igaz történetek szülésről, születésről

1092.nap: Majdnem lemaradtam a kisbabám születéséről (Ella)

1092.nap: Majdnem lemaradtam a kisbabám születéséről (Ella)

Felfújható medence, pumpa, muskotályzsálya- és gátmasszásolaj, lepedők, törölközők stb., mindent előkészítettünk a kis béka otthoni érkezésére. Egyedül Ági információs hetét nem tudtam elvégezni, mert későn kaptam észbe, és hat hónaposan már nem röpültem haza. Kár volt.

Itt, Angliában legális és könnyű otthonszülésre bejelentkezni, ráadásul az angol tb is támogatja. Maximum javasolhatják, hogy valaki ne szüljön otthon, amit egyébként szorgalmasan meg is tettek, mondván, hogy nagy a pocakom, de hát a 150 centimhez hova nőjön a baba? Így hát a bába kihozta az „otthonszülős dobozt” valamikor a 35. hét táján, aláírtam a papírokat, és ezzel minden előzetes adminisztráció el is volt intézve.

Rengeteget olvastam, persze a Szüléstörténeteket is, amióta működik, minden nap, és nagyon vártam a szülést. Egy nappal a szülés kiírt időpontja után bevásároltunk ananászból, curryből és málnalevélteából. Ebből egy filtert használtam el, minden más ránk rohadt: aznap este tízkor a fürdőszoba felé menet elfolyt a magzatvizem. Fülig ért a szám az izgatottságtól. Lazításképpen megnéztünk négy Jóbarátokat egymás után, majd ágyba bújtunk.

Rövidesen elkezdődtek a kontrakciók. Matt számolta a perceket közöttük, teljesen rendszertelenek voltak, de meglepően erősek. Ijesztően erősek. Egy idő után beálltam a zuhany alá és hangokat adva, majdnem hogy dúdolgatva viseltem őket.

Aztán reggel négy körül egyszer csak nagyon rossz lett. Leállítottam a zuhanyt, és egyszerre hánytam és kakiltam a kádba. Hirtelen elkezdtem vágyni arra, hogy megnyugtasson valaki, hogy körülvegyenek szakemberek. Hirtelen a kórház biztonságosabbnak tűnt, mert tudtam, hogy az otthonszülős bábák kivárják a háromperces fájásokat, nem jönnek ki hamarabb. De én hamarabb akartam segítséget. Úgyhogy kértem Mattet, hogy telefonáljon be a kórházba, hogy tudjanak rólunk, és hogy mondjanak valami okosat. Kérték, hogy menjünk be, hogy felmérjék, hol tartok.

Na, és itt szúrtam el. Engem kértek a telefonhoz, hogy hallják a hangomat. Ekkor még mondhattam volna, hogy mi otthonszülésre készültünk, de nem mondtam, mentem, mert hívtak, és mert segítséget szerettem volna.

A kórházban megvizsgáltak és közölték, hogy egy centi… (Mi van??) De nem ez volt a legrosszabb közlés, hanem ami utána következett, és amiről nem tudom, hogy a millió könyvből, amit olvastam, hogyan kerülte el a figyelmemet: most már hogy megvizsgáltunk, fertőzésveszély áll fenn, úgyhogy itt maradás van, és 24 órán belül szülni kell, különben szülésindítás. El nem tudom mondani, mennyire el akartam kerülni! Most már nem akartam a kórházat, haza akartam menni, vágytam az otthonunkra. Nem örültek, de saját felelősségre hazajöttünk a kórházból, azt viszont megígértették velünk, hogy betartjuk a 24 órát, és ha nincs baba, este tízre visszamegyünk. Mint később megtudtam, Ági külön figyelmet szentel azoknak az otthonszüléseknek, amelyek a magzatburok repedésével kezdődnek. Ha meghallgatom a tanfolyamot, másképp alakulhatott volna minden, és tudom, hogy nem csak emiatt az információ miatt.

Az az egy nap nagyon jó volt, nagyon jó otthon vajúdni. Már nem féltem. Megtaláltam azokat a pozíciókat, amikben el tudtam lélegezni a fájásokat. Ráéreztem, hogy mikor kell pozícióba állni, csak nagyon ritkán tévesztettem el, olyankor kiabáltam. A fájások viszont rendszertelenek voltak, bár én azt hittem, hogy rendszerbe állnak, de hallottam, ahogy Matt mondja telefonon a szüleimnek, hogy nem. Már nagyon nem akartam bemenni a kórházba, biztonságban éreztem magam, de megmagyaráztam magamnak, hogy mivel megvizsgáltak, és egy kád vízbe is beültem közben otthon, nem szabad kockáztatni. És különben is… szépek azok a szülőszobák, színes fal, sarokkád, millióféleképpen állítható ágy, visszük a labdát, nem olyan rossz az. Így este tízre, amikor a 24 óra lejárt, bementünk.

