igaz történetek szülésről, születésről

1317. nap: Egy igaz történet (Tamás születése)

1317. nap: Egy igaz történet (Tamás születése)

1968. augusztusában egy jól sikerült névnapi „ünneplés” eredményeként fogant meg első gyermekem. Lakásgondok miatt szüleimnél laktunk, így gyermekvállalása csak néhány év eltelte utánra volt tervezve. Mikor kitudódott, hogy gyermekem lesz, tudtam, hogy szüleim a fennálló helyzet miatt nem veszik jó néven ezt, így férjemmel eldöntöttük, hogy amíg lehet, titkoljuk, csupán velünk élő anyai nagymamámmal osztottuk meg titkunkat, aki maximálisan egyetértett velünk abban, hogy ha már így alakult, ennek a megfogant gyermeknek meg kell születnie a fennálló problémák ellenére is.

Kb. három hónapos terhes lehettem, amikor egy boltban, míg vártam soromra, hogy fizessek, elájultam, és mivel ennek az eseménynek több ismerősöm is szemtanúja volt, tudtam, hogy szüleimhez hamar eljut a hír, így férjemmel úgy döntöttünk, eljött az idő, és titkunkat el kell mondani, hogy nagyszülők lesznek. A hír hallatán először pár másodpercig néma csend lett, majd szüleim reagálása az volt, hogy ha már így alakultak a dolgok, nem baj, és velünk együtt örülnek első unokájuk megszületésének, de helyszűke miatt fel kell gyorsítani lakásproblémánk megoldását. Így is lett. Saját családi ház építésébe kezdtünk szüleim segítségével.

Terhességem problémamentes volt. Igaz, ezt pocakomban növögető gyermekemmel naponta megbeszéltem, hogy segítenie kell abban, hogy alkalmazkodnunk kell szüleim életmódjához, mivel itt lakunk, és az építkezés miatt sok tennivaló hárul rám, így pihenésre nem sok időm jut.

Semmivel nem ettem mást és többet, nem csináltam másképpen semmit, mint terhességem előtt. Úgy fogtam fel 21 évesen, hogy én nem vagyok most beteg, ez csupán egy néhány hónapos átmeneti állapot. A sok mozgás, ami kos jegy szülöttként mindig is fontos volt számomra, terhességem kilenc hónapja alatt sem változott semmit, csak meggondoltabban tettem mindezt. Az előírt orvosi vizsgálatokra és tanácsadásokra a megadott időpontokat betartva rendszeresen eljártam, mindig minden rendben volt, csak az utolsó két hónapban a vérnyomásom valamivel magasabb lett a megengedettnél, de ez különösebb életmódváltást nem igényelt.

Első igazi mocorgását szilveszter napján éreztem először, mielőtt éjfélkor koccintottunk volna férjemmel az új évre.

Eredetileg úgy volt, hogy az „akkori” szokásoknak megfelelően a lakóhely szerinti kórházban fogok szülni az akkor éppen ügyeletes orvosnál. Szülés előtt kb. két hónappal a terhességi tanácsadáson találkoztam egy régi ismerősömmel, aki elmesélte, hogy ő Budapesten, fogadott orvosnál fog szülni, és ez neki lelkileg mekkora biztonságot ad. Végül férjemmel úgy döntöttünk, talán ez nekem is jobb lenne, és ismerősöm segítségével elvállalta az én szülésemet is Cs. főorvos úr. Ahhoz, hogy én Budapesten szülhessek, elég sok engedélyt kellett beszerezni, többek között, hogy a kórház fogad, a mentő, ha szükséges, abba a kórházba visz stb.

1969. május 17-re voltam kiírva, a vizsgálatok alapján. Május 13-án reggel arra ébredtem, hogy fáj a derekam, szétszakad a medencém, de különösebben nem foglalkoztam vele, tettem az aznapi teendőket. Estefelé már kezdtek elviselhetetlenné válni ezek a fájások, és vacsora után szóltam a férjemnek, menjen, és szóljon a mentőknek, hogy vigyenek kórházba, mert szerintem „eljött az idő”.

Este kilenc óra lehetett, mire a klinikára értünk, útközben megcsodáltam két fájás között, milyen szép este a város kivilágítva, hogy alig van forgalom stb. Az ügyeletes orvos megvizsgált, négyujjnyi tágulást állapított meg, és szerinte is jól tettem, hogy bementem a kórházba, mert itt rövidesen szülés lesz. Megcsinálták az ilyenkor szükséges beöntés, borotválás, adatfelvétel stb. teendőket, és mondták, sétálgassak a folyosón látótávolságon belül, és figyeljem a fájások sűrűségét.

