igaz történetek szülésről, születésről

1460. nap: A „boldogista” (Bonifác)

1460. nap: A „boldogista” (Bonifác)

Egy reggel arra ébredtem, hogy az öt éve használt spirálomat ki kell venni. Nem is tudtam pontosan, hogy mit szeretnék, csak azt éreztem, hogy ki vele. Ki is vetted, kedves Ágnes, majd jelezted, hogy ha gyereket akarok, akkor gyorsan, mert biztosan be fognak zárni téged… ez akkor még olyan hihetetlenül hangzott. Hazaértem, és másnap úgy viccből csináltam egy tesztet… pozitív volt… hát ennél gyorsabb nem is lehetett volna ez a baba.

És ismét egy valószerűtlen helyzetben találtam magam. Lassan negyven évesen spirál mellett fogant, és még ki is vettük mellőle… nagyon akar élni ez a csepp. Csak csodálkoztam, és tudtam, hogy jöhet, de nem éreztem azt a határozott vágyakozást, hiszen ő sem várta meg, hogy elkezdjem akarni, az eszem is mellette döntsön… utólag ezért is hálás vagyok, mert nagyon nehéz ám körültekintően dönteni, akarni, vágyni, de így visszanézve ő (is) nagyon jó ötlet volt a Nagy Szervezőtől…

Elmentem korai ultrahangra, hogy pontosan tudjuk a korát, és itt újabb meglepetés ért. Látszott a petezsák, én is ki tudtam venni az ÜRES buborékot, de nem találtuk a magzatot. Tanácstalanok voltunk, én nem értettem, hogy hiszen ez a kis ismeretlen lélek akarta ezt, belebolondított engem is, akkor meg most mi van?! Abban maradtunk, hogy három nap múlva újra megnézzük, és akkor biztos kiderül, mi a helyzet.

Félve vártam a vizsgálatot, ahol minden rendben találtatott, és a kis buborék közepén ott lebegett az aprócska baba… na, ezt magyarázza meg nekem valaki… de amikor kijöttem a kórház kapuján, és telefonáltam az értünk izgulóknak, akkor kitört belőlem a megkönnyebbült sírás, és megértettem, hogy ezért az érzésért volt minden, hiszen most már vágytam, akartam őt, és örültem, hogy ott van…

Szóval újabb várandósság. Össznépileg mentünk el arra az újabb ultrahangvizsgálatra, ahol már mindene látszott a kisbabának, szerettük volna, hogy lássák a testvérei is… itt kiderült, hogy a méhlepény részben takarja a méhszájat… persze ez még változhat, de ha nem, akkor kezdjek el barátkozni a nem éppen háborítatlan szülés gondolatával. Nagyon tapintatosan, kedvesen fogalmazott ez az orvos, tudta, hogy szültem eddig…

És akkor jött az alkudozás a sorssal, a varázslások, a jó gondolatok, minden, ami segíthet, hogy a méhlepény és a növekvő méh egymáshoz viszonyított helyzete szülésre alkalmassá tegyen… És Te, Ágnes, kíméletlen voltál, tudom, kellett is… ugyan mondtad, hogy nemrég is volt ehhez hasonló helyzet, és megoldódott szülésig, de valahogy nagyon komolyan vetted azt, hogy felkészíts engem a császármetszésre. Azért mi összegyűjtöttük már nagyon hamar az „igazi” szüléshez kellő cuccokat, mintha ezen múlna… Mondtad, kedves, hogy ne (otthon)szülni akarjunk, hanem gyereket akarjunk… de hát én szülni akartam… nagyon… nem is tudtam mást elképzelni… és igen, azért, hogy vállaljam mindazt, amit egy gyermek fogadása jelent, úgy éreztem, a legkevesebb az, hogy megszülhetem otthon, ennyi „juti”, ennyi motiváció jár nekem is… (Most sok év távlatából már értem, mire gondoltál ezt mondva… és tudom, hogy akárhogy is volt Bonca születése, én őt akarom, és a vele való szerelmemen nem csorbított a születése hogyanja…)

Rendszeres ultrahang… semmi változás. Aztán volt egy kicsit aktívabb munkával töltött nap, ami után nagyon keményedős lett a pocakom egész délután… majd egész este, éjjel… és milyen buta is voltam így félálomban, élveztem ezeket a hullámokat, nekem ezek mindig jók voltak, jót jelentettek, és nagyon nehezen tudtam magamhoz térni annyira, hogy ráeszméljek, ez így a félidőben nem jó, sőt nagy baj… onnantól próbáltam arra koncentrálni, hogy nem dolgoznak a hullámok, nem nyitnak, csak úgy tovalibbennek… ám nemsokára éreztem, hogy folyik valami… mielőtt megnéztem volna, mi a helyzet, azért végiggondoltam, mi lehet… ugye a legjobb esetben bepisiltem (ami azért aggasztó, de most mégis teljesen viselhető variációnak tűnt…), esetleg vér, ami elképzelhető, hogy eláll, és nem olyan nagy a gond, ott és akkor a magzatvíz tűnt a legfenyegetőbbnek.

