igaz történetek szülésről, születésről

736. nap: Isten éltessen! (Lencsi születése)

Megjelent: 2012. okt. 10.

„Hol születtél?” – kérdeztük Lencsit pár napja. „A nagyszobában.” – válaszolta komolyan lánykánk.

A nagy diófák levelei zöldre festették az égboltot azon a nyáron. Kiadós eső frissítette fel a Kertet azon az utolsó éjszakán is, amit a pocakomban töltöttél, ahogy ma is, három évvel később.

Hetek óta mondogattuk Apával, hogy várunk, és hogy szép idekint. Apa különösen várta már a találkozást, hogy ne csak a pocakomon keresztül beszélhessen hozzád. Eljött a vajúdásom napja, Te éjfél után születtél másfél órával.

A házat hónapok óta csinosítgattam, hogy illendően fogadjalak, se előtte, se azóta nem volt akkora rend és tisztaság. Nem voltam biztos benne, hogy most fogok szülni, pedig hajnal óta folyamatosan éreztem valamit a testemben, mely zajlás aztán konkrét szorítássá, görcsökké, összehúzódásokká vált. A nyákdugó is folyamatosan távozott belőlem. Dél körül beszéltem G. Á-val, aki mondta, hogy ma ki az ügyeletes bába, így ezentúl vele voltam kapcsolatban. Ági azt tanácsolta, hogy pihenjek sokat (esetleg készítsek fokhagymabefőttet?), mert lehet, hogy hosszú nap lesz.

Ennek megfelelően minden szobában pihentem kicsit. A hálóban relaxálással próbáltam enyhíteni a görcsöket, ami egy darabig még ment. Apa behozta a fatáblát, amire ráírtuk az utcánk nevét és a házszámot, hogy idetaláljanak a segítőink. Én rajzoltam a körvonalakat pirossal, Apa kiszínezte a betűket és számokat zölddel. Ez a tábla ma is ott van a feljáró mellett, némileg besötétítette a ráeső csapadék.

Aztán üldögéltem a Kertben és figyeltem Apát, ahogy tobozokat gyűjt télire, meg értesítettem Flóra barátnőmet, hogy hamarosan lehet, hogy megszületsz, mert már ő is hetek óta várta a Hírt. Aztán Apa ebédet készített, én meg a piros kanapén olvasgattam a tanfolyami jegyzeteimet és a Bába válaszol Szülés c. fejezetét. Ekkoriban kezdtük el írni az összehúzódásaim ritmusát, amelyek még hagytak szunyókálni is egy kicsit. Béke volt körülöttem. Te sem mocorogtál.

Koraeste volt már, amikorra az újra és újra jelentkező fájások kezdtek maguk alá gyűrni. Ekkor a tornácon ültünk, az egyetlen helyen, ahol rendetlenség és kosz volt. Ekkor már elfehéredő ujjakkal kapaszkodtam át magam a kontrakciókon, ekkor hívtuk Ágit, hogy jöjjön, ekkor mondtam Apának azt, hogy hamarosan állat leszek, egy kölykét szülő asszonyállat, az ősi ösztönök földjén. A földre kuporodtam, Apa betámogatott a nagyszobába. Megérkeztem hát.

Hangosan szültem, jólesett kiabálni. Ha nem kiabálhattam volna, valószínűleg hányok, így ez kimaradt. Jó volt annyira kiáltani, amennyire úgy éreztem, hogy fáj.

Nagyjából este nyolctól hajnali kettőig szültem, ha a lepény születését is beleszámoljuk. Ez hat óra. Hat olyan óra, amely semmihez sem hasonlítható, és soha meg nem ismétlődő. Hat óra, amely lehetne egy is és tizenkettő is, annyira távol kerültem a külső realitástól. Hat óra, amely örökre szól, hat óra, amelyre pedig alig emlékszem.

Fájdalom, küzdelem, örvény, vöröses fekete, szétszakadás, fáradás, izzadás, passzivitás és nagyjából folyamatos kiabálás, éneklés, méltatlankodás. Nehéz megmozdulni, nehéz elviselni, abszurd, amit épp átélek. Néha kis szünet, ajándék idő, pihenés. Aztán újra a szétszaggató fájdalom, és közben te is mocorogsz, pedig minden hiperérzékeny ott.

Apa volt a csónak ebben a megvadult tengerben, vagy legalább a mentőöv. Ő volt a bázis, a kapaszkodó. Ő tartott engem. Ő tartott minket. Aztán megjött Nyanya és Öti. Aztán megjött Ági és Judit, a felmentő sereg Apának, a szakértő segítség nekünk. Én felfogtam, hogy megjöttek, hogy közben besötétedett, érzékeltem, hogy égnek a gyertyák, majd felfogtam, hogy már másnap van. Nehezen fogtam fel, hogy hamarosan megszületsz, valóban megszületsz, kibújsz, velünk leszel.

Már máshol, máshogy fáj egy ideje, én nyomok szorgosan, ha kell, ha nem, annyira erős a késztetés. Apa hív Téged, mindenki körülöttünk áll, bíztatnak. A kezem megérinti a fejedet a lábam közt. Aztán kicsusszansz, lendületesen és langyosan. Azt hallom, hogy hasonló a sírásod, mint ahogy én kiabáltam az előbb.

Pelenkába bugyolálva a hasamra tett Ági, Te pedig odakakiltál üdvözlésképpen. Valaki kérdezte, hogy vajon tényleg kislány vagy-e, és megvannak-e az ujjaid. Pislogtál csöndesen a pelenkacsomagban. Én sosem tapasztalt módon fáradt voltam, körülöttünk mindenki sírt, ujjongott, telefonált. Míg engem megmosdattak, Te Apánál voltál, majd mikor újra a karomba kaptalak, kicsit szopiztál és elaludtál.

Így születtél kicsi, drága Lencsi, Isten éltessen!

K. P.

Véletlenül kiválasztott mesék.