igaz történetek szülésről, születésről

1387. nap: Otthon vajúdva (Panka születése, VBA2C)

1387. nap: Otthon vajúdva (Panka születése, VBA2C)

Eredetileg úgy szerettem volna, hogy a fiúkra (első két gyermekünk, ikrek) való készülődésünkkel indul Panka története. Aztán ahogy megláttam, mennyire hosszú már ez is, a hosszabb történet valószínűleg máskor készül el, külön. Mindenképp meg szeretném írni, mert onnantól követve látható igazán az utunk, a miértek. A fiúk és a nagylány császáros születésének köszönhetem, hogy ekkora utat jártam be a lelkemmel, megismertem magam, a vágyaim, képességeim, akaratom, óriási utat Gy-vel, lett sokkal, de sokkal meghittem, szebb, mélyebb a házasságunk, a kapcsolatunk, hihetetlen fejlődések mentek végbe benne, bennünk, közöttünk. Na, de akkor most Panka története.

Minden gyermek egy csoda, mi ezt abszolút így érezzük. Panki is az, már a legelejétől kezdve.

Volt egy almányi cisztám, sűrű bennékű, felszívódása kizárt orvosilag, 12 hetes terhesen már beinfúziózva, műtős hálóingbe döntöttek úgy felőlem, hogy mégsem szívják le, mert elvetélnék. Ekkor már a hatodik prof is megvizsgált és hüledezett. Elegem lett belőlük, s nem mentem több vizsgálódásra, s megnyugodtam, nem lesz semmi baj.

Közben bárányhimlősek lettek a gyerekek, én még nem voltam, legalábbis pöttyös sosem, iszonyú heteket izgultunk végig.

Aztán a 25. héten vesegörcsöm volt, méhösszehúzódásokat generált, mentővel vittek kórházba, de egy éjjel alatt leállt a dolog.

Nagyon korán fájdalmas keményedéseim voltak, de ez a baba nagyon élni akart, nagyon jönni akart, így velünk maradt, és rengeteg erőt adott már akkor kicsiny életével. Talán nem véletlen, hogy december 24-én, Jézussal egy napon érkezett hozzánk.

Vasárnap délelőtt kezdődött. A fürdőszobából szóltam ki Gy-nek, hogy ma kihagyom a szentmisét. Nyomott, feszített odalenn valami, de nagyon. Mintha valami ki akarna jönni, de nem találja a kijáratot. Gy. fülig érő szájjal puszit nyomott a homlokomra, s izgatottan útnak indult a Hármunkkal.

Üldögéltem sziszegve, nyögdécselve vagy 20 percet, vártam, hogy múljon a feszítés. Aztán elmúlt, s megint jött, aztán az is elmúlt. Fura volt, ilyent nem olvastam a szakirodalomban. Nem rendszeresen, de aznap már voltak összehúzódások. Volt, hogy tízpercenként jöttek, öt-hat egymás után, majd pár óráig semmi. Teltek, múltak az órák, én izgultam, ez AZ-e már, vagy sem. Gy. biztos volt benne, hogy igen, s biztatott, hogy hajrá, jó lesz. Teljes harmóniában voltunk, mikor fájt, már akkor is nagyon erősen fájt, csak rövid ideig tartott. Éjjel is így zajlott, majd hétfőn egyre rövidebbek voltak a szünetek, délután már óramű pontossággal jöttek a tízpercesek, ekkor még nevetve, de csak elvonulva, térdelve, guggolva bírtam.

Elkészítettük a szentestére szánt salátákat, este sütöttünk még egy sütit. Gondolkodtunk, mi legyen, mert néha be-becsúszott egy hétperces is. Kezdtem nem nevetni. Csak kilihegni tudtam, aztán tíz óra körül leálltak, én meg elkezdtem bőgni, hogy akkor ez nem is AZ (volt). Férjem nem így gondolta. Készített egy forró vizes, gyertyafényes fürdőt, illatos mécsesekkel, na, ettől még inkább bőgni kezdtem, de már más miatt.

