igaz történetek szülésről, születésről

590. nap: Van még egy kis dolga odabent (Petrus)

Megjelent: 2012. máj. 17.

Egyszer már végigcsináltam ezt, és akkor is megpróbált, de most újra nagyon nehezen bírom a várakozást. Már elhagytuk a kiírt terminust, és én egyre elkeseredettebb vagyok. Azt hiszem, a túlhordás ötödik napján már sírva is fakadok, hogy ez még meddig fog tartani. Kétségbeesve írok egy jó barátomnak, hogy már senkivel nincs kedvem találkozni, már mindent elrendeztem itthon, és elfogyott a türelmem, rettentő morcos vagyok meg szomorú, és legyen már vége. Ja, és inkább ne hívjon fel, csak írjon vissza. Nagyon kedvesen válaszol, hogy „Te már megtettél mindent. Csinálj bármit, ami jólesik!”, és felsorol jó pár békességes, feltöltő dolgot. Azért ez segít, kicsit megnyugszom tőle, és most már több türelemmel várakozom.

Ez az egész azért nagyon vicces, mert bő egy hónappal korábban a Várótermi beszélgetéseken, a csoporton azt figyeltem, hogy az első gyerekesek mennyire izgatottan várják a szülést, és hogy kezükbe kaphassák a csemetéjüket, én meg ott ültem, és arra gondoltam, hogy alig több mint egy hónap múlva újra elveszítem a szabadságomat egy jó pár hónapra. Mikor fogok újra bulizni, cigizni, inni, gyerekek nélkül elmenni egy párnapos wellnessbe? Jaj, az még rettenetesen sok idő múlva lesz. Szóval azt kívántam, hogy minél tovább tartson a terhesség, és minél később kezdődjön a szabadságom elvesztése.

Úgy látszik, annyira jól kívántam, hogy most meg már tűkön ülök, hogy mi lesz már. Ez a gyerek mindent megvár, már megvolt a kisebbik kisfiam iskolai felvételi beszélgetése, pedig direkt az utolsó napra kértük, hogy addigra már biztos megszületik Petra, és Apa tud majd vele menni. (Mégiscsak legyen vele ott valamelyikünk, és ne egy nagyszülő kísérgesse…) Aztán eljött a születésnapom, és már azon is túl vagyunk. Gyerek még mindig sehol… Már senki nem mer felhívni, és én sem akarok azzal a gyászos hírrel jelentkezni, hogy még mindig semmi.

Na, és akkor végre, két nappal a szülinapom után, a túlhordás nyolcadik napján érzem, hogy fáj a derekam, és tudom, hogy ez már az. Megvárom, hogy elmenjenek reggel a gyerekek a suliba, és hívom Ágit, hogy szerintem kezdődik. Örülök, hogy végre valami, és már meg sem lepődöm azon, hogy Ági azt mondja, hogy tartogassam még egy kicsit, mert ő épp Szegeden, a többiek pedig szüléseknél, de szóljak azonnal, ha van valami, és akkor jön vissza.

Aha. Jó. Akkor várok. Ebben már rutinos vagyok. Időnként érzem, hogy jön egy kontrakció, és keresem azokat a pozíciókat, ahol legkevésbé jön. Filmet nézek, fekszem. Közben mosolygok, hogy általában gyorsítani szokták a szülést vagy mindent megtesznek azért, hogy jobban haladjon, én meg most mindent megteszek azért, hogy lassítsam. Érdekes, nem is tudtam, hogy ezt így is lehet szabályozni. Mindenesetre tetszik ez a dolog, szóval kísérletezem.

