igaz történetek szülésről, születésről

1366. nap: Harmincöt óra (Máté)

1366. nap: Harmincöt óra (Máté)

Több mint 14 év telt el azóta… Vízben szerettem volna szülni, de akkoriban kórházban erről szó sem lehetett, így tovább kerestem és találtam. Ágit és az ő segítőit.

Orvosnál egyetlen egyszer voltam, amikor megállapították: „Igen!” (Ja, meg a végén, ultrahangon, ahol lecseszett a doki: „Mit akar maga otthon szülni, alulfejlett-nyeszlett-alig-kétkilós-azonnaliellátásraszorulót???” Érdekes, néhány nappal később pont 3 kg volt a nyeszlettke…)

Nem gondoltam, hogy nekem orvoshoz kellene járnom, azért, mert kisbabám lesz. Védőnőhöz jártam, ő a homokba dugta a fejét, ha a téma előkerült, hol és hogyan szeretnénk szülni. Később fel is akart minket jelenteni, amikor a négyhetes babával elmentünk a Balatonra egy úttörőtáborba a férjem tanfolyamára…

Na, én majdnem az utolsó hétig dolgoztam, mert a barátnőm és egyben főnököm megkért, hogy vezessem én a boltot, míg ő kimegy Amerikába az anyukájával három hétre. Aztán a háromból hat hét lett, már azt gondoltam, a boltban fogok szülni.

Április 1-jén, bolondok napján szerettem volna szülni, ezért nagyon boldog voltam, hogy március 31-én este elkezdtem vajúdni. Gondoltam magamban, milyen jól nevelt ez a kislány(!!!), hogy hallgat a kívánságomra is… Ó, én naiv! Én nem tudok gyorsan szülni, azóta már tudom.

DE VÍZBEN SEM!!! Kölcsönkért gyönyörű házunk óriási kényelmes kádjában úgy, de úgy fájt mindenem, hogy katapultáltam belőle.

Leginkább a négykézláb stil jött be nekem, Ági jó sokáig feküdt alattam teljes nyugalomban, néha szívhangot hallgatott, Éva masszírozta a derekamat, jól elvoltunk, csak már nagyon fáradtam. Harmincöt órányi vajúdás után jöttek a tolófájások, és egy óra alatt megszületett Máté. Még jó, hogy a biztonság kedvéért volt egy fiúnév is a tarsolyunkban!

Utána a kelleténél jobban véreztem, ezért Ági mentőt hívott. Na, akkor kezdem el sejteni, hogy még hányszor kapunk ilyen kedves jelzőket: felelőtlen, meggondolatlan, börtönbezárandó… Ági, az ő kedves, halk hangján megkérdezte: „Azért foglalkoznának az anyával is, mert mivel hogy segíteni hívtuk ki önöket…” Inkább a gyereket vizsgálták, aki teljesen elégedetten, felöltöztetve szuszogott, nekem meg már nem lehetett mérni a vérnyomásom, sebaj! Éva levetkőztette Mátét, majd felöltöztette. Rám néztek, na, vigyük, ha már itt vagyunk. Nem engedték, hogy a férjem külön autóval hozza a babahordozóban a babát, mivel ő az anya tartozéka, és csak együtt szállítható. Mondtam, akkor óvatosan vezessen a sofőr, mert pont előtte héten halt meg így egy baba a karambolozott mentőben.

Dohányzott a sofőr, ömlött be a cigifüst a nyitott elválasztóablakon, én meg ordítottam, hogy zárja be, vagy dobja ki a cigit. Olyan rohadtul rázott a mentő, hogy mondtam, megszülök még három gyereket, de engem többet nem visznek ilyen rugótlan ezeréves mentőben! Megkérdeztem, nem szokott ebből nagyobb baj lenni, hogy így ráz az autó, mondták, de, az a transzporttrauma… Újabb fennakadás: P-ből hoztak be, de a lakcímünk Budapest volt, nem vihetnek a közeli kórházba. Már majdnem ott voltunk ekkor. Mondtam, meg ne merjenek fordulni, elvinni a egy távolabbi kórházba, inkább kiugrom! Megoldás: mondjuk azt, hogy p-beliek vagyunk, és dugjuk el a lakcímkártyát, mintha meg sem lenne. Na, végre egy jó ötlet!

A kórházról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, kompenzálták a mentősök bunkóságát, sokszorosan. Mindenki nagyon kedves, normális, segítőkész volt, nem kaptunk egy rossz szót sem senkitől. Bejött az osztályvezető főorvos (vasárnap délután kettőkor), kezet csókolva mutatkozott be, megnézte-megcsodálta Mátét, és megállapította: „Jé, milyen nagy köldökcsonkot hagyott Ági! Eddig pulzált? Nagyon helyes!” Kérdésemre, hogy ismeri-e őt, azt mondta, igen, most jött haza Angliából, ahol valósággal rajonganak érte, és ő is nagyon tiszteli a munkásságát, és mondjam meg neki, hogy üdvözli!!! Hoppá, ilyet hallani orvos szájából!

A kórházban a nőgyógyászati osztályon kaptunk egy kétágyas szobát, ahol a férjem is ott maradhatott velünk, és lemondtunk az ápolásról, hogy ne zargassanak minket feleslegesen. A csecsemős orvosok-nővérek is elfogadták, hogy nem vihetik el mellőlünk a babát, ott vizsgálták, nem fürdették, és még megjegyzéseket sem tettek.

Máté elég ügyesen szopizott, amikor hazamentünk két nap múlva a kórházból (ja, rutinszerűen kikapartak, vért is akartak adni, de visszautasítottam), jött rögtön a védőnő, és feltűrte a pulcsija ujját, és lefejte a mellemet, mert akkora és olyan kemény volt, mint egy kézilabda. Na, ez volt az egyetlen jó cselekedete velünk, de ez nagyon jó volt! Délután jött anyósom, ő lefejte a másikat, innentől kezdve nem volt gond a szopival. Csak két és fél év múlva, amikor nagy ügyesen lebeszéltem róla…

Mondtam is mindenkinek nagy pofával, hogy aki akar, az tud szoptatni! Aztán hét év múlva a jó Isten megmutatta, hogy mennyire könnyelmű kijelentés is volt ez! De ez már egy másik történet lesz…

Köszönöm Áginak és Évának azt a rengeteg törődést, figyelmet, gondoskodást, kedvességet, amit kaptam tőlük. Így lett az első szülésem olyan, amilyet én szerettem volna, igaz, nem vízben, de rájöttem, nem az a fontos, hol szülünk, hanem az, hogyan!

És bocsánat, hogy megszakítottam egy egészen addig fennálló tendenciát: az otthonszülősök nem válnak el. Mi elváltunk.

K. M.

Emili > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.