igaz történetek szülésről, születésről

1259. nap: „Jé, egy baba!” (Szabika születése, az első szülés – mennyi volt a „sajnos…”!)

1259. nap: „Jé, egy baba!” (Szabika születése, az első szülés – mennyi volt a „sajnos…”!)

Az első várandóságom alatt barátkoztam az otthonszülés gondolatával, de nem tudtam, hogyan reagálok a fájdalomra, és féltem a komplikációktól is. Ráadásul nem voltak otthon ideálisak a körülmények egy szüléshez. Akkor még úgy gondoltam, hogy a kórházban érzem magam nagyobb biztonságban.

A várandósság alatt igyekeztem minél több hasznos információt megtudni a szülésről, talán túl sok is volt, nem mindig tudtam eligazodni közöttük, káosz volt a fejemben. Sikerült egy olyan szülész orvost találni, aki előnyben részesítette a természetes szülést. Szerettem volna, ha fájdalomcsillapító, oxitocin és gátmetszés nélkül szülök. Minél több időt akartam kádban vajúdni az alternatív szobában, izgultam, hogy legyen hely éppen akkor, amikor odajutok.

Tizenhatodikán, a kiírt időpont előtt két héttel hasmenéssel indult el a szülés, de ezt még az elején nem sejtettem, mert előtte pont egy székrekedés elleni gyógyteát ittam. Hascsikarásom volt éjszaka, kijártam időnként a vécére. Aztán egyre sűrűbben jöttek a hascsikarások, végül már nem is kellett kimenni a vécére. Akkor kezdett gyanús lenni, hogy beindult a baba.

Estére már igen erősek voltak az izom-összehúzódások, próbáltam jobb testhelyzetet keresni, de nem találtam. Borogattam a hasam és szóltam Gyurinak, a páromnak, hogy jöjjön haza, mert valószínűleg beindult a szülés. Este még próbáltam aludni, azt hittem, talán menni fog, de naiv elképzelés volt. Mindenféle testhelyzetet próbálgattam, de egyik rosszabb volt, mint a másik. Emlékszem, már akkor annyira fájt, hogy teljesen elkeseredtem, hogy ez még csak a kezdet. Az volt a legrosszabb, hogy nem találtam olyan módszert, ahogy kevésbé fájna. Felhívtuk a szülésznőt, aki mondta, hogy hány perces fájásoknál induljunk a kórházba (ha jól emlékszem, ötperces kihagyás után minimum 30 másodperces fájás), így a párom elkezdte mérni az időt.

Sajnos otthon csak fürdőkabinunk volt, de azért próbáltam kihasználni a forró víz jótékony hatását. Egy lavórt lefordítottam és ráültem, a zuhanyrózsát a hasamra irányítottam. Végre ez jó volt, kevésbé fájt az összehúzódás, csak kényelmetlen volt úgy ülni. Gyurinak kikopogtam, amikor jött a következő kontrakció, mert beszélni nem nagyon tudtam. Kétségbe voltam esve, hogy ha az elején ilyen fájdalmas, mi lesz a végén?

A nagy fájdalmak miatt már alig vártam, hogy a kórházba mehessünk! Nem tudom, miért, azt gondoltam, hogy ha bent leszünk a kórházban, akkor majd jobb lesz, de hát természetesen nem lett jobb. De akkor még úgy gondoltam, hogy ott jobb helyen vagyok. Azóta megváltozott a véleményem, de ehhez végig kellett élnem az első szülést (a második babámat már otthon szültem).

Szóval, amikor elértük az ötpercenkénti fájásokat (hajnali négy-öt óra körül), akkor indultunk. Felöltözni is több összehúzódás alatt tudtam csak és az út alatt minden egyes „kavicsot” megéreztem, egy kis bukkanó is azonnal soron kívüli fájást eredményezett. Borzasztó érzés volt, alig vártam, hogy megérkezzünk.

A kórházban az ügyeletes orvos azonnal megvizsgált. Idősebb ember volt, próbált viccelődni, eleinte nagyon nem voltam rá vevő, azt gondoltam, ha még egy poént mond, meggyomrozom, de aztán éreztem, hogy csak oldani akarja a feszültséget, láttam a segítő szándékot, és még jó humora is volt, így megbékéltem vele. A vizsgálat iszonyú volt, eleve a háton fekvés volt a legfájdalmasabb a kontrakció alatt, és a vizsgálat is erősítette a fájdalmat.

