igaz történetek szülésről, születésről

1113. nap: „Itt az ideje, hogy elengedje Lilit!”

1113. nap: „Itt az ideje, hogy elengedje Lilit!”

Minden 26-án reggel kezdődött. Csak éppen nem tudtam róla. Reggel elkezdett enyhén fájdogálni a hátam. Bizonyos időközönként ismétlődött, de ettől még nem gyanakodtam. Csak örültem, hogy hátha ezek már jósló fájások, mert előtte semmi jósló nem volt. Gabi itt volt napközben, még intéztem a dolgaimat… Aztán öt körül hazajött az Ádám, és mondtam neki, hogy itt valami lehet, és mérjük meg, hogy milyen időközönként ismétlődnek a fájások. Kb. ötpercesek voltak, de annyira gyengék, hogy még mindig nem vettem komolyan. Ádám hozott közben egy mirelit pizzát, megsütöttük, megettük…, majd úgy döntöttünk, hogy elmegyünk sétálni. Az úton már többször meg kellett állnom, de még mindig nem volt vészes a dolog. Nem sokáig bírtam a sétát, mert állandóan egy liter tej járt a fejemben, mert égett a gyomrom, és baromira kívántam. Miután hazajöttünk, elkezdtük mérni a fájásokat megint, és megállapítottuk, hogy rendszertelenül három-öt percesek, és kb. 40 másodpercig tartanak. Este 11-kor felhívtuk a szülésznőt, hogy mi legyen, de ő a hangomat hallva azt mondta, hogy várjunk még, mert ha valódi három-öt perces fájások lennének, akkor nem ilyen lenne a hangom.

Ádám próbált elaludni, én meg folyamatosan a vécére jártam, és baromira örültem, hogy kilenc hónap után először végre megint megkönnyebbülés a kakilás. A szervezet nagyon okos, nem kell ide beöntés, hanem a hormonok megoldják ezt is. Hánytam is egyszer, és ennek is nagyon örültem, mert tudtam, hogy ez is a szülés jele lehet. Nagyon álmos voltam, de két fájás között sajnos nem volt elég időm elbóbiskolni sem. Negyed háromkor felhívtuk a dokit, hogy mi legyen. Azt mondta, hogy menjünk be a kórházba megnézetni, hogy mi van, mert ha még messze a szülés, akkor úgyis hazaküldenek. Háromra értünk be. Egy szülésznő megvizsgált, és mondta, hogy bizony ma szülni fogunk, mert 3 cm-re nyitva vagyok. Azonnal hívta a szülésznőmet. Mi el sem akartuk hinni, mert annyira azért nem fájt a dolog. Még a csomagot is a kocsiban hagytuk, mert azt hittük, hogy hazaküldenek. 3.50-kor megérkezett a szülésznő is. Mondtam neki, hogy olyan, mintha kakilnom kellene folyamatosan. Erre megvizsgált, és kiderült, hogy már 8 cm-re nyitva vagyok. Hívta rögtön a dokit is.

Eresztett vizet a kádba (mert szerencsére pont üres volt az alternatív szoba), és abban vajúdtam tovább. Jó is volt meg nem is, mert tartani kellett benne egy kicsit magamat, amitől egy idő után begörcsölt a nyakam, ezért kiszálltam. Aztán vajúdtam labdán bordásfallal, majd kötéllel. Az utolsó 2 cm elég lassan tűnt el. A végén maradt egy kis pereme a méhszájnak, amit a szülésznő egy fájás alatt eligazított. Mivel nem repedt meg a burok és már a méhszáj készen állt a szülésre, ezért burkot kellett repeszteni. Egyáltalán nem fájt, de utána ott maradtam az ágyon, és egy olyan furcsa, kiszolgáltatott érzésem támadt, pedig rám terítettek egy lepedőt is. Utána visszaültem a labdára vajúdni. Tudtam, hogy innen felgyorsulnak az események, erősödnek a fájások… (Milyen jó, hogy ennyit olvastam a szülésről, és pontosan tudtam, hogy mikor mi fog történni.) Lassan valóban erősödtek a fájások. Egy idő után a szülésznő azt mondta, hogy mindjárt megérkezik Lili, és hogy a 90 százalékán a dolgoknak már túl vagyunk. Ekkor Ádám elérzékenyült, és egymáshoz bújtunk, megöleltük egymást. (Ahogy ezt írom, könnybe lábad a szemem… Az egy nagyon meghitt pillanat volt, közel ahhoz, hogy kilenc hónap várakozás után egy igazi kis családdá váljunk.)

Aztán eljött a kinyomási szakasz. Nem voltak túl erős fájásaim, nem akart haladni a szülés. Máshol itt jött volna az oxitocin, de itt (mivel külön kértük, hogy csak akkor avatkozzanak be, ha már más lehetőség nincs) különböző testhelyzeteket kellett kipróbálnom egy-két fájás erejéig, hogy haladjon a dolog. Guggoltam, térdeltem, feküdtem oldalt, háton… Nyomnom is kellett ezekben a pózokban. Lili feje lassan haladt kifelé. Itt más esetben gátmetszés következett volna…

Végül ráéreztem a dologra, amiben sokat segített egy elhangzott mondat is a doktornőtől: „Itt az ideje, hogy elengedje Lilit!”, és akkor hirtelen rájöttem, hogy kilenc hónapig azon paráztam, hogy csak maradjon minél tovább bent, de most itt az ideje elengedni. Innentől kezdve felgyorsultak az események: mertem engedni Lilit is és a fájdalmat is. Megkérdezték, hogy hogyan szeretnék szülni, és rögtön rávágtam, hogy szülőszéken. Ekkor ráülhettem a szülőszékre, amit felraktak a franciaágyra, és mögé ült Ádám – ő volt a karfám.

És ekkor elkezdtem nyomni. Mondták, hogy már ott a feje, és simogassam meg nyugodtan. Ekkor még bennem volt, csak a kobakja tetejét tudtam megsimizni. Aztán kibújt a fej is (mellette tartotta Lili az egyik kezecskéjét, ezért repedtem egy kicsit), és utána már nem kellett nyomnom, hanem a következő fájásra kicsúszott az egész baba. Rögtön felsírt, és a magamhoz ölelhettem. Lilit ölelve segítettek lefeküdni az ágyra. A baba meleg és csúszós volt. Kinyitotta a szemecskéjét és felfelé kúszott, miközben nyújtogatta a nyelvét, hogy hol a cici. Mikor megszűnt a köldökzsinór pulzálása, Ádám elvágta. Lassan megszületett a sértetlen méhlepény is.

Lilit a szülésznő és Ádám elvitte megmérni, leöblíteni langyos vízben. Közben a doki a repedéseket varrogatta. Mikor Ádám és Lili visszajöttek, engem még mindig varrtak. Ők ketten leültek egy székbe, és Ádám levette a pólóját és bőr(szőr)kontaktust létesítettek.

Aztán visszakaptam Lilit. A szülésznő megmutatta, hogy hogyan kell szopiztatni, és magunkra hagyott minket. Apa és lánya hamar bealudt, én meg egyáltalán nem voltam se álmos, se fáradt, és azt gondoltam, hogy a szülés nem is egy olyan fájdalmas dolog, ahogy ezt mindenki mondja! Úgy éreztem, hogy jöhet a következő! De ő már otthon szülessen!

K. M.

Luca > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.