Egy óra felé hívom Ágit, hogy mi van, mondja, hogy ő még Szegeden, és még elintézne valamit, de szóljak, ha valami változás van. Oké. Várok tovább. Közeledik az idő, hogy a fiaimat hazahozzák az iskolából, óvodából (délután négykor). Azt most már kivárom, de Gábort felhívom, hogy jöjjön kicsit hamarabb haza, mint szokott. Jó, oké, elindul. Közben megjönnek a fiaim, nagyszülők el, nekik inkább nem mondok semmit, csak amikor elmentek, mondom a fiúknak, hogy elkezdődött, és inkább nézzenek mesét. De nem mesét néznek, hanem a nappali játszómatracán ölik egymást. A francba! Ülök az ebédlő asztalán, nézem, ahogy visítanak, és birkóznak, és közben jön egy kontrakció, na, ez most nekem sok. Mondom nekik, hogy nem bírom ezt a zajt, még talán ki is küldöm őket.

Végül öt óra felé elszánom magam, hogy felhívjam Ágit. Jaj, még mindig Szegeden van. „Igen, most már indulj Ági, légyszi, most már jó lenne.” Húúú, azt gondoltam, hogy öt óra felé már itt lesz Pesten. Szóval, még mindig várni kell. Most már néha nagyon fáj. Ági hív útközben, hogy mi van, hol tartok. Mondom neki, hogy fogalmam sincs, mert ugyan nem nagyon sűrűek a fájások, de ha jön, akkor már nagyon tud fájni. Nem tudom, hogy mondom-e neki, de most már nagyon várom, hogy jöjjön. Magamban kiszámolom, hogy hét óra felé fog ideérni, oké, akkor úgy időzítek. Időnként hallom, hogy Gáborral telefonálnak, hogy merre kell jönni. Kicsit izgulok, hogy Ági el ne rontsa, de szerencsére jól megértik egymást, és Ági tényleg ideér.

Amikor megjön, épp nem vagyok másra képes, mint hogy térdeljek előregörnyedve a nappaliban a nagy matracon. Valahol mélyen azért már tudom, hogy akkor eléggé előre tarthatunk. Azt hiszem, ez Áginak sem kérdés, mert mindent nagyon gyorsan csinál. Közben befut Zsuzsi, a doula, örülök, hogy ő jött, mert egy nagyon jó barátnőm sógornője, és bármikor találkoztam vele, például felkészítő héten, mindig nagyon szimpatikusnak találtam. Felmászom a kanapéra, Zsuzsi rögtön elkezd masszírozni, közben Ági vérnyomást mér, vizsgál. Befut Kata is, aki képzőművész és szüléses témájú festményekhez szeretne fotókat csinálni. Még jó, hogy közel lakik.

Közben már nem a kanapén, hanem a matracon fekszem, és folyamatosan kerülnek le rólam a ruhadarabok. Kapom a masszírozást, olajozást, borogatást. Nagyon finom. Távolról berémlik, hogy vajon mit csinál a két fiam. Gyanúsan eltűntek a szobájuk környékén. Az lenne a legjobb, ha le is feküdnének gyorsan. Azt hiszem, Ági is mond valami ilyesmit, hogy akkor ezt most már várjuk meg. (Még mindig várunk…) Úgy hogy mondom Gábornak, ő villámgyorsan intézkedik, és nem sokkal nyolc után jön, hogy elmentek aludni. Ez jó.

Na, akkor végre rántsunk bele. Fáj, mint a veszedelem, de közben nagyon finom. Fogom Gábor kezét, Ági masszírozza a derekamat, meg olajozza a gátat, Zsuzsi masszírozza az egyik lábamat, és csukott szemmel konstatálom, hogy Kata a másikat. Úgy látszik, lerakta a fényképezőgépet és beszállt douláskodni. Ez jó. Igyekszem minél jobban belemerülni és engedni. Már tényleg nem kell sok, és érzem a tolófájásokat.

