igaz történetek szülésről, születésről

1449. nap: Hogy jutottunk idáig? – Indi szüle(sz)tése

1449. nap: Hogy jutottunk idáig? – Indi szüle(sz)tése

Május – itt indul a történetünk, s a kicsiny magocska útja odabent, a szívem alatt, akit egyenesen Brazíliából hozok haza átrepülve a végtelen óceánt. Elmúlik a nyár s vele az ígéretek is, egyedül várom a magocska növekedését s kibújását. Felfoghatatlan, sírok, gyerünk, menni kell tovább. Hát akkor itthon bújik ki – de ha itthon is, hát háborítatlanul, ha megadatik. Így gondolom én – s a Jóisten is biztosan megsegít.

Nő a pocakom, s vele a félszegség is, nehéz egyedül – főleg a felkészítő csoportban, Á-nál, szimpatikus anyukák s őket ölelő apukák körében. Csinálom, erős vagyok, a rég kigondolt név is eszembe jut, a megérzés is igazolódott, Indi kopogtat bentről. A kórházon kívüli szülés s a köré fonódó segítők köre akkor már száz sebből vérzik, underground mozgalom lett a háborítatlan szülés, nagyon fáj, s nincs ez így jól, de továbbra is hallgatok a megérzéseimre, s összehoz a sors M-mel, jóságos segítő, ősbizalom első látásra. Sajnos, ritkán találkozunk, ő városban, én vidéken, de támogat.

Gyűjtögetem az energiát, teremtem a szükséges erőt s mindent, ami kell a pillanathoz. Már csak az a bizonyos 37. heti ultrahang, no, ha az is megvan, s kedvezőt mutat, akkor hát célegyenes. Problémamentes várandósság, decemberben vizit a dokinál, talán csak egy kicsit kemény a pocakom. Dokinak megemlítem, mire készülök, hisz nála úgysem lehet szülni, már nem ügyel, de van egy pesti kolléga, 120 ezerért megismertet vele. Hát, meg első szülés, nem is tudja, még egy utolsó vizsgálat, hümmög, lehet koraszülés lesz ebből (36. hét), maradjon még bent az a gyerek legalább egy hétig!

Jönnek az ünnepek, éljen 2012, a babám születési éve! Huszonnegyedike a saccolt időpont, még három hét. Húúúú. Várom, készülök, bár erre nem lehet, hisz tudjuk. Álmodom, macskát szülök, Á-val szülök, elképzelem, hová fog elvinni az érzés, ha engedem, ha engedik.

Vissza a Földre, NST-re kell járni!!! Protokoll, anyukámat megnyugtatom, jó, akkor menjünk, bár semmi kedvem hozzá, hisz úgyis csak egy pillanatnyi állapot. Harmadika, kora reggel, időben oda kell érni, hogy a 37. heti ultrahang meglegyen!

Átlépem a kórház küszöbét, gombóc a torkomban – itt a legmagasabb a császárarány. Hessegetek erősen, ez azért talán mégsem történik olyan hirtelen, hisz minden rendben, s csak egy(!) ultrahangra jövünk. Mogorva doktornő, „megvizsgál”, minden jó, befeküdt, átlagos magzatvíz, na, kezdek mosolyogni. Aztán hozzám ér: „Miért kemény a hasa? Mióta ilyen?” „Ööö” – mit is kell most mondani? Légy képben, ne hagyd, hogy megijesszen – mondom magamban. Ez neki akkor se tetszik, irány NST, ebből még koraszülés is lehet, de akár bent is tarthatnak – na, tessék, már megint riogatnak. Könnyes lesz a szemem, de megyek, egy NST, s irány haza, egy napot se bírnék itt ki a futószalagon.

Várakozás, sírdogálás, sorra kerülünk, csüccs, szép szívhangok, testem a vizsgálóban, lelkem másutt, távolból hallom a hangokat, anyukám a szülésznővel beszélget. „Nem, nincs fogadott orvos, igazából nem is akar kórházban szülni.”