Beszélgettünk a félhomályban. És újra kezdődött a dolog, de erősebben, határozottabban. Ugyanúgy tíz-hét percesekkel, és nagyon erősen. Ismét a mosdó lett a társam, kb. fel sem bírtam állni onnan. Na, ekkor kissé már értelmetlenül beszéltem, fura volt, azt hittem, tízpercesekkel még jobban magánál van az ember, na meg, hogy nem ennyire erősek azok. Ekkor már tudtam, hogy igen, ez AZ.

Gy. hívta drága dúlánkat, akivel én már nem tudtam beszélni. Döntenem kellett, ide jöjjön, vagy a kórházban találkozunk. Nem volt terv, hogy hova jöjjön, szegény, pedig sokszor kérdezte a várandósság alatt, de képtelen voltam tervezni. Elindult, bár még nem tudta, hova. Nem tudom, hogy sikerült döntenem, mert csak utólag tudom, hogy csak ez volt a helyes út, máshogy esélyünk sem lett volna szülni.

Fél kettőnél jártunk, keresztanyám és kicsit később drága dúlánk is megérkezett. És a folyamat leállt. Mármint megtorpant. Újra. Nekikeseredtem.

Ééés 20 perc múlva újra jöttek, újra nagyon erős tízpercesekkel, amelyek úgy hajnali hat órától kezdve kezdtek csak rövidülni. Mindeközben ezer és egy forró vizes borogatást kaptam, keresztcsontnyomással, illóolajokkal, férjölelgetéssel, néha viccelődve, teljesen pozitívan, békében, nyugalomban, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, hogy én a rettegett két hegemmel, a korábban orvosmán férjemmel, a három elég kis gyerkőcömmel itthon vajúdok. Amúgy meg nem az? De, ez lenne a természetes, szerintem, másnak is!

Néha ágyban, néha térdelve, négykézláb vártam a fájásokat. Olvastam sodrásról, hullámról, nyíló virágról, de képtelen vagyok így fogalmazni, mert talán az indulásnál, vasárnap tudtam így gondolni a fájásokra, onnantól kezdve csak a végüket vártam. Lehet, könnyebb lett volna nem ennyire küzdeni ellenük, de nem ment máshogy, pedig míg tudtam, mondogattam én a nyíló virágot, de gyorsan rájöttem, nem megy.

Volt, hogy csak én voltam ébren a házban. Nem zavart, sőt, néha jó volt „egyedül” lenni. A nyákdugó ekkortájt távozott, nem volt teljesen egyértelmű a dolog, talán csak egy része jelentkezett ekkor. Már jöttek a hangok, talán könnyebb volt úgy. Hajnalodott, csak nem rövidültek az időközök, de nagyon erősek voltak, és szerintem hosszúak az összehúzódások.

A. már az elején látta, hogy nagyon erősek, mindig pihenni invitált az ágyba, de elviselhetetlen volt ott, így amikor lehetett (vicces azért az összehúzódások közti hat-hét percben aludni akarni), térdelésből, guggolásból az ágyra hajtottam a fejem, s pihentem. Gyengültem, éreztem. Ekkor A. kimondta a „megváltást”. Illóolajos forró fürdőzni indultam drága dúlánkkal. Na, ezután felgyorsultak az események.

Leültem az ágyunkra és zutty, mindent elborított a magzatvíz. Tiszta volt, huh. Ekkor már nagyon rövidek lettek a fájások közti idők, ekkor éreztem, hogy menjenek a gyerekek el, jöttek a hangok is, erősebben, hangosabban. Indulunk. Ekkor már nem tudtam kontrollálni kicsit sem, mi történik. Térdelve a hátsó üléseken végtelennek tűnt a 40 perces út, ami most csak 30 perc volt. Tolók jöttek, nagyon fájt. Sírva kértem, hogy legyen vége, nem akarom tovább, legyen császár.