Szerencsére az alternatív szoba szabad volt, így bemehettünk. Valamikor a vajúdás elején kaptam antibiotikumot is infúzióban, mert pozitív lett a Streptococcus-teszt. Anyukám is jött a kórházba, felváltva voltak bent Gyurival mellettem, mert nem lehetett, csak egy hozzátartozó a szobában. Ez nagyon nem tetszett, de nem tehettem semmit. Végül anyukám csak a vajúdás közepén volt bent, amíg a párom evett egy kicsit, így Gyuri ott volt a végén velem. Mivel leginkább csak miattam jött be, utólag inkább dúlát fogadtam volna, mert hiába mondogattam nekik, hogy mivel segítsenek nekem (a gyógynövényes forró borogatást is teljesen elfelejtettük, pedig nagy szolgálatot tett volna), nem jutott senkinek semmi az eszébe. A dúla tudott volna javasolni fájdalomcsillapító módszereket, masszírozhatott volna, és nem utolsó sorban jobban tudta volna az érdekeimet képviselni, mint én vagy Gyuri.

A szobában ott díszelgett a kád! Ahogy megláttam, azonnal bementem egy kis forró vizes fürdőre. Nagyon jó volt, az elviselhetetlen fájdalmat elviselhetővé tette, ahogy a zuhanyrózsát a hasamra irányítottam. Kb. egy-másfél órát voltam a kádban (nehéz emlékezni, mennyi ideig tartott), a végén már túl meleg volt, ezért hidegebb vizet engedtem bele, és Gyurinak mindig intettem, hogy mikor kezdődik az összehúzódás, hogy forróra állítsa a zuhanyt, így a hasam is megkapta a forró vizet, de nem sültem meg.

Aztán valamikor közben megérkezett a fogadott nőgyógyász, aki megvizsgált (megint egy jó kis vizsgálat!!!). Láb szétterpeszt, hanyatt dől, borzalom… Lehet, hogy már egyszer vizsgált ő, nem emlékszem, de mondta, hogy nem tágultam (vagy nem eleget, nem emlékszem), meg kéne repeszteni a magzatburkot. Persze én dönthettem, csak felajánlotta, én bizonytalan voltam (mint általában), nem is nagyon tudtam gondolkodni. Viszont azt sem akartam, hogy a szenvedésem nagyon elhúzódjon, és azt mondta, hogy ez felgyorsítaná a dolgokat. Azt mondtam neki, hogy még próbálkozzunk egy kicsit burokrepesztés nélkül.

Azt hiszem, ő javasolta a bordásfalat, talán, hogy függőlegesen legyek. Odamentem, és ha jól emlékszem, ott álltam, a kontrakcióknál leguggoltam, és Gyuri masszírozta a derekamat, próbált megtalálni valamilyen fájdalomcsillapító pontot, azt nyomta teljes erőből. Az ő utólagos elbeszéléséből kiderült, hogy két összehúzódás között aludt egy kicsit, mert a bordásfal az ágy mellett volt, és hason feküdt, úgy masszírozott. Nagyon fáradt volt, mert ugye kimaradt az éjszakai alvás.

Aztán egy idő múlva megint jött a vizsgálat… Eredmény: nem tágultam (vagy nem eléggé). Így belementem, hogy repesszen magzatburkot. Nagyon féltem, hogy emiatt még fájdalmasabb lesz, és be is jött… Sajnos a magzatvízben mekóniumot találtak. A kórházi protokoll szerint ilyenkor már nem lehetek az alternatív szobában, át kellett menni egy szülőszobába. Ez nagyon rosszul érintett, le kellett mondanom a további kádas vajúdásról.

Bementünk egy szobába, ami olyan hideg volt, mint egy jégverem. Ez nagyon rosszat tett az amúgy is a béka feneke alatt lévő közérzetemnek, ezért szóvá tettük, hogy talán nem ilyen hidegben kéne folytatni. Szerencsére átvittek egy másik szobába. Odahoztak egy szülősámlit (vagy széket?), de arra sajnos nem tudtam ráülni, mert ha ráültem a fenekemre, valami rettentően fájt, annak ellenére, hogy lyukas volt a szék közepe. A fitneszlabdát sem tudtam használni emiatt az alternatív szobában. Úgyhogy maradt az állva, guggolva vajúdás. A fekvés eleve kizárva, még oldalt fekve is nagyon rossz volt.