Aztán a semmiből ugrik egyet a masinájuk, hogy akkor most nekem fájásaim vannak! Mit érzek MOST? Hát, nem is tudom, tágul a belsőm, nem érzem fájásnak. Telik az idő, megint jön, a gép érzi, én nem. Most akkor mi van? A harmadiknál felugrik a szülésznő, elviharzik az amúgy szép szívhangeredményes-jóslófájásos cetlivel, s szinte egy pillanat múlva vissza: A doktor úr azonnali konzultációra vár bennünket!

Gyomrom egybe, lebotorkálok, és a pokol tornácát átlépve egy valóság-showban találom magam pocakostul. Az amúgy szimpatikus, jóképű, fiatal doki rám förmed, hogy mióta érzem a fájásokat! „Én biza’ azt nem érzem, doktor úr!” Még hangosabban, szinte agresszíven újra kérdezi, anyukám és én szájtátva maradunk, asszisztens kiküldve, doki klimpírozik, adatokat vesz fel: „Hallom, otthon akar szülni, mégis kivel? Neve?” Nézek anyukámra (aki felpattan, hogy „Na, de doktor úr, nem beszélhet így vele, elmegyünk!” – mire a doki arrogánsan helyre teszi őt), folynak a könnyek, nem értem, hova csöppentem, s mi folyik körülöttem. Nem, nem mondom meg, hogy ki a segítő, és akkor sem érzem a fájásokat. Indul a pszichoterror, megjön az ultrahangos, nem túl szimpatikus doktornő, két tűz közé fognak: „Nem érti, hogy veszélyben van a gyereke!? De mindjárt maga is! Akarja egyáltalán maga ezt a gyereket?” Érzem, hogy zuhan az energiaszintem, vészesen menekülök gondolatban a helyszínről, de a testem ott ül, leteperve, benne a kis élet, akit annyira érzek, hogy jól van s semmi baja – eddig a pontig.

Doki veri az asztalt, meg akar vizsgálni, utána felőle mehetek Pestre vagy ahova akarok, aláírom a beleegyezőt, ha bármi történik, én állok bíróság elé! Hallooo, kismama vagyok, hogy bánik velem, életem legnagyobb élménye előtt állok? De szavak nem jönnek, csak belül motyogok. Anyukám megijed, most már ő is tolna a vizsgálóba! Nem adhatom fel magunkat! Akkor borul a dominó! A futószalagról nincs kiszállás!

De már megyünk is, sürget, szocreál vizsgáló, micsoda valóság! „Na, akkor itt ki lehet ugrani a bugyiból!” Tessék??? Nem jönnek a szavak, robotként teszem a dolgom, amit elvárnak tőlem. Lábakat fel, de ekkor már egy koszorú vesz körül, vadidegenek bámulnak a belvilágomba, adják egymásnak a kilincset, még annyi van bennem, hogy kérdezek: „Elnézést, miért vannak bent ennyien?” Jön is a válasz azonnal, kesztyűs kézzel hátralépve: „Azért, hogy legyenek tanúim!” S már indul is a manuális vizsgálat, majd előkerül egy KACSA! Áúúúú, ez fááááááááááááááááááj!!! S visszhangzik a zsúfolt szoba: „Nézze meg, asszonyom, sűrű, SOKKOS vér! Ez lepényleválás! Megyünk a műtőbe!!!”

MI TÖRTÉNIK??? Hol vagyok? Hol a kijárat? Kapálózom, tegyen le!!!, hallja, haza akarok menniiiiiiiiiiiii!!!! S puffanok a műtőasztalon! Sokkot kapok, telefont, azonnal! Hozzák, megszántak, tárcsázom, segítség, a műtőbe hoztak, nem értem, mi történik, nem tud segíteni a vonal végén senki, de már körülöttem se: „Na, jól van, most már vegyék el tőle!”.