Közben visszaraktam életemben először kiakadt állkapcsomat, vicces volt. Éreztük a fejet a tenyerünkkel. (Nem tudom, hogyan, ez is rejtély marad, de visszament.) A. beszélt hozzám, teljesen ökörségeket (bocs, A.) csak, hogy ne toljak. Nem éreztem, hogy akarnék, talán csak amikor megláttam a kórházat.

Útközben a kocsiból szólt A. a szülésznőnknek, a doktornak. Nagyjából egyszerre értünk be, az orvosunk fogadott hordággyal, utcai ruhában, ő tolt fel a szülőszobára, annyira jó volt, megnyugtató a jelenléte. (Bár akkor sem izgultam.)

Na, eddig volt szép a történet, legalábbis olyan, mint amilyent álmodtunk, amiről beszélgettünk Gy-vel. Meleg, meghitt, támogató. Egy percig nem aggódtam, féltem, mert A. is, Gy. is nyugodtak voltak, végig.

Ha erre a majdnem két napra gondolok vissza, egy otthonszülést látok, én, aki a Mamami előtt – igaz, nem is úgy képzeltem el az otthonszülést, ahogy valójában van/lehet, hanem elég ferdén – még a gondolatától is irtóztam. Titkon vágytam rá, mármint lebegett előttem egy kép, gyakran, hogy itthon, a gyerekszoba szőnyegén vagy a nappaliban születik meg a babánk. Gyerek sosem volt a képzetben, mármint őt nem láttam sosem, így utólag azt mondom, a vajúdást terveztem így tudat alatt. Aztán kicsit vicc szinten, kicsit komolyabban, de az autóban szülés is felmerült bennem.

És tessék, a képzetem nem tévedett sokat, teljesen bejött, pedig a legőszintébben mondom, írom, hogy SEMMILYEN terv nem volt. Otthonszüléstől – lássuk be, tartottam, csak itt van a heg – mumus, szülés pedig a két hegemmel itthon lehetetlen, mármint szaksegítséggel. A. nélkül meg nem vállaltuk volna, semmiképp.

A szülőszobán, annak ellenére, hogy volt szülésznőm, orvosom (csak épp átöltöztek), a szülőszoba vezetője közölte, hogy császár. Jött vagy két-három orvos, szülésznő, nem tudom, kik, közülük ketten biztosan belém nyúltak, s megállapították arról a gyerekről, akinek négy órája a gyomrom tájékán ki lehetett tapogatni a lábszárcsontjait, hogy faros, császár. Nem pánikoltam, de ha nem összefüggő fájásaim lettek volna, elküldtem volna az anyjukba. Persze azt is mondták, annak ellenére, hogy ki van írva a folyóson egy plakáton, hogy ketten lehetnek benn a szülőnővel, hogy döntsek, férjem vagy a dúla.

Megérkezett a dokim, a szülésznőm is, ők is megnéztek, ők nem mondták, hogy faros. Átdobott valaki végre a szülőágyra, ennyit az alterságról, de bevallom, annak ellenére, hogy azt mondtam már hét éve először, hogy na, azt sose, bejött. A dokim mindent bedobott szerintem, amit csak lehetett az ügy érdekében, s én mindent elfogadtam. Mármint ott, akkor úgysem tudtam megszólalni sem szinte, úgy kínlódtam, de utólag sem okolom egyik beavatkozás miatt sem.

A baba, akinek a kocsiban éreztük a fejét, most visszament, a méhszáj is logikusan nem volt teljesen nyitott. Kaptam öt csepp oxit, amitől tényleg alig elviselhető állapotba kerültem. Közben volt méhszájelsimítás, iszonyat volt, mert folyamatosan fájásaim voltak, de mint utólag kiderült, a hátra hajló méhszájam abszolút nem akart lejjebb/előrébb jönni. Tolási ingerem nem volt (akkor), egyszer csak mégis jött az utasítás, nyomjak. Fel sem fogtam, nyomtam én, ahogy bírtam, de nem volt elég.