Valamiért azt tanácsolta az orvos, hogy egy kicsit feküdjek le oldalt, mert akkor a baba pozitív irányba mozoghat a szülés szempontjából, de nem emlékszem pontosan, miért. Próbáltam, de alig egy percig bírtam, nagyon fájt. Sokat álltam a szülőágy mellett az ágy szélébe kapaszkodva, amikor jött az összehúzódás, akkor leguggoltam, és szinte teljes erőből szorítottam az ágy peremét a kezemmel. Mivel alul nem akartam görcsös lenni, ott próbáltam ellazítani magam, de valahogy jobban el tudtam viselni a fájdalmat, ha a testem más részén meg megfeszültem (másnapra erős izomlázam is lett alkaromban emiatt).

A fájdalmaim egyre nőttek, gyakran úgy éreztem, hogy itt esek össze, nem bírom tovább. Azt is kívántam, bárcsak eltűnnék, beszippantana a föld, nem akartam érezni már tovább. Azt mondogattam magamban, hogy ezt nem lehet kibírni, elviselhetetlennek éreztem, és nem láttam az alagút végét, nem tudtam meddig tart. Ha ekkor az orvos felajánlott volna, hogy ad valami fájdalomcsillapítót, akkor azonnal elfogadtam volna (de gondolom, ebben a szakaszban már nem is lett volna hatásos), de annyi belső erő volt bennem, hogy magamtól nem hoztam fel ezt a kérdést, illetve nem is nagyon bírtam kommunikálni sem.

Mivel még nem volt tolóingerem, egy idő múlva mondta az orvos, hogy lehet, hogy oxitocint kéne kapnom, hogy jobban haladjon a tágulás. Nem tudom, hogy mért sürgetett, de lehetséges, hogy a mekóniumos magzatvíz miatt, nem akarta, hogy túl hosszú legyen a vajúdás a kockázatok miatt. Vagy még az is lehet, hogy hallgattak szívhangot, és nem volt kielégítő, de erre nem emlékszem. Amikor álltam, próbált vizsgálgatni, és meglepve tapasztalta, hogy már ott van a közelben a baba fejecskéje. Ekkor azt mondta, hogy amikor jön a fájás, akkor nyomjak, ahogy bírok.

Elkezdtem nyomni az összehúzódások alatt. Vártam, hogy jöjjön a kitolási inger, de sajnos nem éreztem, később sem jött meg ez az érés. Utólag, amikor kérdeztem őt, hogy nem lehet, hogy ha kivárunk még, akkor megjött volna a tolási inger, azt válaszolta, hogy van, amikor nem jön meg, akkor így kell végigcsinálni. Ezt sajnáltam nagyon, úgy éreztem, kimaradtam valami fontos dologból, nem győzött meg túlságosan a válasza.

Az viszont érdekes volt, hogy amikor elkezdtem érezni a fájást, azonnal nyomni kezdtem, és ekkor elmúlt a fájdalom. Ennek nagyon örültem! Viszont csak akkor múlt el, ha teljes erőből nyomtam, ha egy kicsit elfáradtam és gyengébbre sikerült a nyomás, akkor azonnal visszajött a fájdalom. Így próbáltam mindig elérni, hogy ne fájjon, mert már nagyon elegem lett. Az volt az elkeserítő, hogy amikor nyomtam, éreztem, hogy halad előre a baba, de amikor vége volt a nyomásnak, mintha valami visszaszippantotta volna, úgy éreztem, hogy egy lépés előre, egy hátra, nem haladunk semmit, a munkám kárba vész (akkor még nem tudtam, hogy ez így szokott lenni, mindig egy kis helyet csinál a baba, aztán visszahúzódik picit). Gondolom, azért tyúklépésekben haladtunk, de ez rossz érzés volt. Mivel teljes erőből nyomtam, hamar elfáradtam, sokat csökkent az erőm.

