igaz történetek szülésről, születésről

1325. nap: Háborítatlan császármetszés (Boldizsár születése)

1325. nap: Háborítatlan császármetszés (Boldizsár születése)

Kedves Ági!

Megírtam végre a történetünket, négy és fél év után, az idei Terézanyu pályázatra (téma: „Szeresd Önmagad jobban, mint felebarátodat”, ezért az írás erre fókuszál), így most el tudom küldeni Neked.

Köszönöm azt a lelki támogatást, amit tőled kaptunk a nehézségek idején. Meg az orvosajánlást, benne sem csalódtam. Meg azt, hogy három perc alatt segítettél rendezni a párom és köztem egy komoly, megoldhatatlannak tűnő vitát a 36. heti beszélgetésen.

Egyszóval köszönöm, hogy vagy!

Tiszta szívből kívánom, hogy ez a méltatlan helyzet megváltozzon és Te visszakapd az életed, az anyák pedig Téged! Szeretettel ölellek.

 

Az szinte biztos volt, hogy nem fogok otthon szülni. Pedig ez volt minden vágyam. Irigyeltem azokat, akik ennyire hisznek önmagukban, képességeikben, a kisbabájukban. Az információs héten mindenesetre részt vettünk és magunkba szívtuk a szemléletet.

Azt tudtam, hogy csakis háborítatlanul akarok szülni. Ennek megfelelően választottam nőgyógyászt, de végig bíztam abban, hogy összeszedem magam és „bevállalom” az otthonszülést. Így két vasat tartottam a tűzben, egészen a 36. hétig.

Amikor is beütött a mennykő. A számomra ismeretlen szonográfus minden bevezetés nélkül, fennhangon kinyilatkoztatta, hogy „Ez bizony császár lesz!” Én felháborodtam magamban, de gondoltam, minek vitatkozzak. Így megkérdeztem, hogy „Ugyan, miből gondolja ezt?” Erre ő közölte, hogy a baba faros és széles a koponyacsontja. BPD 99 mm.

Mondanom sem kell, rohantunk a Bábához, hogy ez van, mit gondol, mitévők legyünk, ugye nem lesz császár, van még remény, jajistenemmileszvelünk!!!???

Javaslatukra megnézettük egy másik helyen is, jól mérték-e. Ott megforgatták a kést a szívemben. Tényleg annyi az annyi. Bőgés, önsajnálat, meghalás.

Mikor sikerült felszínre törnöm lelkem poklának legmélyebb bugyrából, elkezdtem keresni a megoldást. Kettőt találtam: a befordítást és a faros szülést.

A Bába tanácsára levonultunk J-be „dr. Faros Specialistához”. Kiderült, hogy valóban térbeli aránytalanság áll fenn. Egyszóval kézhez kaptuk háborítatlan szülésünk halálos ítéletét. A kiábrándulás mellett azonban rá kellett jönnöm, hogy a császármetszés a mi megmentőnk. Hiszen ha nem lenne, történetünk nagyon szomorú véget érne.

Így már csak egy lehetőség maradt, hogy esetleg mégis természetes úton szüljek: ha befordul. Bevetettük az összes technikát. Sikertelenül.

Lassan kénytelen voltam megkérdezni a nőgyógyászt, hogy is fog zajlani a császármetszés. Amikor közölte, hogy „Ilyen esetben a 38. hét körül programozott időpontban elvégezzük a beavatkozást…”, én közbevágtam, hogy „Ez ki van zárva! Saját felelősségre vállalok 10 napot a betöltött 40. hét után.” Ő belement. Hurrá, csatát nyertünk! Na, de hol van még a háború vége!?

Innentől kezdve teljesen megbékéltem a tudattal, hogy vagy befordul, vagy szépen megvárjuk, míg beindul a szülés, és akkor én lehetek az a fehér holló, akinek valóban okkal vágták fel a hasát ahhoz, hogy egészségesen világra segítsék magzatát. Ráadásul engedték picit vajúdni is. Már ekkor hősnek, példamutató úttörőnek éreztem magam. Pedig csak babát vártam, és szerettem volna, ha valami közünk van a születéséhez.

A 40. hét utolsó napja vasárnapra esett, és időpontom volt CTG-re. Az eredményt be kellett mutatnom az ügyeletes orvosnak, aki történetesen az osztályvezető volt. Kiskönyvem láttán egy pillanat alatt életét féltő áldozattá és támadó ragadozóvá vált egyszerre. „Mit keres itt egy faros babával a 40. hét végén? Már rég meg kellett volna császározni!” Mire én anyatigrisként közöltem, hogy „De hát miért, minden rendben van, nem? Az orvosommal meg van beszélve, hogyha addig nem, akkor majd 10 nap múlva!” „Hova van beírva, ki az orvosa, és ha elhal a magzat, micsoda felelőtlenség ez az én kórházamban, most azonnal megvizsgáljuk, nem mehet haza stb.” Reszkettem, mint a nyárfalevél, kezdtem picire zsugorodni, de szerencsére ki tudtam mondani, amit gondoltam: „Engem ugyan nem vizsgál meg, maximum ultrahanggal, utána pedig hazamegyek.” Így is történt.

Hétfőn csörgött a telefon. A nőgyógyász volt. Behívatott másnapra, amikor is közölte, hogy őt elővették, csak péntekig adhat időt. Ha ezt nem fogadom el, akkor sajnos nem vállalhat.

Minden sejtem tiltakozott az ellen, hogy belemenjek ebbe az előnytelen alkuba. Azt éreztem, hogy ez nem rólunk szól, mi nem számítunk, csak a kórház, az orvos szakmai biztonsága, hírneve. „De vajon mit tehetek ez ellen 40 hét+2 naposan, teljesen összezavarodva, sarokba szorítva?” Az eszem és a szívem teljesen mást tanácsolt. A párom mindenben támogatott, azt mondta, hogy neki az a jó, ami nekem, az a fontos, hogy én biztonságban érezzem magam. Tehát teljesen magamra maradtam ebben a lehetetlennek tűnő döntésben.

Kétórát kértem a válaszadásra. Azalatt felhívtam az összes ismerősöm összes nőgyógyászát, vázoltam a helyzetet, és feltettem egy szimpla kérdést: „Meddig tud várni?” A Bába által ajánlott Doktornőtől megkaptam a jó választ: „Ha adottak azok a feltételek, amelyek a baba biztonságát szolgálják, várhatunk még egy hetet.” Annak ellenére, hogy minden ismerősöm azt mondta, hogy most már ne ugráljak, így is kihoztam a maximumot a helyzetből; én a kiírt időpont után két nappal kórházat és orvost váltottam. És végre arra koncentrálhattam, amire egy mindenórás kismamának kell: a kisbabámra és önmagamra.

Péntek reggeltől rendszeres összehúzódásaim voltak, délutánra minimálisan kinyíltam, de még hazamehettünk. Vasárnap, mivel több mint két napja zajlott a folyamat, már csomagokkal mentünk a vizsgálatra. Estig még az alternatív szülőszobában hagytak minket ráhangolódni a nagy eseményre. Az már csak hab volt a tortán, hogy ezáltal még az is összejött, hogy nem skorpió, hanem nyilas lett!

Életem legnehezebb és legjobb döntését hoztam meg, egy abszurd helyzetben, teljesen egyedül. Biztos azért sikerült ilyen jól, mert a számomra legfontosabb emberke sorsa is rajtam múlt.

Sz. K.

Véletlenül kiválasztott mesék.