„Reggelizett már? Jaj, de mit? Hogy szólítsam? Írja alá!” Mindent megtagadok, üvöltözöm, hisztizek, engedetlen vagyok, nem, semmit nem írok alá, azt se tudom, mi az! – „Majd utólag elolvassa!” Közben anyukámmal íratnák alá kint a beleegyező nyilatkozatot az epidurális miatt, tiszta zöldbe öltözve remeg, vörös szemei könnyben áznak, kiskorúnak néznek!!! Odakaparom a nevem, miután rájönnek, hogy 82-es születésű vagyok, de én ez nem akarom, itt valami félreértés van, én jól voltam, és csak egy ultrahangra jöttem! Én csak nyugodjak meg, anesztes próbál kedves lenni, ráförmedek: „Ó, hogy még epidurálist is kapok!” Nyomnak le, görnyedjek, nem megy: „Fáj, hagyjatok!”, készülődik a rutinműtétre mindenki, sztorizgatnak, valaki egy bőrszíjjal játszik, a következő pillanatban hopp, rám csatolják! „Mi ez??? Nem vagyok dilis!” Hát, ez csak a biztonságom miatt van! Jön a kék lepel, akkor is kihúzom a csuklóm a bőrszíj alól! Valaki egy ollóval játszik, nem tudom, mi folyik itt, de a főszereplő én vagyok, s rajtam csattan a bőrszíj.

A vénámba már folyik a csodaszer, a hisztérika nyugodni látszik, jön egy hullám, elvisz, de hééé, én rossz hullámra szálltam, nekem nem is szabadna itt lennem! De tudjátok, mit??? – Megadom magam, csináljatok velem, amit akartok! S bárgyú mosoly kerül az arcomra – néhány percem van, hogy felkészüljek rá: ANYA LESZEK, ITT, MOST, ÍGY.

Csapó indul, előtte maszkos doki még kihajol a paraván mögül: „Asszonyom, ígérem, mindent megteszek, hogy otthonszülős legyen a hangulat!” Az utolsó kést is belém szúrták. De mi lehet ott bent??? Kezdődik! Csipkednek, sercegés, hasadás, most hallom, vagy nem? Mélyről egy hang szól fel, nekem úgy hallik: „Mit akartok?” Nem, ez ő!

Felvágták a hét réteget, kikerül a kagylóhéjból a gyöngyszem, az én gyöngyöm, egy ártatlan apró pici lény. Tényleg ő választotta ezt az utat az érkezésre? Vagy a körülmények áldozatai lettünk? „Minden jó? Kérem ŐT!” Micsoda kegy, két percen át nézhetek a szemébe, tiszta apja, istenem. Még ez is. Hol vagy most, Apa? Mert én itt, és anya lettem – így!

Elviszik, meg kell vizsgálni! De neee, hisz itt jobb helye van, de látom, hiába minden szó! „Mi a gyerek neve?” „Indár” – hangzik a válasz. „DE hát ilyen név nincs!” „DE VAN” – „DE NINCS!” Vitánknak doki vet véget: „Nem hallották? Indár, írják be, és kész! Majd később megbeszéljük!” Hát ez már szinte hízelgő tőle, micsoda segítőkészség.

Összefércelnek, közben kérlelem őket, hozzák vissza. Megkapom egy pillanatra, nézem őt, cici, cici kell neki! Nem találja, neki ez most túl sok. Az ösztön most el van fojtva, túl nagy a sokk mindkettőnknek – hát ez a háborítottság? Elviszik, mert kihűl, további vizsgálatok – „De hát miért? Hisz minden rendben!”

Nyomatékosan kérem a dokit, csomagolja be a placentámat – ELVITELRE, majd a nagymama átveszi! Na, ez már sok neki, pusmorognak rajta, de megteszi a kérésemet, legalább ennyivel tartozik, ezt ő is tudja. Amúgy lenyugodott, gőz kifújva, eset megoldva, a hús lekezelve, mindenki mossa kezeit, megmentettek két életet.

Hú, jön a java! Folytatódik a tortúra életem legszebb napján(!) a lábadozóban. Fáj minden, de ez mind természetellenes, amit nehéz átkonvertálni extázissá, orgazmikussá! Izzadok, vérzem, méhem húzódik, büdös vagyok, remegek, nem érzem a testem, nem tudok mozogni, egy pohár vizet se tudok megfogni, pisi a katéterbe, hisz moccanni se tudok, hasba szúrtak – szép kis anya vagyok én!

Aztán jön a morcos, életunt gyerekorvos, majd rám mormolja a valóságot: „Anyuka, a fia érettség határán született, kapkodta a levegőt, infúziót kap, leesett a vércukorszintje, gyanakszunk egy méhen belüli fertőzésre, antibiotikumot kapott! További megfigyelés alatt tartjuk! Lehet, hogy Budapest lesz a vége!” Újabb sokk, küszködöm a könnyekkel, nyelem a gombócot, kapaszkodom a lepedőben, igyekszem erős maradni, de már arra nincs erőm, hogy számon kérjem az antibiotikum szükségességét!