Aztán megkértek, hogy feküdjek fel a szülőágyra. Ez igencsak meglepett, mert amikor kérdeztem, hogy bármilyen helyzetben szülhetek-e, azt mondta az orvos, hogy igen. Azt nem mondta, hogy azért a legvégén az ágyra kell feküdni. Azért csak félig volt fekvés, kb. 45 fokos szögben volt a támla, félig ülő helyzet volt, de így is sokkal rosszabb, mint az álló helyzet. Mivel nem volt erőm és agyam, hogy elkezdjek vitatkozni, felültem az ágyra (például ezért is lett volna jó egy dúla, aki tudott volna képviselni engem ilyen helyzetben). Így nehezebb volt teljes erőből tolni, jobban is fájt!

A szülésznő kenegette a gátamat olajjal a gátvédelem végett (meg előtte kaptam többször homeopátiás szert is tőle), de aztán, amikor többszöri tolást megnézett, mondta, hogy sajnos nem tud kijönni a feje, kéne egy kis gátmetszés (előtte kértem, hogy ha lehet, kerüljük el a metszést). Rábólintottam, mert sem gondolkodni, sem megítélni nem tudtam, hogy most ez felesleges-e, vagy tényleg elkerülhetetlen. Utólag úgy érzem, hogy ha hagynak állva kitolni, akkor gátmetszés nélkül is meg tudtam volna csinálni, de persze ezt már nem tudhatjuk meg. A metszést nem igazán éreztem. Nem emlékszem pontosan, de két-három nyomás után ki is csusszant a baba, úgy kirobbant belőlem, mintha kapura lőtték volna! A szülésznő kezében landolt.

Felsírt, de sajnos a mekóniumos magzatvíz miatt nem tették a hasamra, hanem bizonyos tisztításokat elvégeztek rajta, az orrát kiszívták, meg lemosták (nem tudom, mit szoktak még, nem emlékszem rá pontosan). Szegény kicsikém addig meg üvöltött. A párom ment oda és vitatkozott velük, hogy mért nem adják már oda, engedjék, hogy a hasamra tegyük. Mikor már hozták oda, én mondtam neki valami vigasztalót, erre elhallgatott, pedig nem is volt még nálam! A hasamra tették, gyorsan megnyugodott rajtam, nagyon megható volt! Cicizett is egy kicsit, betakargatták. Közben mondták, hogy hány óra, délben született meg.

A méhlepényt is közvetlenül a szülés után, valamikor ekkor húzták ki. Sajnos oxitocint adtak, hogy a méhlepény gyorsabban kijöjjön. Ez már nem érdekelt akkor, „kint van a baba, neki nem ártok”, gondoltam. Ezt is sajnos csak később tudtam meg, hogy azért ez nem így van. A saját oxitocintermelés ilyenkor leáll, ki tudja, mikor indul el újra. Pedig nagy szükség van rá, hogy a méh az eredeti méretét visszanyerje, a kötődés erősödéséhez is szükség van rá, és talán a szoptatás beindulásához is. Ha ezt tudom, akkor nem engedtem volna, hiszen a lepény magától is kijön, csak ki kell várni. Kicsit nyomnom kellett, közben húzták finomam, elég könnyen kijött.

Ezután meg összevarrta a dokim a gátmetszést. Eléggé fájt, de annyira boldog voltam, elterelte a figyelmemet a pici. Ott volt vagy húsz percig rajtam, beszélgettünk vele, nézegettük egymást. Aztán, amikor vége lett a varrásnak, elvették, hogy felöltöztessék, de nem vitték ki a szobából. Együtt mentünk át egy egyágyas szobába, én kértem ilyet.

Sajnos, az újszülöttosztályon a látogatóknak nem lehetett bent maradni sokáig, ezért egy kis idő múlva kitessékelték Gyurit és anyukámat. Nem is jöhettek be többet a szobába, csak én mehettem ki, amikor látogattak. Ez nagyon rosszul érintett! Annyira gyengének és elveszettnek éreztem magam, nagyon nehezemre esett elengedni őket.

Végül magamra maradtam a picivel. Nagyon édi volt. Az első kisbabám! Nem is engedtem, hogy nélkülem legyen (egy eset kivételével), mindig mentem vele, akárhová vitték. Sajnos, a szülés utáni gyenge, fáradt állapotban egyedül nem tudtam kellően kiállni amellett, amit szerettem volna. Láttam, hogy fürdetik meg az újszülötteket, a csap alá tartják őket a mellkasuknál tartva. Prüszkölnek, kapkodják a levegőt, nem szerettem volna, ha újból megfürdetik Szabikát (így neveztük el). Mikor megint el akarták vinni másnap, azt kértem, hogy most maradjon ki a fürdés, erre csodálkozva mondja, hogy akkor hogy fogja megmérni. Sajnos, nem voltam elég határozott, hogy eltántorítsam a nővért a fürdetéstől. Ha most élném át újra ezt, akkor bizony nem engedném.