Felkönyökölök a matracról egy fotel elé. A fotelben ül Gábor, fogom a kezét, a nadrágját, kapaszkodok abba, amibe lehet. Jönnek a tolófájások és nagyon fájnak. Egy-kettő-három? Ági mondja, hogy vért lát, ez azt jelenti, hogy még nem simult el teljesen a méhszáj, le kéne feküdnöm a hátamra egy fájás közben, hogy el tudjon simulni. Micsoda? Már most tudom, hogy az még jobban fog fájni, de muszáj. Dőlök le a hátamra, és még jobban kapaszkodom Gábor kezébe. Ez tényleg nagyon fájt, de utána Ági mondja, hogy most már minden rendben van, elsimult. Oké.

Újabb tolófájások, sok, nem tudom mennyi. Folyik rólam a verejték és sírni tudnék közben, talán kicsit sírok is. És elkezdem nem érteni, hogy mi van. A második gyerkőcöm úgy született, mint egy rakéta. A legerősebb élményem egy belső hang volt, ami azt mondja, hogy „Jövök!”, egy olyan pillanatban, amikor még azt hittük Ágival, hogy a tágulási szakaszban vagyunk. Most nem hallok semmilyen belső hangot. Csak a kín van. Kezdek elkeseredni és kétségbeesni, hogy mi történik. Kérdezem is Ágitól, hogy mi van. Mondja, hogy minden rendben, és engedjem visszacsúszni, ha akar, van még egy kis dolga odabent, de jön.

Ettől kicsit megnyugszom, meg működik bennem a csak azért is, hogy ha egyszer már olyan jól kapcsolatba tudtam kerülni egy gyerekemmel, akkor ennek most is sikerülnie kell. Úgyhogy megállok, és elkezdem keresni a kapcsolatot a gyerekkel, kérem, hogy segítsen és jelezzen. A következő tolófájás már jobban megy, már érzem, hogy halad, nagyon lassan, de halad. És a rákövetkező tolófájásnál ugyanúgy. Közben Ági folyton dicsér és biztat, hogy ügyes vagyok, jól csinálom. És nézi minden alkalommal a szívhangot, megnyugtat, hogy minden rendben van, és most már el tudom fogadni, hogy ez lassan megy.

És akkor egyszer csak megszületik. Szinte nem is akarom elhinni, hogy kicsusszant végre. Eltelik pár másodperc, amíg egyáltalán meg bírok fordulni, és a térdelésből le tudok ülni, hogy magamhoz öleljem. Hetvenöt percig tartott. Mindenem fáj, Petrus ordít, mint a veszedelem. Nehezen tudom rávenni, hogy szopizzon. Mind a ketten nagyon elfáradtunk.

És akkor elhatol a tudatomig, hogy arról beszélgetnek a többiek, hogy a nyakán volt a köldökzsinór. Én meg ülök döbbenten, hogy már értem, akkor ezért is jött ilyen lassan, kicsit mindig jött és visszacsúszott. Hogy ez hogy nem jutott eszembe közben? És már értem, hogy Ági miért hallgatta minden egyes alkalommal a szívhangot. A korábbi két szülésnél is figyelték folyamatosan, de nem minden tolófájásnál. Gábor utólag mondja, hogy Ági legalább háromszor mondta, hogy akkor utoljára még meghallgatom a szívhangot. Aztán lett belőle még egy utoljára.

Küzdök még egy kicsit a szoptatással. Szerintem Petrus annyira elfáradt, hogy sem aludni, sem enni nem bír, de aztán szerencsére megnyugszik. Közben pont rálátok a konyhára, az asztalnál ott ülnek a többiek mindannyian, és falatoznak, nevetgélnek. Ezt nagyon jó látni. Sajnálom nagyon, amikor elindulnak, de hát nincs már tennivaló, és közben éjfél is lett.

Még mielőtt lefekszünk, megpróbáljuk felkelteni a fiúkat. A kisebbiket nem sikerül, de a nagyobbik álmos fejjel előmászik, és nézegeti a csodát, annyira álmos, hogy reggel, amikor felébred, először azt hiszi, hogy csak álmodott, pedig nem. Most már hárman vannak tesók.

J. R.

Véletlenül kiválasztott mesék.