Kívülről is kaptam segítséget, két kézzel próbáltam lerángatni magamról a dokim karjait, pedig tudtam, amennyire magamnál voltam, hogy segít. Csak előzőleg, a második császárnál kb. halálközeli „élményem” volt, egy hasonló belekönyökléstől. Mármint ez nem az volt, felkarral segített, de azért az sem volt túl lájtos. Még csaknem három év távlatából, jelen várandósságom alatt is sokszor előjött, borzalmas emlékként.

Szóval nyomtam, de éreztem, hogy nem megy sokáig. Szörnyű volt, hogy egyszerűen nem volt levegővételnyi szünet sem, mert tényleg folyamatosan fájt. Nem volt időm, lehetőségem erőt venni egy toláshoz. Nem tudom, hányat nyomtam, egyszer csak azt mondta A., hogy mindjárt kinn a feje. Nem éreztem sem azt, hogy halad lefelé, sem azt, hogy kinn van a feje. Mondták, hogy most nyomjak, mert kinn a feje, ezt csak utólag fogtam fel, ekkor jött a könyöklés. Ezután újra nyomtam, talán kettőt, s kinn volt. Lilácskán, nem sírt, szuszogva szörcsögött.

Elvitték, légcső, orrleszívás után sírt, üvöltött. Az arctartás miatt ödémás pofijú, a belém nyúlkálások miatt harcsaszájú (a szájába nyúlkáltak mind, akik azt hitték, faros, s a száját hitték a puncijának), 4220 g-os, 53 cm-es kicsi lányunk. Gy. sírt, aztán A. is, és a baba is sírt, a csapat többi tagját nem figyeltem, csak én néztem rideg, üres tekintettel hol Gy-re, hogy A-ra. Nem emlékszem, miket mondtak akkor.

Gy. vele ment, fotózni nem engedték, mondván a vaku árt a szemének, az első képünk egy kilencedik perces kép, amin nyoma sincs a kezdeti lilaságnak, és rúgkapál a drágám, ahogy bír.

Felöltöztették, közben a lepény is kikerült, amit szintén elfogadtam, mert mind a hosszú és nagyon kemény vajúdás, az oxi, a külső nyomás, az erőtlenségem nem a két császáros méhemnek volt kitalálva, gyorsan kellett a megnyugtatás mindannyiunknak, hogy épségben van.

Ezután megkaptam Pankit, végül is, ha nem is azonnal, de tízpercesen cicizhetett, s kapva kapott is az alkalmon a drágám. A hegbetapintás, varrás (mert kaptam azt is persze, de szerintem elég lájtosat) alatt rajtam volt Panki, és én csak próbáltam felfogni, mi történt.

Megszületett, s a korábbiakkal ellentétben – három gyerekemnél képtelen voltam egyszer is azt kimondani, hogy szültem – most őt megszültem. Kimondani kimondom, de nem igazán érzem, így két és fél hét távlatából sem. Mókás volt egy ilyen esemény után saját lábon lemászni a szülőágyról, s elsétálni egy másik ágyig. Ott voltunk együtt, hát nem két órát, csak másfelet. Mert jött egy „kedves” nővér, aki egy olyan dumával, hogy nagy baba, s a cukrot kell mérnie neki, elvitte. Én meg odaadtam, mondván, oké, elfogadom, hogy szúrni kell. Gy. utána eredt, fel volt készítve erre a részre, mármint a „szülő kussol, eü. dolgozó diktál” helyzetre. de nem jött vissza sem Panki, sem Gy.

Iszonyat hosszú percek voltak, persze közben mindent befantáziáltam, hogy mik történhettek a kicsivel. Aztán vagy fél óra eltelt, vagy még több, mire Gy. visszajött, persze zokogtam, biztosra vettem, baj van. Közben semmi az ég világon, pusztán az történt, hogy először lehurrogták, hogy nem mehet a gyerekkel, de ő ment. Aztán rácsapták az ajtót, mondván, nem mehet be, de ő bement. Pankit betették egy kis teknőbe, a többi baba mellé, Gy. meg állt felette, s nézte. A kedves nővér meg nem értette, gondolom, hogy lehet, hogy valami nem úgy történik, ahogy mindig, ahogy máskor.

