igaz történetek szülésről, születésről

1145. nap: Mindig tudtam, hogy van egy fiam, Nimród, aki végre megérkezett!

1145. nap: Mindig tudtam, hogy van egy fiam, Nimród, aki végre megérkezett!

A menstruációm késett februárban, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget, bár nem szokott, de zaklatott idő volt, a párkapcsolatom romokban hevert, a meló túl sok volt, nem lepődtem volna meg, ha valami bajom van. De aztán előszedtem 12-én valami régi tesztet és lepisiltem. Egy vonal… aztán, amikor mentem volna ki a vécéről… KETTŐ VONAL!!! Fú, ha én meg tudok termékenyülni? Még soha nem fogantam meg, elmúltam 37 éves… Öröm töltött el, semmi bizonytalanság, csak olyan csendes derű, hogy Úristen működöm, lehet gyerekem, van bennem valaki. Mindig szerettem volna gyereket, régen sokat, minimum hármat, de mivel az életem nem túl „szabályosan” alakult, se feleség nem lettem, se rendes párkapcsolatom nincs, így nem gondoltam, hogy most anya leszek, pedig már az évek számát nézve ideje volt…

Anyámnak elmondtam még aznap, ő már ujjongott és kb. a gyerekszobát rendezte be, de mondtam neki, hogy ne élje bele magát, mert még meg kéne tapadnia stb. De akkor is öröm volt a tudat, hogy foganóképes vagyok.

A páromnak elmondtam két napra rá, Valentin napon, tudtam, hogy nem fog örülni neki, ő nem akart több gyereket, de ő is tudta, hogy én megtartom, mert ezt már két és fél éve közöltem vele, amikor elkezdődött a kapcsolat, hogy én nem fogok elvetetni magzatot, bár az se tudtam, hogy lehet egyáltalán gyerekem… Nem érdekelt, az se, ha egyedül kell felnevelnem, a szívemben már rég ott volt egy kisfiú, Nimród, csak nem tudtam, mikor jön el (vagy le) hozzám, már nagyon hiányzott.

GE4

Mondtam neki, hogy kapaszkodjon jól, meg legyen erős, mert nem tudok magamra most jobban vigyázni, nagyon durván sok munkám volt, egy percet nem pihenhettem, és a párkapcsolatban is sokat őrlődtem. Bár megtanultam már nem akarni, csak az olykor akadó boldogabb óráknak örülni, hiszen az idő már réges-rég olyan sebességre kapcsolt, hogy nem volt értelme már a jövőt tervezgetni, mert túl gyorsan múlt lett, és hogy az élet az „önjáró”, nem az én elképzeléseim szerint van.

Ágival már akkor felvettem a kapcsolatot, mondta, ne menjek orvoshoz, csak a 12. hét után, pedig kicsit pecsételő vérezgetésem volt, de tudtam, ha jönnie kell, úgyis megmarad, és drukkoltam neki, én vártam őt.

A várandósság ezek után nagyon szép volt, semmiben nem akadályozott, hányingerem csak „hobbi” szinten volt, csak ha ráértem szenvedni. A hasam csak május vége fele kezdett nőni, de ezt nagyon vártam már. Tetszett, ahogy a testem átalakul, szerintem egy csoda a női test, ahogy kerekedik, jó volt nézni, élveztem, és ahogy lassan a test és a hormonok elindítottak befelé, lassan már mozogni is nehéz volt. Örültem, hogy belassít, befordít. Jó volt az ultrahangokon is, ahogy nőtt bennem, és megtudni tényleg, hogy fiú. Várni, várandósnak lenni. És hihetetlennek tűnt, hogy egy nap elindul majd kifelé.

Aztán tizenhetedikén, csütörtökön délután 17.52-kor érkezett meg a gyorsvonat. Reggel elmentem még a barátnőmmel a lakásomba cuccokért, mert anyuhoz költöztem két napja, itt akartam szülni, ahol én születtem, és ahol anyukám is született. (Valamit tud ez a ház, nem beszélve, hogy anyukám körül sterilebb minden, mint bármelyik kórházban.)

