igaz történetek szülésről, születésről

1688. nap: Kicsomagolták az ajándékom (Alíz születése)

Megjelent: 2015. máj. 20.

A 38. hétben voltam. Tél volt, én pedig nagyon nehéz és fáradt voltam. A lakás romokban, az asztalosok késtek a rendelt szekrénnyel. Én szóltam, hogy keddre legyen kész, ehhez képest csütörtökön még javában kalapáltak. Nekem ez nagyon nem esett jól. Amikor csak tudtam, pihentem, feküdtem. Időnként megfeszült a pocakom, de még távolinak tűnt a szülés.

Azt terveztük, péntek reggel elintézzük az apasági nyilatkozatot és még elmegyünk nyilatkozni arról is, hogy Magánnyugdíj Pénztári tagok maradunk. Az utolsó nap, hogy ezt megtehessük.

Éjjel már nem tudtam aludni, hajnalban nekiálltam mosogatni és teát főztem. Mire N. felkelt, egyértelmű volt, hogy valamikor szülni fogok. Összeszedtük magunkat és irány a hivatal. Aláírás, bélyegző. Aztán mentünk tovább, két fájás között gyors nyilatkozat.

G-t, a fogadott szülésznőt nem értem el. Korábban küldött SMS-t, hogy az aznapra megbeszélt vizsgálatot lemondja, mert egész éjjel szülésnél volt. Már nem tudtam SMS-t írni neki, miközben N. vezetett mellettem. Egyszerűen nem találtam a betűket.

Mivel még semmit sem ettem és éhes voltam, az volt a terv, hogy a kórház felé vesszük az irányt és eszünk valahol. Pestről a Margit-hídon keresztül mentünk át Budára. Alig hogy leértünk a hídról, elment a magzatvíz. Így végül a kórház felé indultunk rögtön.A bejáratot nem találtuk meg elsőre, aztán azért mégis bejutottunk.

Csengetés: szerintem szülni jöttem. N-nek kint kell maradni, én bekerülök a vajúdóba. Félek. Nagyon félek. A fájások felerősödnek, egyedül vagyok, pánikolok, teli torokból üvöltök. Valaki jön, maradjak csendben. Megvizsgál egy szimpatikus szülésznő. Az üvöltésnek megvan az eredménye, szülőszobára kerülök. Valaki előkeríti a végletekig kimerült szülésznőmet is. N. beöltözhet az előre megvett műruhába. Rászólnak, mert nem hozott papucsot.

Sokat ingázom a szülőszoba és a vécé/zuhanyzó között. Időről időre elfeledkezem magamról. Félek, üvöltök, vajúdok. Messze járok lélekben. N. nem tud mit kezdeni a logikátlanságommal és a fura kéréseimmel (parancsaimmal). „Állj ide, de ne nézz rám!” Utólag azt mondta, hogy nem vagyok vicces, ha szülök.

A szülésznőnk időnként benéz, én közben végtelenül magányos vagyok, félek, rettegek. Nem akarom csinálni az egészet, fáradt vagyok, szenvedek. Rosszul érzem magam, semmi sem esik kézre. A zuhany alatt néha jobb egy kicsit, de más is akarja használni, ki kell jönnöm.

Elegem van, abba akarom hagyni. Én ezt nem akarom. Haza akarok menni. G. mond valami olyat, hogy eddig nagyon szépen vajúdtam, jobb lenne nem műtéttel befejezni. Felháborodok, hogy császárról beszél.

Valamikor előkerül a fogadott orvosom is. Egy természetes szülés párti doktornő, a 28. hét körül cseréltem le rá az előző orvosomat, akinél csak háton fekve, gátmetszéssel lehetett volna szülnöm, én pedig ezt függőleges helyzetben, gátvédelemmel terveztem.

Fájás közben vizsgál, matat bennem a doktornő akkor, ott, ezért nagyon utálom őt. Lehet, hogy mondja, hogy ezt miért kell. Erre nem emlékszem, csak a fájdalomra. Sosem fájt még semmi így. Üvöltök, mint egy sebzett vadállat.

Egy darabig még mozoghatok, a szobában. Elegem van, hazamegyek, mondom megint, és így is érzek. Aztán szépen lassan bedarál a kórházi protokoll, és egyre messzebb kerülök attól, ahogyan én szülni akartam. Készülék kerül rám, nem dőlhetek előre, akkor sem, ha az esik jól, mert akkor nem érzékel jól a gép. Újabb vizsgálat, kitágultam, tolófájás sehol. Döntés születik, nélkülem, oxitocin, infúzió, háton fekvés.

Az ágyon kényelmetlen. Folyamatosan csúszok lefelé, a lábammal belefeszülök, hogy fent tudjak maradni. Nem értem, hogy miért szenvedünk az ággyal. Egy matrac a földön sokkal kényelmesebb lenne (nekem).

Aztán elkezdődik az irányított kitolás. Nézik a gépet, amikor szólnak, N. próbál V betűben tartani, miközben a doktornő préseli a hasamból ki a babám. Minden erőmmel küzdök, de nem érzem úgy, hogy bármit elérnék. Fáradt vagyok, éhes és kimerült.

A szülésznő szól, hogy nyúljak le és fogjam meg a babám fejének a tetejét. Lenyúlok, érzem a haját. Megijedek. Hirtelen rám nehezül, hogy mit is jelent, hogy gyerekem lesz. Valamikor hallom a bába hangját, feszes a gát. Nincs erőm rá, hogy védjem magam, hogy küzdjek azért, hogy én ezt nem így akarom. Hallom a nyisszantást. Oda a gátam.

Aztán szólnak, hogy most ne nyomjak, és 19.12-kor kirepül belőlem a babám.

Puncis, mondja a szülésznő, miután elkapta. (Pedig tudja, hogy nem tudjuk a baba nemét. Meglepetést akartunk. Kicsit úgy érzem, mintha kicsomagolta volna az ajándékom, amit kilenc hónapig őrizgettem.)

Rám rakják a lányom. Betakarják. Boldogan nézzük a kicsi, ráncos babácskát. Meleget érzek a hasamon, valami folyik. Alíz életében először rám pisil és rám kakil. N. határozottan elvágja a köldökzsinórt.

Engem is lemos a szülésznő, miközben a gyereket is megfürdetik, lemérik. Az apja vigyáz rá mellettem, amíg engem egy óra alatt aprólékosan összevarr a doktornő. Sok öltés van, hiába a „szükséges” gátmetszés, még két irányba repedtem szét. (Később ezek a repedések hamar gyógyulnak. A vágás helyét még most is érzem.)

A doktornő segít az első szoptatásnál. Később is bejön hozzánk a szobába, hogy segítsen, ahol tud.

A oxitocininfúzió miatt a triplájára dagad másnapra a bokám. Ödémás mellgyulladás. „Anyuka, miért nincs még teje? Ez az 5 ml, ez semmi, többnek kell lenni. Mennyit szopik a baba? Lemérte? Adjon neki tápszert!” – mondja nekem a tulajdonképpen segíteni akaró gyerekorvos, miközben zokogok. Az nem lehet, hogy ennyire rosszul működjek, hogy szoptatni se tudok.

A kórházban szigorú látogatási rend van és influenzajárvány. Még jó sok napba telik, mire együtt lehet a család. Aztán végre hazakerülünk, végre összebújunk hármasban, végre ügyesen megy a szoptatás, végre elég a tej, és már nem fájnak a mellbimbóim, megnyugszunk, és szép lassan helyreáll minden.

M. E.

Fruzsina > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.