igaz történetek szülésről, születésről

1309. nap: Zétény és a Dédi

1309. nap: Zétény és a Dédi

Az én várandósságomat, vajúdásomat dúla kísérte végig, fontosnak tartom kiemelni, mert úgy gondolom, nélküle nem biztos, hogy így alakult volna minden. Volt fogadott szülésznőm, de vele sajnos nem alakult ki közvetlen, bizalmas kapcsolat. Mivel a dúlámmal megvolt az összhang és a teljes fokú bizalom, így én nem is erőltettem a szülésznővel való kapcsolat ápolását, de ezzel, visszagondolva, ő is így volt.

Friss házasként úgy gondoltam, én szeretném kiélvezni a házas életet a férjemmel kettesben, aztán fél év után egy hirtelen gondolattal én eldöntöttem, hogy készen állok. Amilyen hirtelen eldöntöttük, olyan gyors volt az érkezése a babának is…

Mindig szerettem volna, ha a Dédiéket az unokák közül mi lephetjük meg elsőnek dédunokával, de ezt az elején még nem gondoltam, hogy ilyen jól fog sikerülni a Dédi születésnapján. (A várandósság vége felé már törekedtem rá.)

Tudatosan készültem a szülésre, én megbeszéltem a babámmal, hogy tizenhatodikán szeretném, ha világra jönne, Dédinek aznap van a 82. születésnapja. Szeretném, ha nem hosszú vajúdás lenne, és persze szeretném, ha délutáni szülés lenne, mert nekem délelőtt még főznöm kell (persze ez volt a legfontosabb kifogás), mert édesanyámat előtte műtötték, és én két férfit, édesapámat és a férjemet hagynám otthon étlen-szomjan. Mert nagy a szájuk a főzés terén, de egy tojást nem tudnak megfőzni.

Eljött a nagy nap, tizenhatodika, amely ráadásul advent vasárnap volt. A szokásos ünnepi ebédet megfőztem, húslevest, rántott húst burgonyával. Mire végeztem, már egy kicsit fájt a hátam, de mivel összefüggő fájdalom volt, ezért betudtam a fáradságnak, hiszen már csak-csak a 38. hétben vagyok. Gondoltam, majd a Dédi köszöntésén kipihenem magam, ezért el is indultunk vidékre köszönteni. Útközben úgy éreztem, el is múlt minden fájdalmam, még a többi vendégtől meg is kaptam, hogy lám-lám, tizenhatodika van, de én nem úgy tűnök, mint aki szülni fog, próbáltam őket meggyőzni, hogy pedig én még ma szülni megyek, de nem sikerült.

Fordulópont abban a pillanatban történt, amikor az ünnepi asztalhoz leültünk ebédelni, akkor jött az első fájdalom. Gyenge volt, de egyértelmű. Azonnal elkezdtem az órámat nézni, hogy tudjam, milyen sűrűn jönnek, és meddig tartanak. Ezt csináltam három órán keresztül úgy, hogy senki nem vett észre semmit, meghagytam ezt az örömet magamnak. Együtt éltem meg a fájdalmakat a babámmal, és nem arra gondoltam, hogy ezek milyen fájdalmasak tudnak lenni.

Amikor húszpercesek lettek, akkor kértem a férjemet, hogy menjünk haza, és szúrós nézésemmel nyomatékosítottam, hogy ne is kérdezzen vissza, hogy miért, és mért nem maradunk még. Hazafelé a kocsiban mondtam neki, hogy fájásaim vannak kb. húszpercesek. Olyannyira nem láthatott rajtam semmit, hogy fel sem fogta, hogy itt most tényleg szülés lesz. És hazaérve megkérdezte, hogy a testvéremmel elmehet-e a boltba. Végül is ilyenkor mi mást tehet az ember férje, ha a feleség vajúdik?