Az első éjszaka alig aludtam valamit, mert sokat sírt a baba, nem tudtam megnyugtatni. Szoptattam, de gondolom, nem elég gyakran, vagy nem elég ügyesen, lehet, hogy éhes volt. Vagy csak nem érezte jól magát, nem tudom. Úgy tudtunk aludni, hogy az ágyon feküdtem háttal, felhúztam a lábam, az ölembe tettem a babát, és a kisujjamat a szájába tettem, azt szopizta. A kezemet eléggé ki kellett csavarni, de legalább nyugalom volt egy ideig.

Sajnos, alacsony vércukrot mértek nála, ezért cukros vizet itattak vele. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire fontos, hogy az anyatejen (előtejen) kívül semmit ne kapjon, hiszen ez alapozza meg a jó bélflórát, ezért nem tettem semmit ellene, nem is tudtam felmérni, mennyire komoly ez, vagy csak a biztonság kedvéért adják-e. Emiatt többször is vért vettek, de a végén nem ment nekik, a feje búbjáról akartak, az is nehezen ment, szegényke ott is sírt, összeszorult a szívem… Tényleg szükség van erre?

Haza akartam menni másnap, de minden követ megmozgattak, hogy ne sikerüljön. A végén több nővér és az ügyeletes orvos ecsetelték a szobámban (akkor már ott volt anyu és Gyuri, hogy elmegyünk), hogy milyen felelőtlenek vagyunk, ha elvisszük, mert a vércukrával is baj volt (akkor már rendbe jött), és már látszik, hogy kezd besárgulni. És, ha innen kimegyünk, akkor már nem lehet visszajönni, ha baj van, csak valami gyermekosztályra, ahol sok beteg gyerek van.

Aztán felhívtunk egy gyermekorvost, aki vállalta, hogy a BCG-oltást beadja később neki, hogy addig is erősödjön az immunrendszere. Azt mondta, hogy szerinte hazavihetjük, nem felelőtlenség. De aztán megbeszéltük, ha ezen múlik, hogy baj lesz, akkor az a biztos, ha inkább még egy napot itt alszom. Ez este volt, és még két éjszakát aludtam ott. Én a vitatkozás alatt már nem bírtam idegekkel, elsírtam magam.

Azt hittük, hogy ezután a veszekedés után pokol lesz az ittlétem további egy napja, de ellenkezőleg történt. A nővér, aki ott volt a vitánál, nagyon készséges lett, a szoptatásról meg mással kapcsolatban adott tanácsokat (mellesleg nagyon kevés szó esett a szoptatásról, egy kezdő anyukának ez szerintem nem elég). Rávett, hogy Szabikát adjam le neki, hogy tudjak pár órát aludni. Tényleg nagyon kimerült voltam, nagyon jólesett az alvás. Most utólag ezt is bánom, mert nem tudom, hogy tényleg nem sírt-e Szabika, fogalmam sincs, hogy bántak ott vele. A nővér biztosított a felől, hogy nem hagyja sírni. Utólag azt mondta, hogy nem volt vele semmi baj.

Aztán három nap után, 19-én délelőtt hazamehettem végre! Nagyon jó érzés volt, izgultam, hogy hogy fogunk boldogulni, de ez inkább kellemes érzés volt, nem aggódtam. Büszke voltam magamra, hogy végig tudtam csinálni a szülést oxitocin és fájdalomcsillapító nélkül.

Semmihez sem fogható érzés, amikor az első gyermek megszületik! Ő most már a család új tagja, eggyel többen vagyunk! Amikor éjszaka valamiért felkeltem, volt, hogy nézegettem őt, ahogy édesen, babaillatúan szuszog mellettem. Egy darabig rácsodálkoztam, amikor megláttam az ágyunkban az éjszakai felkeléskor: „Jé, egy baba!”

M. D.

Gergőke > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.