igaz történetek szülésről, születésről

1218. nap: Mira érkezése, avagy amikor a kórházi gépezet teljesen „bedarál”

1218. nap: Mira érkezése, avagy amikor a kórházi gépezet teljesen „bedarál”

Ahhoz, hogy megértsük, hogy első babánk miért született úgy, ahogy, hosszú időre kell visszatekintenünk, egészen pontosan 1994 őszéig, betöltött 12. életévemig, amikor is rosszindulatú combcsontdaganatot diagnosztizáltak nálam. Az egész családot sokkolta a hír, és természetesen, hogy mihamarabb épségben és egészségben túl legyünk a dolgon, szigorúan követtük, betartottuk és jóváhagytuk az engem kezelő orvosok receptjeit, tanácsait, beavatkozásait.

Így került sor a mintegy két évig tartó kemoterápiás kezelésre, és egy 12 órás lábműtétre, ahol a teljes combcsontom eltávolítása mellett részleges térd- és csípőprotézist kaptam.

Szerencsésnek tartom magam abból a szempontból, hogy ha már egyszer meg kellett tapasztalnom az ezzel a betegséggel járó kellemetlenségeket, akkor ezt ilyen fiatalon szabta rám az élet, mert tény és való, hiszen élő példa vagyok rá, hogy a gyerekek sokkal, de sokkal könnyebben szembe tudnak nézni minden testi kínnal és bajjal, és nem tulajdonítanak neki nagyobb jelentőséget, mint amekkora, nem lihegik túl a bajokat, s nem vetítenek ki a jelenben zajló kellemetlenségek miatt félelemmel teli sokszor hamis, torz képeket a jövőbe.

Tizennégy éves koromra teljesen gyógyultnak nyilvánítottak, és azt leszámítva, hogy némileg beszűkült térd- és csípőmozgással rendelkeztem, teljes hévvel vetettem bele magam a kamaszok, majd az ifjúk mindennapos világába. Iskolák, munkahelyek, haverok, barátok, hosszabb-rövidebb párkapcsolatok, bulik és nagy csavargások ugyanúgy színezték az életemet (ha nem még jobban), mint bárki másnak, aki szintén azokat a gazdag felfedezésekkel teli, tüzes éveit taposta. Egy szóval, az a pár, többnyire kórházban töltött év nem vett vissza semmit a fiatalos lendületemből, teljes értékű emberként abszolút kerek, semmilyen hiányban nem szenvedő életet éltem és élek azóta is.

Huszonhárom éves voltam azon a szilveszteren, amikor Balázzsal egymásra találtunk, és a kezdetben hullámzóan induló kapcsolatunkból hosszú hónapok után egy igazán értékes, szerelemben és szeretetben, bizalomban és elfogadásban gazdag közös élet bontakozott ki.

Mirára viszonylag sokat kellett várnunk, s amikor végre megfogant, kaptam az orvosomtól egy kedves ajándékot a kéretlen véleménye formájában, amely szerint egyáltalán nem biztos, hogy alkalmas lennék egy egészséges Élet kihordására. „Együttérző” meglátását azzal indokolta, hogy mivel anno kemoterápiában részesültem, ami ugye köztudottan a rosszindulatú sejtek mellett a jó, egészséges sejteket is megtámadja, és mivel egy lánynál már magzati korban jelen vannak a későbbi pubertáskortól kezdődően hónapról hónapra megérő petesejtek… Könnyen lehet, hogy nálam ezek a sejtek a kemós mérgek hatására roncsolódást szenvedtek.

Ez a jól irányított pofon csak abban „segített”, hogy a 20. terhességi hétig, vagyis a második genetikai ultrahangig, amíg meg nem erősítettek immár sokadszorra abban, hogy a baba jól van, szépen fejlődik, és láthatólag makk egészséges, addig én rossz, félelemmel teli gondolatokkal tápláltam magam és bennem növekvő új életet. Ezt leszámítva és ezen túllépve azonban csodálatos, erős, energiától duzzadó, teljesen panaszmentes várandósságom volt, amelynek élveztem és imádtam minden tudatosan megélt percét.

A szülésre teljesen zöldfülűként, maximális bizalommal a nőgyógyászom, ortopéd orvosom és egyéb „hozzáértők” irányába készültem, vagyis inkább nem készültem, és ez a kórelőzményekre való tekintettel egyértelműen és tökéletes egyetértésben a programozott császármetszés volt. Még csak fel sem merült, eszembe sem jutott, hogy lehetne más út is, hiszen több csatornán át kaptam a természetes, hüvelyi szülés közben felléphető veszélyek kockázatának a listáját, rám nézve a súlyos lábsérülésen át egészen a gyerek beszorulásáig.