Már másik bába volt szolgálatban, aki rám sem nézett, amikor a vizsgálat után azt mondta: „Akkor most felrakom ezt a pesszáriumot, és utána elmondom, hogy mit találtam…” És már tolta is fel, időm sem volt azt mondani, hogy légyszi, hadd kapjak még pár órát, hátha rendeződnek a fájások maguktól. És aztán az eredmény: továbbra is egy centi, bár vékonyodott a méhszáj. Majd a pesszárium segít. És már indult is volna kifelé, amikor hitetlenkedve kérdeztem, hogy de ITT maradunk? Ja, igen, négy centiig nem visznek át a szülőszobára. Ez pedig: miniatűr vizsgálószoba ronda redőnnyel, csempe, egy ágy (állítható, kösz) és egy műanyag szék. Nem hittem el. Mondtam neki, hogy de én szeretnék a kádba menni, amikor jólesne. Ja, azt nem lehet, fertőzésveszély.

Hát itt vesztettem el a hitemet a szülésben, itt adtam fel. Nagyon szomorú voltam. Matt próbált vigasztalni, de akkor én vigasztalhatatlan voltam. Közben szégyelltem magam, hiszen így is megszületik a kisbabánk, de tudtam, hogy abban az élményben, amire vágytam, már nem lesz részem sem nekem, sem a kisbabánknak.

CTG fel, hajrá, táguljunk a totál személytelen, fehér falas, miniatűr szobában. Persze, a pesszárium hatott. A nap a ronda redőnyön keresztül már arra kelt, hogy én négykézláb állva ordítok, nem bírtam már átlélegezni a fájásokat, az ágy túl magas volt, a csempe túl hideg, nem tudtam megtalálni a pozíciókat. Valamikor megvizsgáltak, nem emlékszem, mikor, megvolt a négy centi, mehettünk a szülőszobára. Teljesen elvesztettem a kontrollt, úgy toltak át a szülőszobára.

Ott pedig: jöhet az oxitocin! Én akkor már összepisiltem magam a fájások alatt, amik sűrűn jöttek. A tolószék előtt állt Matt, és én nem mertem a kezét szorítani, mert féltem, hogy eltöröm. Így a flanelingét téptem tiszta erőmből. Később kiderült, hogy jobban örült volna, ha a kezét szorítom, mert a kedvenc ingét vette fel a kisbabánk érkezésére és félt, hogy elszakítom. A drága! Mindenesetre: oxitocin. Olvastam eleget, tudtam, hogy ennél már csak rosszabb lesz vele. Ki akartam szállni, már megette a fene az egészet, mit számít már, ha nem tudok természetesen szülni, akkor nem mindegy? Minek szenvedjek egy megindított szüléssel, ahol CTG és kanülök lógnak rólam és belőlem? Epidurálist kértem.

Matt kérdezgette, hogy biztos vagyok-e benne, ő nagyon félt, tiszta fejjel könnyebben felmérte a kockázatot. Szégyelltem magam, de akartam. Eltelt egy jó idő, végtelenségnek tűnt, amíg megérkezett az anesztes. Morgott, bár később kiderült, hogy kedves. Azt mondta, hogy csak azért kérem az epidurálist, mert az első gyerekemet szülöm. Lehet, hogy igaza volt. Szeretném tudni, remélem, hogy egyszer fogom is, hogy egy természetes szülést természetes fájdalomcsillapítással hogyan viselnék.Ella

Készítette a tűt, és aztán már féltem én is: mozdulatlannak kellett maradnom az elviselhetetlen fájások között. Féltem, hogy nem fogom kibírni, hiszen a bőrömből akartam kibújni minden egyes kontrakciónál. Javasolták, hogy kezdjem el szívni a gas&airt, vagyis dinitrogén-oxidot. Korábban kipróbáltam, semmi hatása nem volt, nem gondoltam, hogy most másképp lesz. De annyira féltem, hogy most bénítom le magam, hogy tiszta erőből szívni kezdtem.

És ekkor hatott: mintha nagyon be lennék rúgva, úgy éreztem magam, elszálltam, nem fájt semmi. Matt fantasztikus volt, folyamatosan duruzsolt a fülembe, hogy ne mozduljak, mindjárt kész. Csak rá figyeltem, semmi másra. És kérdezgettem szájamban a gáz csutorájával, hogy mozdulhatok már, mikor mozdulhatok már meg?