Véreztem… meg telefonáltam neked… azért is hálás vagyok, hogy ennél a várandósságnál többször volt, amikor vészhelyzet miatt szerettem volna haladéktalanul elérni Téged, és mindig fel is tudtad venni azonnal a telefont. Szóval megbeszéltük, hogy szigorú fekvés, ha eláll a vérzés, akkor várhatunk tovább, de immár fekve, és gyorsan szerezzük be a varázsolajat, amivel masszírozva a pocakom szépen abba is hagyta az összehúzódásokat… és elmondtad, hogy készülnünk kell a koraszülésre, és a tüdőérlelőt be kellene adnom magamnak…

Szóval egy aktív, működő, óvodába-iskolába-dolgozóba járó nagycsalád közepén, a még nem babaváró állapotú házban heverésztem naphosszat… azért ez nem volt könnyű. Te minden nap helyzetjelentést kértél, és tudatosítottad, hogy minden nap haladék óriási ajándék, így lassan én is elhittem…

Aztán egy napon Boldizsár nagyon csúnyán elesett az iskolában, csak én tudtam érte menni… hazahoztam autóval, lezuhanyoztam a sebeit, ágyba fektettem, és éppen elhatároztam, hogy a gyógyító puszik után nagy pihenést csapok, amikor is újra éreztem, hogy folyik valami… Szerencsére ekkor már meghozta anyukám az óvodást, nem egyedül voltam a gyerekekkel… próbáltam a kádban lezuhanyozni, de nem tudtam megtisztálkodni, nagyon véreztem… újabb telefonok… kitaláltuk veletek, két Ági, hogy így távban hogyan döntsük el, hogy ez folyik, vagy csak csordogál… hát, folyt… eddigre hazaért a párom is, és bevitt a kórházba… olyan érdekes, hogy nem féltem… nem hittem, hogy baja eshet a babának, abba meg már beletörődtem, hogy császármetszésem lesz…

A kórházban nagyon hamar döntöttek a sürgősségi, altatásos műtét mellett, sebesen zajlottak körülöttem a dolgok… azért mulatni, álmélkodni itt is volt min. Az nagyon fontos volt, hogy miközben aláírom a rengeteg papírt, hogy bárki bármit csinálhat velem (itt ugye esélyem sem volt belekukkantani, mit írok alá), pontosan akkor kelljen a katétert belémhelyezni… kértem pár pillanatot aláírás közben, hogy mindent maradéktalanul át tudjak élni… és a beindult műtős gépezetet csak akkor tudtam kicsit megakasztani, amikor nem mondtam egyből a gyermek nevét… mert ugye ez nagyon fontos adat, és hiába mondtam, hogy nem döntöttünk, hiszen a 33. hét elején tartunk, akkor is el kellett döntenem egyedül, addig nem folytatták az életmentést… aztán a kis kezére az én nevemet írták…

A műtőben elég sok kellemetlen dolog történt velem a függöny túloldalán, amiről semmit sem tudtam, hiszen arra nincs ember, hogy engem tájékoztassanak… amikor egyszer feljajdultam, akkor mégis észrevett valaki engem is, és elmondta, hogy altatás után három perc alatt kint kell lennie a babának, ezért most kell megcsinálniuk egy csomó előkészítő kellemetlenséget, bírjam ki csak bátran… na, ekkor már nagyon vártam, hogy elmenekülhessek, és ne tudjak semmiről se…

Snitt… poszttraumatikus őrző… ébredeztem… mindenem fájt, nehezen tértem magamhoz, de hamar megnyugtattak, hogy minden rendben zajlott, jól van a baba is.

A műtét a délután közepén zajlott… beesteledett… elég programot adott az ivás, katéter, az injekciók, a fájdalom… és egyszer csak, mintha valami álom lenne, beléptetek a szobába… éppen egy ennél sokkal háborítatlanabb szülésnél jártatok, és hazafelé menet beugrottatok hozzám… olyan nagyon jó volt!… ehhez a naphoz is hozzátartoztok örökre…

K. Ági pedig utánozhatatlan humorával megsúgta, hogy életem leghosszabb éjszakája következik… és tényleg nem a pihenésről szólt, de túl lehetett élni.