Szülőmedencét kölcsönöztünk, azt szerencsére felfújtuk már szerdán. Tehát úgy fél egy körül értem haza, anyuval ott bohóckodtunk a csappal meg a slaggal meg a szivattyúval, tömítéssel… gondolhatjátok, de egész flottul összeraktuk. Aztán vécére mentem, és egy nyákdugódarab is jött, kicsit véres valami, hívtam a bábát, hogy egy ilyen „izé” jött. Kérdezte, hogy vagyok, mondtam, tök jól amúgy, megyek ebédelni, ekkor volt fél kettő. „Az jó, én is szoktam enni szülés előtt” – mondta Móni, a bába.

Lementem a konyhába, és ott találkoztam az első fájással. Kérdeztem Anyut, neki hogy volt, és mondta, hogy félórásak… (Ő azért szült itthon, mert reggel felkelt, hajat mosott, elment a magzatvíz, aztán fél kilenckor kint voltam, mire megjött a mentő, tök egyedül megszült a nagyszobában.)

Na jó, akkor eszem, kész volt a kaja… (nem ettem már, mert hányingerem lett a következő fájással). Meg jött még egy fájás öt-hét percre… aztán úgy öt-hat fájás után írtam egy SMS-t, hogy ez egész szabályos… Aztán 2.20 körül felhívtam Mónit újra, és mivel nem olvasta az SMS-t, meglepődött, közvetítettem is egy-két fájást. Kérdezte, hogy érzem? Hát én nem tudom, ez már az? Ez már így marad? Egy fél órája azt se tudtam, mi az a „fájás”, most meg már ennyire szabályos… Vajon ez leállhat még? Nem tudom, mennyire komoly ez, még sose szültem. „Na jó, akkor indulok.”

Sétáltam az udvaron, sütött a nap, nem volt durva. Aztán beültem a rendes kádba, és elkezdtük a medencét tölteni, ami a szobában volt (tömítés működött). Háromperces lett, nem volt durva, le lehetett lélegezni, már meg is szoktam. Elfújtam a fájásokat, mint gyertyákat a tortán.

Móni megjött, talán négy körül, masszírozott a kádban, már egész élveztem, mondtam neki, hogy én azt hiszem, szeretek szülni.

Majd már szétáztam, ezért kijöttem, felöltöztem, mondtam, nézzen meg. Kétujjnyi volt. A szobában még jött egy-két fájás (talán 15 perc telt el???), de itt már nem tudom az időt, megint masszírozott hozzá, aztán kirohantam, hogy kakilni kell… Na, ekkor már végképp nem tudtam, hány óra.

Körözgettem, és búgtam mélyről, és bennem tűz körül ugráló törzs képe volt, akik mély dobokat vernek, és remeg a föld (sejtettem, hogy én hangosan fogok szülni), ezek már erősebbek voltak. Aztán ploccs, egyszer kijött valami, az volt a magzatvíz, de ezt már nem nagyon fogtam fel, nem láttam, csak egy pillanatra…

A szívhangméréseket úgy csinálta, hogy ezekre sem emlékszem… egyáltalán… talán a medencénél, később, amikor mondta, hogy most kipróbáljuk, tényleg vízálló-e a műszer… de ezt úgy hallottam, mintha valami üvegfal mögül szűrődne át a hangja.

Aztán behozták a szülőszéket még a fürdőszobába (fogalmam sem volt, hogy ez már a kitolás), azt hittem, szétszakadok, üvöltöttem, és jóóóóólesett: „Anyuuuuu”, jó volt, éreztem, hogy jön, de közben meg elkezdtem szakadni elöl, ami összerántott, mondtam is, hogy szétszakad a puncimmmm (nem tudom szebben leírni)… Nagyon ellentétes volt a két fájdalom… Elindultunk be a szobába a medencébe, hátha a vízben jobb. Két tolás még útközben (két méterre volt a szoba) megtartottak, de éreztem, nem jó, mert anyám volt az egyik oldalon, és azt hittem, összetöröm, ha ránehezedem.