Mikor Gy. számára is biztos lett, hogy Pankival minden rendben, feljött hozzám, merthogy én meg ödémás lettem odalenn, meg szédültem, így kaptam egy kis sós vizet vénásan, így a szülésznőm még figyelgetett plusz egy órát. Szörnyű volt a kettős érzés, hogy eszemmel tudtam, muszáj kicsit maradnom, mert az osztályon kb. meg is halhatok, a kutya rám sem fog nézni, de a szívemmel közben Pankit akartam magam mellett tudni, s ezt a kettőt sehogy nem tudtam összehozni, mert nem tudtam egyelőre érte menni.

A plusz egyórás várakozás így utólag szintén nem volt véletlen, teljesen őszintén tudtam beszélni végre anyukámmal, akivel persze jó volt megosztani érzéseimet, de nekem kellett győzködni arról, hogy sem a lánya, sem az unokája nem akart meghalni. Na, ezt a részét még mindig nem hiszi el, s nagyon nagy kárt tett bennünk az a gyerekorvos, akivel anyu találkozott. Mert ettől a kijelentéstől az egész rokonság nagyon másként látja a történteket, mint ahogyan voltak, s sajnos felém is ezt a téves képet közvetítik, s még akkor is, hogy azok, akik ott voltak, mind tudják, nem erről volt szó, bennem remek kis lelkiismeret-furdalást kezdett el kiváltani olyan dolgok miatt, amik meg sem történtek. S hogy miért volt ez az extra támadás mindenhonnan? Mert az állt a szülési dokumentációban, hogy otthonszülésből érkezett. Fogadott szülésznővel, orvossal.

A személyzetről még: a szülésznők, orvosok, akik érkezésünkkor a szülőszobán nyüzsögtek, dúlva-fúlva-morogva fordultak sarkon, amikor megrökönyödve, számonkérő tekintettel konstatálva megtudták, hogy ott az orvosom, szülésznőm. Az egyik még oda is vágta a szülésznőmnek, hogy emiatt nagyon megütheti ám a bokáját. (Tudni kell, hogy egy hónapja tudtam meg, hogy a szülésznőmet egy tündéri, másik, hasonló gondolkodású szülésznővel együtt, aki szintén vagy 35-40 éve bábáskodik, áthelyezték a szülőszobáról egyéb osztályra, az orvosomat meg nemes egyszerűséggel kirúgták a kórházból.) „Szeretetüket” egy percig sem titkolták irányukba, irányunkba.

A szülőszoba ügyeletes orvosa, aki ugye érkezésükkor azonnal közölte, hogy császár, aztán meg, hogy faros, szó szerint karba tett kézzel állta végig a szülés 40-45 percét, csak a szike hiányzott a kezéből, s a két műtőssegéd meg az ajtóban állt, talpig beöltözve. A stoppolásom elején még ott volt a fehér köpenyes ördög, s addigra már volt annyi erőm, hogy odakiabáltam neki: „Maga volt, aki ki akarta vágni belőlem a gyerekem!” Remélem, nem csak én emlékszem kiabálásra, hanem valóban elért hozzá a mondat! (Amúgy sokkal, de sokkal csúnyábbakat is megérdemelt volna ő is, meg a teljes ügyelet!) És akkor a neonatológus, aki kilépve a szülőszobáról, az amúgy is elég medikális s túlaggódós anyukámmal közölte, hogy a gyereket újra kellett éleszteni, én meg majdnem meghaltam.

Végre mehettem, s valahogy lent az osztályon eszükbe jutott, hogy kihozzák Pankit. Onnantól kezdve ismerkedünk egymással, próbáljuk együtt feldolgozni, amit kell, és együtt örülni azoknak a szépségeknek, amik történtek velünk.

M. L. A.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.