Időnként az ügyeletes szülésznő megnézett „közelebbről”, és amikor úgy látta, mondta, válasszak egy számomra szimpatikus szülőágyat a közel tíz közül, telefonált fogadott orvosomnak, majd megrepesztette a burkot. Akkor már éjjel 11 óra körül lehetett, néma csend az egész szülészeten.

Fél órán belül ott volt orvosom, odahívta a két, gyakorlaton lévő orvos fiatalembert, és vizsgálat közben magyarázta, mit lát, és mi fog rövid időn belül történni. A „stáb” (orvos, szülésznő, „segédek”) álltak szülőágyam mellett, és amikor jöttek a fájásaim, mindenkinek meg volt a feladata, mit csináljon.

Így éjfél után néhány perccel, 1969. május 14-én megszületett Tamás nevű fiam, 4000 grammal, 57 cm-rel, óriási fekete hajjal. Rögtön megmutatták üvöltő fiamat, majd az orvos és szülésznő tette további teendőit, és amikor mindent lerendeztek, mellém tették első gyermekem felöltöztetve, pólyába téve, hogy kicsit barátkozzak vele, és egy idő után a csecsemős nővér jött érte.

Első szavaim gyermekemhez az volt, hogy megköszöntem neki azt, hogy ilyen hamar sikerült megszülnöm, neki is köszönhetem, mert igyekezett nagy erőkkel kifelé. Talán már kíváncsi is volt, milyen lehet itt „kint”, hiszen a kilenc hónap alatt mindig meséltem arról, naponta milyen események részesei szülei, süt a nap, vagy esik az eső stb. Így a napi „beszélgetések” eredményeként alakulhatott már ki az a minden iránti érdeklődés, ami ma is jellemző rá.

Reggel öt óra felé, amikorra már egy-két, szülésre váró anyukával bővült a szülészet, vittek a kórterembe. Állítólag a nővérekkel beszélgetve mesélték, hogy nagyon ritka az ilyen, hogy egy szülés van egy éjszaka folyamán, így igen nagy szerencsém volt, hogy csak velem foglalkozhattak.

Reggel nyolc óra felé orvosom ébresztett, és gratulált ismét fiam születéséhez, valamint nagyon megdicsért, hogy jól együttműködtem vele, ami mindenkinek (mamának, orvosnak) egyaránt jó. Mivel mindössze tíz kilót híztam terhességem alatt, így egy héttel a szülés után kilenc hónappal előtti súlyommal hagytam el a kórházat.

Mivel kellemes élményként maradt meg bennem első szülésem, amit nagy mértékben orvosomnak és segítőinek köszönhettem, így a későbbi években ajánlásomra több ismerősöm és barátnőm is Cs. doktornál szültek. Ők is már az első találkozáskor szimpatikusnak találták, bíztak benne, mint annak idején én is. Utólag is átgondolva, bizony nem mindegy, hogy a szülés előtt álló anya mennyire bízik meg orvosában, és hogyan tudnak együttműködni a szülés folyamán. Mindenképpen megemlíteném azt is, hogy a szülésznő hozzáállása az eseményhez sem elhanyagolható, bizony rajta is sok múlik, hogyan emlékezünk vissza szülésünk pillanataira. Nekem ebben is nagy szerencsém volt.

TomTomMindez immár 45 éve történt! Visszaemlékezve az elmúlt 45 évre, két-három természeti adottságot kivéve végül is olyan felnőtt emberré vált, mint szülőként elképzeltünk. A nyugodtság, ami a bika jegyű emberre jellemző, születésétől kezdve ma is megvan benne. Olyan gyermekre vágytunk, aki jó kapcsolatteremtő, ezáltal sok barátja, ismerőse van, ami eddigi élete folyamán így is lett.

Óvodás és iskolás korában mindig mindenféle versenyen indult, és nem annyira a helyezés motiválta, hanem a részvétel és a megmérettetés, és felnőtt emberként is így gondolkodik. Gyerekként és felnőttként is tudja, hogy az aktív életmód mellett néha teljes magányra is szüksége van, amit mindig is a természet szeretete adta és adja meg neki.

A sokrétűsége gyermekkorától jellemző rá, lehet mondani, vele született adottság.

T. Cs. K.

Véletlenül kiválasztott mesék.