Tudtam, hogy le akarok fürödni, és még egyszer átbeszélni az én kis Babócámmal, milyen szüléssel jöjjön a világra. Teljesen biztonságban éreztem magam, hiszen minden úgy történt, ahogy azt számtalanszor átbeszéltük vele és a dúlámmal. Mire férjem visszaért, a fájásaim rendeződtek 15 percesekre, és a dúlámat is hívtam, hogy jöjjön. Fél órán belül itt is volt annak ellenére, hogy advent vasárnap volt, és inkább a kisfiával kellene a gyertyát gyújtania. Addig, míg megérkezett, édesanyám és húgom segédkeztek a fájások mérésében. Nagyon jó volt látni, hogy milyen izgatottak, édesapám maga volt a megkövült szobor, és az arcán váltakozva futott végig a félelem és a szívroham. Nagyon rosszul volt.

Bármennyire is nevetségesek voltak és jól szórakoztam, a dúlám kiszakított ebből a környezetből, hogy a férjemmel ráhangolódhassunk a család születésére. Mérte a fájásokat és folyamatosan tanácsokat adott, milyen pózokat próbáljunk, hamar kitalálta, hogy számomra mi a legjobb, és figyelmeztetett, hogy fájások között pihenjek. A dúla rám bízta, hogy amikor úgy érzem, csak akkor indulunk a kórházba. Ezek voltak a vajúdás legjobb pillanatai. Kevesebb mint ötperces fájásokkal indultunk a kórházba. Próbáltam minden fájást átélni, megélni.

A kórházba érve a dúlám már nem tarthatott velünk, kórházi szabályzat nem engedi, így a szülészetre már csak ketten a férjemmel érkeztünk. Az ügyeletes orvos felvette az adataimat, miközben én hárompercenként markolásztam az asztal szélét. Biztos gondolta, hogy ez is egy problémás nő lesz, ha már az elején így viseli a fájdalmat. Csak a vizsgálat során derült ki, hogy itt most lesz baba, nem csak órák múlva. Férjemet addigra már teljesen elveszítettem, más dimenzióba került, egészen transz állapotba. Mintha egy nagy buliba csöppent volna, mindig csak azt láttam, hogy a fényképezőjét szorongatja (hobbija a természet- és a vadfotózás), amit akkor legszívesebben kiütöttem volna a kezéből, de visszanézve a képeket, örülök, hogy ezeket a pillanatokat megörökítette.

Fájásaim egyre sűrűsödtek és igen erőteljesek voltak, amiket állva tudtam a legjobban elviselni. Sajnos vizsgálat miatt és hogy a baba szívhangját tudják figyelni, felfektettek a szülőágyra, amit a gyorsaság és a kapkodás miatt félig a férjemnek kellett összerakni. A szülésznő mondta neki, hogy „figyelje, én hogyan rakom fel a lábtartót, és maga is úgy csinálja!” Ez elég vicces volt.

Vizsgálatok során megállapították, hogy romlott a baba szívhangja, bár nem tudom, mi lehetett a viszonyítás alapja. Ezzel az indokkal gyorsan gátmetszést hajtottak végre. Szépen jöttek a tolófájások, lehetett tolni. Férjem szorongatta a kezem, vagy én az övét, már nem tudom pontosan, csak arra emlékszem, ahogy boldogan mondja, hogy már látja a fejét. Micsoda!?! Hiszen én még csak most kezdek belejönni, és már a feje kint is van?

A következő nyomásnál már meg is született Zétény. 18 órakor érkeztünk a korházba és 19.10-kor már a hasamra is helyezték az én kis életemet. Úgy született meg, ahogy a hónapok alatt kértem tőle… Család lettünk.

A hónapok azóta gyorsan peregnek, és egyre több hasonlóságot fedezek fel gyermekem és a Dédi között. Ha a Dédi nem élne, azt mondanám, reinkarnáció, de szerencsére él, így csak kuncoghatok, és csodálkozhatom a 83 éves „gyerek” és a másfél éves gyerek közötti hasonlóságokon.

N-B. Zs.

Zétény születése dúlaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.