Végül kész volt, fájdalom semmi, én meg bódult állapotomban hívogattam az anesztest: „Dr. K., dr K.!” És szépen bocsánatot kértem, hogy puhány vagyok, és hogy a fontos, igazi betegei mellett engem is el kellett látnia. Mosolygott és kedvesen megnyugtatott. Ez nagyon jólesett. Ez valamikor a második nap reggelén, nyolc körül volt.

Új bába (ő volt a negyedik), de ő már a végéig maradt. Mivel komplikált eset voltunk (ugye, a fertőzésveszély…), csak velünk foglalkozott. Innentől további nyolc órán keresztül semmi nem történt, három-négy óránként megvizsgált, benyomta az elmaradhatatlan brutál antibiotikumot, állítgatta az oxitocin-cseppszámot, de egyébként ennyi. Az epidurális hatott, nem fájt semmi.

Beszélgettünk, és igyekeztem a kéréseimet átvinni a köldökzsinór elvágásáról meg a félhomályról, amikor a baba megérkezik. Ködös válaszokat kaptam, de nem aggódtam nagyon, tudtam, hogy erre a részére viszonylag odafigyelnek itt kint. Igyekeztem sokat talpon maradni, köröztem a csípőmmel, és amennyire a CTG engedte, mozogtam.

Végül fél öt körül elkezdtem érezni, hogy kakilni kell. De nagyon. Megörültem neki nagyon, de kiderült, hogy nem vagyok teljesen kitágulva. Nem mertem nyomni, ami szörnyen nehezemre esett. Ekkor már kezdett elmúlni az epidurális hatása. De ez a fájdalom egész más volt, mint az eddigiek, inkább iszonyú erős, mint fájdalmas (bár erről valószínűleg az epidurális is tehetett). Borzalmas nehéz volt visszatartani a nyomást (valószínűleg hülyeség is volt), ezért a bába javasolta, hogy használjam a gázt. Nagy hülyeség volt, de szerencsésen végződött.

Elkezdtem szívni…, majd egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egyszerre vagy hat ember rohan be a szülőszobába, és egyikük azonnal a jobb kezemnél matat. Kiderült, hogy már egy órája a gázon vagyok, amiről nekem abszolút zéró emlékképem van, totál kiesett az egész. Az emberek azért rohantak be, mert véletlenül kitéptem az oxitocin-kanült a kezemből, és leállt az egész szülés úgy, hogy a baba feje már látszott. Hát ennyire volt természetes az én szülésem, az oxitocin csinálta az egészet, nem én. Mindenesetre akkor vették tőlem el a gázt, majd a jobb kezemnél matató bekötötte az új kanült, így újraindult a szülés. Innen még kb. fél órát nyomtam, amire megszületett a baba, de ha nem tépem ki a hülye kanült, nem emlékeznék a saját kisbabám születésére!!! Belegondolni is rossz!

Ebből a fél órából arra emlékszem, hogy mivel a hátamon „ébredtem”, elkezdtem kiabálni, hogy de én nem akarok háton szülni, nem akarok háton szülni, de annyira előrehaladott volt minden, hogy kérték, most már maradjak így. Maradtam és nyomtam hát így, éreztem, ahogy a baba feje iszonyatosan nyomja a gátamat, nagyon fájt, kicsit féltem, hogy szétszakad mindenem, de tiszta fejjel tudtam, hogy meg tudom szülni. Nyomtam tiszta erőmből, Matt biztatott, hogy „csak még egy nagy nyomás”, amiről kiderült, hogy vagy ötvenedszerre mondta… és aztán egyszer csak, egy nyomásra megszületett a feje és a teste is a babának, akit azonnal nyújtottak is felém.

Kis csúszós, nedves, meleg test, gyönyörű pofi, elmondhatatlan, csodálatos volt, ahogy nyújtották felém, és ahogy aztán a hasamon tartottam. Mattnek potyogtak a könnyei, a baba is sírt, én meg kiabáltam, hogy kapcsolják le a villanyt, ami nagy nehezen megtörtént. Hagyták pulzálni a köldökzsinórt egy rövid ideig, és nem vették el tőlem a babát egy percre sem. Becsomagoltuk a pihe-puha rozsdabarna törölközőjébe és úgy gyönyörködtünk benne.

Akkor Matt közölte a meglepetést: kislány!! Végig fiút vártunk, meg voltunk győződve, csak fiú nevünk volt, így igaz meglepi volt, hogy mégis kislány lett. Kilenc hónapig sem találtunk olyan lánynevet, amibe mindketten beleszerettünk volna, mégis másnap a legnagyobb egyetértésben neveztük el a kislányunkat Ella Florának.

Cs. K.

Véletlenül kiválasztott mesék.