Persze, ha jól belegondolok, a jósolgatások már ott több sebtől véreztek, amikor arra próbáltak felkészíteni, hogy a várandósságom előre haladtával valószínűleg már csak mankókkal fogok tudni járni a megnövekedett terhelésnek köszönhetően, ennek ellenére én végig pörögtem, dolgoztam az egész terhességet, a legapróbb bárminemű panasz, fájdalom nélkül… De akkor ez nem tűnt fel, vagy nem tulajdonítottam neki semmiféle jelentőséget. Az a pofon egyszerű tény sem jutott akkor az eszembe, hogy immár a 17. éve élek együtt ezzel a műtött lábbal, vagyis ez nekem már olyan, mint másnak egy egészséges láb, vagyis ha vajúdás közben ráérezhetnék a számomra megfelelő pózra, ha hagynák, hogy úgy szüljem meg a gyerekemet, ahogyan az számomra, a lábam számára a legoptimálisabb, akkor talán semmi baj nem érhetne minket. Nem, ez sem nekem, sem egy orvosnak nem jutott az eszébe, cserébe inkább csak azt szajkózták, hogy fogalmuk sincs, hogy hogyan reagálna a csípőm a szülésre, és jobb a biztonság, ne kockáztassuk az én és az újszülöttem életét, meg hát szülni azt ugye csak hanyatt fekve lehet, egy szóval szó sem lehet más alternatíváról.

A terminus végét és vele együtt a műtétet 17-ére jegyezték fel, a kislányunk azonban másként döntött, amiért azóta sem lehetek elég hálás az Életnek. Én sületlen még annyit sem kértem az orvosoktól, hogy ha már egyszer úgyis műtét lesz a vége, akkor legalább hadd ő döntse el, hogy mikor kíván erre a világra jönni… hogy ne csak úgy érzéketlen barbár módjára, mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül kivegyék őt az eddig számára otthont teremtő anyaméhből… De a Létezés szerencsére gondot viselt a mulasztásom felett, és a kiírt dátum előtt három nappal útjára indította őt.

Aznap reggel hat órától talpon voltam, a fejembe vettem, hogy utoljára jó alaposan kitakarítom az egész házat, és megfőzök előre, minden végső simítást elvégzek, amit még úgy ítélek, hogy hátra van. A jó öreg „fészekrakó ösztön” remekül működött. Szinte csak ebédelni ültem le, és este hat óra körül éreztem csak úgy, hogy minden a helyére került, és most már jöhet a jól megérdemelt, édes pihenés.

Lefürödtem, kényelembe helyeztem magam, és a Szülőszoba című műsor korábban letöltött epizódjait kezdtem el nézni. Pár rész után azonban arra lettem figyelmes, hogy valahogy sehogyan sem jó, nem volt komfortos, úgy is mondhatnánk, hogy nem találtam a helyemet az ágyban, majd az egész lakásban sem. Jöttem, mentem, toporogtam, újra lefeküdtem, felkeltem, mialatt jött az első derékfájás, és Mira féktelen mozgolódása, kaparászása egyre intenzívebb hasmenésszerű tünetekkel színezve, és én még mindig nem gondoltam arra, hogy elkezdődött valami odabent.

Gyönyörű, teliholdas éjszaka volt, és Balázs is szokatlanul korán ért haza a munkából. Beszámoltam neki a furcsa tünetekről, aztán a tudatlanok nyugalmával lefeküdtünk aludni. Nem kellett sokat várni, és a korábbi enyhe hasfájás erőteljesebb, viszonylag rendszeresen jelentkező, menstruációs görcsökhöz hasonló fájásokba csapott át… És én még mindig csak azt hittem, hogy megerőltettem magam, és el fog múlni hamarosan… De nem múlt…

Aztán egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás, egy viszonylag hangos, semmihez sem hasonlítható belső „pukkanás”, és engem elöntött a forróság. Az intenzíven távozó magzatvíz végre észhez térített, és egyértelműen jelezte, hogy itt az idő, a kislányunk útra készen áll.

Gyors telefon a szülésznőnek, tusolás, öltözés, kapkodás és irány a kórház. Szó szerint a megrémültek fejvesztve menekülését játszottuk el akkor, mint ha nem lett volna elég idő arra, hogy a rohanás helyett kényelmesen beérjünk a szülőszobára. Ott kikérdeztek, papírokat írattattak alá velem, megvizsgáltak, leborotváltak volna, ha előtte én ezt otthon nem teszem meg, illetve a beöntést sem úsztam volna meg, ha a szervezetem nem végezte volna el az öntisztítást magától, pár órával korábban. Jött a katéter és a CTG is, én pedig már egyre intenzívebben fájtam.

A spinális érzéstelenítés beadása alatt Balázs beöltözött, mert ez volt az egyetlen jó dolog az egészben, hogy ő is jöhetett a műtőbe velem… És már toltak is. Mindenki, az egész csapat, orvosok és ápolónők jól összeszokva, gyorsan és hatékonyan végezték a munkájukat. Fájdalmat nem éreztem, csak a kb. 18 fokos hideget, és pár perccel később az erőteljes ráncigálást és cibálást, ahogyan kiszabadították belőlem a gyerekem.