Az előző sok szoptatós év tapasztalatából tudtam, hogy az én cicim a más babájának sírására is „reagál”, így mivel a folyosóról állandó sírás szűrődött be, azon dolgoztam, hogy ez most mind segíti az én tejecskémnek az elindulását… és tényleg, reggel, az első találkozásnál már volt mit innia a kis koraszülöttemnek. Aki tudhatta, hogy szűkre van szabva a pocakban töltött ideje, így ügyesen két és fél kilósra nőtt már ekkorra, és nem is igényelt születés után semmi segítséget.

A protokoll szerint, aki a koraszülött osztályra kerül, az onnan is megy haza, ahova csak háromóránként nyernek az édesanyák bebocsáttatást, de mi ekkor is kaptunk egy kis segítséget. A doktor néni, akivel Boldizsár betegsége kapcsán ismerkedtünk meg, intézkedett, és reggel, mire elhagyhattam az őrzőt, és tolókocsit akartunk szerezni, hogy eljuthassak a kisbabámhoz, már be is libegett egy nővérke, karján egy icipici csomagocska, és megkaphattam őt… innentől el sem engedtem.

Annyira hálás vagyok a szüléseim sorrendjéért… mert volt három olyan túlcsorduló élményem, amit én ekkor ügyesen elosztottam négy felé. És ezt lehet… tudtam, mi a fontos, és azért meg tudtam tenni mindent, nem harcoltam a rendszer ellen, és sikerült megúsznunk rengeteg elkerülendő dolgot… nem ébresztették fel felesleges fürdetéshez éjfélkor, és ehhez csak kedvesen kellett kérdeznem, muszáj-e, hiszen ma sem homokozott, és ezen az osztályon nincs is ilyen pici ruha, amibe átöltöztethetnénk… minden vizsgálatra elkísértem… szagolgattam, szoptattam, öleltem… ő pedig mindent szépen, nyugodtan viselt… nem oltották be, pedig csak egyszer kértem ezt, nem kapott a szoptatáson kívül semmi pótlást, pedig neki még elég sok energiájába került a szopizás, de gyakoroltuk rendületlenül… és nem cirkuszoltam a hazamenés ügyben, de kiraktak minket a harmadik napon… na, körülbelül eddig bírtam volna. Azért én nagyon hősiesen viseltem a dolgokat, de ezennel üzenem a kellemetlenségek elkerülése végett császármetszésre áhítozó nőtársaimnak, hogy ég és föld a természetes fájdalom és természetes regenerálódás, és a műtét utáni természetellenes fájdalom… ezt most nem ragozom tovább, tessék elképzelni…

Nagyon jó volt hazajönni. És olyan jó, hogy telefonon kaptunk segítséget szoptatás ügyben Judittól, aki szülés után beüzente, hogy meg kell szerezni a gyereket… Tőletek, Ágiktól, akik megpróbáltatok engem „ágyközelben” tartani, pedig nem adtam könnyen magam, mert annyira élveztem a függőleges helyzetet a fekvős hetek után… dr. B-től és dr. Sz-től, akik azt javasolták, hogy adjam meg neki azt az ötven napot, amit még bent kellett volna töltenie… ne menjünk ki, mert a napfény, a szél túl erős ingerek, húzzam be a függönyt, kössem magamra, és játsszuk el, mintha még pocakban lenne…

Így is tettem… ennek is tulajdonítom, hogy nincs semmi nyoma a koraszülöttségnek, ügyes, okos, melegszívű kisfiú, aki most tanult meg kétkerekű biciklin száguldozni, és már ki is esett az első tejfogacskája… Háromévesen közölte, hogy ő angyal és „boldogista”, aki azért született, hogy ezt megtanítsa nekünk… és tényleg olyan. Csupa boldogság mellette lenni.

Köszönöm nektek, hogy most is mellettem álltatok. Hogy mindig azt mondtátok, amit kellett. Köszönöm, hogy felkészítettetek a gyerekek érkezésének erre a másik végletére is. Köszönöm, hogy aznap beugrottatok a kórházba. És köszönöm, hogy feldolgozható, meggyógyított élmény lett Bonca születése. Köszönöm nagyon.

Z. A.

Bendegúz > > >
Vetélés > > >
Boldizsár > > >
Balambér > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.