementünk az ágyra, és viszonylag gyorsan megszületett Anna.

A köldökzsinór annyira rövid volt, hogy Ági nem tudta a kicsi lányt a hasamra tenni, csak miután elvágták. (Lacival később azon viccelődtünk, már akkor is rövid pórázon volt. De én azt gondolom, ez is az elengedéstől való félelmemet szimbolizálja inkább.)

Kriszta csodásan gondoskodott Kristófról, volt délutáni alvás, játszótér, reggeli bundáskenyér (mert állítólag így szoktuk. Pedig nem…). Kristóf a születés alatt végül nem akart ott lenni. Amint megszületett Anna, szóltunk neki, és rögtön a kezébe is foghatta a testvérét. Ennek is tudjuk azt, hogy rendkívül jó a kapcsolatuk kezdetektől fogva.

A szülés után két nappal belázasodtam. Nekem, akinek soha még hőemelkedésem sem szokott lenni, napokon keresztül 40 fokos lázam volt. Rettenetesen legyengültem, miközben Ági semmi orvosi okát nem találta a magas láznak.

Azóta már tudom: ezzel vezekeltem, amiért nem engedtem Annát megszületni. És azt is tudom, miért múlt el. Nem, nem a gyógyszerektől, golyócskáktól. Álltunk Kristóffal Anna ágya mellett, néztük a testén a két foltot: a fején a málnafoltot, a hasán a májfoltot. Éppen arra gondoltam, hogy Dávid a balesetben éppen ezeken a helyeken sérült meg, amikor Kristóf rám nézett, és azt mondta: „Mama, szerintem Anna a Dávid.”

Ezzel indultam el a gyógyulás útján, és tanultam meg mindegyik gyermekemet önmagáért szeretni. Mert Anna – Anna. És már ezért megérdemli, hogy szeressük.

J. Á.

Bábamese > > >
Dávid > > >
Kristóf > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.