Egy röpke pillanatra felém mutatták, aztán sietve vitték is el. Balázs vele mehetett, fényképezhetett, videózhatott „bizonyítékokat” szerezve róla, hogy olyan szépen bánnak arra felé egy frissen érkezett Élettel, mint másutt a hentes egy halott húsdarabbal. Engem ezalatt komótosan összestoppoltak, és közben valamikor félúton bekiabálták a rettentően fontos születési adatokat, súlyt, centit és miegymást.

Legközelebb, nagyjából fél percre, a műtőből kitolva láthattam Mirát, immár lefürdetve és kórházi cókmókba csomagolva, aztán ő megfigyelésre a csecsemős osztályra, én pedig az őrzőbe kerültem. Itt szigorú 14 órás hanyatt fekvés következett, mialatt kétszer fél órára behozták őt mellém, de sem megfogni, pláne nem mellre tenni nem tudtam.

Letelik az idő, lábra állítanak, és átkísérnek egy normál több ágyas kórterembe. A fáMira 2jdalomtól elsápadva, elszédülve, minden egyes mozdulatért alaposan megküzdve próbálom összeszedni magam, mialatt a szobatársam, egy pár órával korábban, hüvelyi úton szült, velem egykorú lány, nem tudva mit kezdeni a feles energiáival tesz-vesz, jön-megy a szobában. Tusolni szeretnék meg kézbe venni végre a babámat, aki ekkor már a „room in”-nek köszönhetően mellettem van egy tologathatós kiságyban, de annak is örülök, hogy egyáltalán le tudok feküdni az ágyra, ahol mozdulatlanná meredve végre nem érzem a szörnyű égető, szurkáló poklot a hasamban. Próbálok elaludni, és bízni abban, hogy másnap már sokkal könnyebb lesz…

És valóban… reggel, ha összeszorított fogakkal is, de már önállóan kimegyek a mosdóba, és a közös étkezőhelyiségbe, és óráról órára érzem, ahogyan kezd visszatérni az erőm. Szoptatással próbálkozom, de valahogy furcsán idegen az egész, Mira sem túl ügyes, és segíteni sem igazán segít senki, hacsak az egymásnak teljesen ellentmondó tanácsokkal nem. Béna vagyok és ügyetlen, de a harmadik napon már legalább a lefejt tejemet kapja a lányom a cukros víz helyett.

Az ötödik napon hazamegyünk mindenféle különösebb eufória nélkül, de legalább a hasam már nem fáj, és teljesen el tudom látni anyai teendőimet. Aztán jön hirtelen a nagy üresség, a megmagyarázhatatlan hiányérzet, a sok sírás, a számtalan megválaszolatlan kérdés… Jó volt ez így?… Hol siklott így minden félre?… Miért nosztalgiázom, vágyom folyton a pár óra megélt vajúdás után, amikor itt van egy gyönyörű szép, egészséges, életerős kislány? Nő vagyok egyáltalán, ha még arra sem vagyok képes, hogy normálisan megszüljek egy gyereket? És ő? Vele mit tettek, vagy mit nem tettek az elszakított hosszú órák alatt? Normálisnak mondható-e az, hogy csak nagyon lassan, pár hét, hónap után találtunk úgy igazán egymásra? Hogy a láthatatlan kapocs csak fokról fokra alakult ki, és semmiféle azonnali szerelembe esésről nem beszélhettünk? Vajon tényleg velem van-e baj, vagy egy nagyon-nagyon fontos dologtól, attól az „első aranyórának” nevezett valamitől fosztottak-e meg minket? Egy olyan ősi, ösztönös csodától, ami spontán magával hozta volna az anya és gyermeke közötti azonnali bevésődés alkímiáját?

Erre a sok-sok kérdésre csak később, Mira kistestvére, illetve az ő háborítatlan, békés és egyben mély sebeket begyógyító születése adja meg a válaszokat. Ám addig még hosszú az út, és nekem bőven van időm, hogy végérvényesen rádöbbenjek arra a kórházi, szülészeti ellátás brutalitására, embertelenségére és mérhetetlenül nagy hiányosságra és ostobaságra, amivel én találkoztam…, és arra következtessek, hogy az egész rendszerüknek a felépítése a jogi védettség zsákutcáiról szól, mint sem a humánus gyógyításról.

Innen már nyílt, világos, tiszta lap számomra, hogy ha én valaha is természetesen szeretnék szülni, az szinte lehetetlen kivitelezés lenne egy magyar intézményben, mivel a császármetszésnek köszönhetően immár a dupla rizikófaktorú nők táborát erősítem, akiket menthetetlenül újra kés alá kell fektetni.

Megkezdődik hát a kutatás más, humánusabb, intelligensebb utak után… és az Élet a maga végtelen kegyelmével nem késik kielégíteni a Kereső őszinte óhaját… De ez már egy másik történet…

H. K.

Zorba > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.