Aztán este hosszas kérlelésre kapunk pár percet együtt, hiába minden próbálkozásom, s hozzák fel egy emeletet, nem kell a cici. Nehéz érzések. Első estém anyaként a babám nélkül, vonyító progicsászár szobatárssal, Indi és köztem egy emelet és néhány fényév távolság – távol érzem őt nagyon. Őrjítő állapot! De hát akkor ebből kell a legjobbat kihozni – nincs mese!

Kedves a nővérke, itat, „kényeztet”, talán átérzi a fájdalmat. Hajnalban keltenek, fürdetnek, Jézusom, nyomorult egy érzés, de semmi nem érdekel, pár óra és a babámmal lehetek, megígérték! De addig meg kell tanulni újra járni! Erős maradok, fegyelmezett, „leugrom” az ágyról, majd szétszakadok, akkor is megcsinálom! Ennyivel tartozom Indinek! Üvöltök belül, minden mozdulat egy külön hasba szúrás. A nagy hasi műtét hege, ami felér számomra egy csonkítással, elnyeri tetszésüket, szépen teszi a dolgát, gyógyulgat – na hiszen! Újra járok, görbén, de megcsináltam!

Szinte repülök – nem kell a tolókicsi, majd én megmutatom! Elcsoszogok a baba-mama szobáig, ahol már napi 24 órában együtt vagyunk, 18 óra után – lőttek az aranyóráinknak – is! Nem adom fel alapon addig küzdünk, míg csak megismerkedik cici és Indi, nem, köszönjük, nem kérünk cukros vizet, nem, tápszert sem, nem hoztunk cumit, se üveget, cicizik a fiam!

S persze jön a sárgaság, bár a kék fény elmarad, doki minden nap beugrik csábos mosolyával, dicséri a sebemet – vagy az ő fércelési technikáját? Én balga, bocsánatot kérek a hisztimért, ő megbocsát, nagymama még egy szerény kis borítékot is adott neki minden tiltakozásom ellenére.

Szóval, elhiszem én is, hogy a sors így akarta, s ezek itt megmentettek mindkettőnket. Hat nap csoszogás, majd felegyenesedés, cici, összebújás után végre hazamehetünk, ahol végre úgy csinálhatjuk a dolgokat, ahogy mi szeretnénk, de a BCG-t már nem tudom húzni, vagy csak belefáradtam a harcba, és most megalkuvóan hallgatok, s csinálom a dolgom.

Egészen addig, amíg el nem jön az a nap, valamikor a hathetes kontroll után, amikor is villámként hasít belém a tudat: Itt valami nem stimmel! Engem kiraboltak! Űr van bennem, vissza akarom csinálni! Ez így nem kerek! Valami hiányzik! Pedig együtt alszunk, igény szerint cicizik, hordozom, alig sír a babám! S tudom, hogy már nem tehetetek semmit – OTT a múltban! Csak a jelenben – megbocsátás, feldolgozás, kétszer rémálmodom, nem megy ez nekem, szidom a hentest, aki így elbánt velünk a saját félelmei miatt, mert a kezéhez fűződik már haláleset lepényleválás miatt! De hisz minden rendben volt! – a szívhang, az érzéseim, visszaigazolást kapok a jóslóimról, hogy attól még nem kellett volna úgy megijedniük.

S jön az önostorozás! Hagytam magam (magunk), gyenge voltam, el kellett volna jönni onnan! A volnák és miértek hol hangosak, hol halkulnak – így két és fél év után. Irigykedve nézem a várandósokat, nekik még ott a lehetőség! Gyógyítgatom sebeinket, csoportban, egyedül, néha visszajön fájdalmasan, tehetetlen vagyok, s tudom, hogy felülkerekedni az egyetlen megoldás. S talán egyszer majd egy gyógyszülés. Valahol a világ másik felén, orvosok és kórház nélkül – csak a babám és én –, s egy segítő, aki hagyja, hogy elvigyen oda a hullám, ahova majd megérkezünk – emberséggel, háborítatlanul.

Cs. A.

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.