Bemásztam a medencébe… Forró volt a víz, ahogy „toltam”, belement a sebbe, és égeettttt, öntötték a hideget hozzá (amúgy nem volt meleg a víz, csak a felszakadt sebbe éreztem annak). Bent volt a tolásokkor a feje a kijáratban, éreztem, de nem jött át, mert a szakadás miatt közben összehúzódtam. Visszament, mondta Móni, hogy nem baj, a baba ezt bírja, jól van. Aztán az egyik tolásnál ottmarad a feje, éreztem, hogy egy tojás van a lábam közt. Móni teljes nyugalommal mondta, hogy „jó, még egyet tolunk, ha nem, gátmetsz, és kint van. (Nem mondta, hogy a gyerek bajban van, csak határozottan, hogy egy tolás most, aztán metsz, közben elment a szemem előtt az oxigénpalack… (Erre utólag jöttem rá, hogy van egy ilyen kép a fejemben.) De vigyáztak, meg ne ijedjek, nem is fogtam fel, hogy baj is lehetne, eszembe se jutott, senki nem félt… és ezért nagyon fontos, hogy kik voltak itt.)

Megfordultam hassal a medence falához, megkapaszkodtam a medencében, és én arra emlékszek, hogy ordítok. (Videó van, meg se szólalok, csendben kinyomom, ennyit a tudathasadásról, az előző tolásokkor volt ordítás…) És elkezdtem engedni… Móni mondta, hogy „nyomjad”, és meg csak arra figyeltem, hogy terpesszek, és ne húzzam magam össze a hasadás miatt, mindegy, szakadjak szét, de ki kell engedni… engedni… engedni… engeeeedniiiiiiiiiii…

Aztán mindenki üvöltözik, meg ujjong, és milyen édi, meg ilyenek… Én ottmaradtam a terpeszben, és csak egy cső voltam, úgy maradt a tudatom. A videón ez hihetetlen szép. Tök csendes, Móni tök higgadtan mondja az egy tolást, én rákattanva a szemére, mint egy hipnotizőrre, kiskutyafejjel, és megfordulok, és pár másodperc, a hátamon látszik, ahogy az izmok feszülnek, és egyszer csak Móni kiemeli a gyereket a vízből, ujjongás…

GE3

Rárakták a hátamra, mindenki látta, csak én nem, kérdeztem, hogy tényleg fiú? Tükörben láttam meg először a fiam. Megfordultam, átléptem a köldökzsinórt, a kezembe adták… Sírt, majd elhallgatott, aztán ez nem tetszett Móninak, túl csendes… Megfogták, na, akkor ordított: „hagyjatok már!” (Ilyen most is, tök békés, de nem lehet csak úgy piszkálni…. pasi.)

Szóval, annyira jó volt, a „szüléscsata” az „aranytojásban”, amibe Móni berakott, és vitte, vigyázta. Olyan szinten középen volt, hogy én csak utaztam a tenyerén, bennem dúlt a harc, a fájdalom versus tágulás, a tágulás fájásának gyönyöre, a szakadás metsző, kezelhetetlen gyilkos bezárása. Többszöri nekifutás után, amikor már tudtam, mi az a metsző fájdalom, amivel nem tudok mit kezdeni (amire nem volt légzés, nem volt kiáltás, üvöltés, nem volt fegyverem), megengedtem, hogy széttépjen… és akkor a tágulás győzött, Nimród kicsúszott erre a világra, a vízen át, én pedig tudtam, hogy biztonságban vagyunk.

Nem fáradtam el, a szakadást kivéve bármikor… szeretek szülni, Mónival szeretek szülni. Velem volt, a többiekről semmit nem tudok, ők így segítettek, csendben, láthatatlanul. (Köszönöm nekik is, Edinának, Anyunak, Csillának, Vikinek, Imolának.)

GE2

Ja, Anyu ugyanott, ugyanúgy szakadt 38 éve velem, a szeméremajaknál. Két öltést kaptam, harci sérülés. Méhlepény rá tíz percre… De itt nem vagyok képben… Azt se tudom, az ágyba hogyan kerültem, utána a hálóing??? Mintha erősen be lettem volna „szívva”, csak képek vannak, folyamat nincs.

Csoda volt, és most itt van mellettem, itt szuszog, és BOLDOGOK VAGYUNK! JÓ SZÜLNI! SZÜLETNI! HÁLA!

G. É.

Véletlenül kiválasztott mesék.