igaz történetek szülésről, születésről

1571. nap: Bulira várva (Benjamin születése)

Megjelent: 2015. jan. 23.

Julának

Minden teljesen természetes és egyszerű. Ez már a szüléshez tartozó dolog lenne? Az a nagy valami, ami olyan más, mint minden hétköznapi dolog? Igen, érzem, hogy ez már a nagy valami, de olyan egyszerű sodrása van, olyan dráma nélküli, csendes élmény. Meg is lepődöm egy kicsit, hogyhogy ilyen finoman simulnak bele ezek a kis hasogatások az egyszerű hétköznapba? A kedvesem délben fokhagymás cukkinit főz, borzasztó a szaga, valahogy nem tiszta, erőszakos, betolakodó, be kell csuknom az ajtót, ami elválaszt a konyhától.

Egyre erősödnek a méhösszehúzódások, egyre gyakrabban jönnek, van, amikor hastáncra van kedvem, van úgy, hogy az ő nyaka köré fonom a karom, és így táncolunk. Ahogy jön egy húzóérzés, egyszerre pattanunk fel a matracról, ahol pihenünk, és ez így megy hosszú órákon keresztül.

Késő délután hirtelen váltás: semmi sem esik jól már, csak a csönd, a sötétség, amit akkor tapasztalok, amikor belefúrom a fejem a vállába… és… velem van, érzem, ott van nagyon. Jó ez az egész, én csak vagyok benne és visznek a méhösszehúzódások, valahova, ami ismeretlen, és amitől félek, és mégis olyan ünnepi, olyan nagyon várom.

A vécé jó. Amint lecsillapodott egy ilyen belső égzengés (délelőtt nagyon mocorgott a kisbabám, akkor még nem voltam biztos abban, hogy készülődés ez már, ez a méhösszehúzódás másfajta égzengés, mint amikor ő nagyon mocorog belül), szóval, a csillapodás után a vécén esik jól ülni, becsukott ajtó mögött, elengedni valamit, bár alig jön belőlem valami, mégis olyan megkönnyebbülés ott lenni. Hamarosan már az egész vajúdás színtere a vécé és a szoba lesz, ahova visszafutok, mert csak a párom karjaiban esik jól a fájás.

A doktornőt este kilenc körül hívom, a hangomból ítélve azt mondja, be kéne menni a kórházba, de elfogadja, amikor érzi a hangomból, hogy még nem akarok menni. Jólesik a szabadság érzése, itt én tudom, hogy mi lesz, belső dolog, nem kell megfelelni. Persze nem tudom, hogy mi lesz a következő pillanatban. Ez izgalmas, és bevallom, élvezem is ezt a titokzatos utazást, valami visz, és olyan, mint egy hullám a tengeren, ráfekszem. Amikor aztán egyszer csak jön egy érzés valahonnan, hogy most aztán induljunk, indulunk is.

Jó a hangulat a kocsiban, Gyöngyvér vezet, jó velük, barátok. Éjszaka van, a kórház elé gördülünk. Ahogy kiszállunk a kocsiból, látom, hogy a sötétben egy kis alak támasztja a kórház kerítését, ő is velünk van, értünk van most itt. Meghatottságot érzek, amikor meglátom Julát. Egy kicsit olyan érzésem van, ahogy ott állunk öten este a kórház előtt, ahogy várjuk a doktornőt, mint amikor kiskamaszok voltunk, és először mentünk buliba, olyan bulira várva hangulatú egy kicsit. De én félek is, és fázom, remegek, és nagyon fáradt vagyok. Igazából fel sem tudom fogni, hogy mi történik itt. Tényleg itt vagyunk már, ilyen közel, hogy találkozzunk, kisbaba?

Amikor a portás sürgetne, hogy menjünk fel, átjár egy jól ismert félelem, az, amitől féltem a kórházi szülésben, hogy egy idegen odajön, és valamit tesz vagy mond, és azzal kimozdít abból a jó kis szüléshangulatból. Segít az, amikor Julára nézek, a tekintetében benne van: „ez a te szülésed, nem a portásé”. Ezzel megmozdul bennem egy erő, és érzem, úgy nézek a portásra, hogy azonnal elmegy és beletörődik abba, hogy ez egy eléggé furcsa társaság.

Megérkezik a szülésznő. Ő is egy kicsit győzköd, hogy menjünk fel, készüljünk elő, majd jön a doktornő is. Tényleg, ez így esik jól, biztonságban érzem magam akkor, ha csak a saját orvosom vizsgál meg. Jön is. Felmegyünk, elbúcsúzunk a barátainktól, akik elhoztak bennünket kocsival a kórházba. Tamás megölel, nagyon szép ez a pillanat, olyan, mint amikor hosszú útra kel valaki a népmesében.

Belépünk a szülőszobába, és van egy fontos részlet, ami nekem nagyon jólesik. A párom és Jula nem veszik fel a zöld cipőzsákot, hanem úgy, ahogy vannak, a júniusi, poros mezítláb jönnek be. Senki sem jön oda, hogy azt mondja: ezt nem szabad, mert a szabály tiltja.

Nyolc centire vagyok nyitva, mire beérünk a választott, kedvenc szülőszobámba. Csend, éjszaka, sötétség. Kérem, hogy tegyük be a kazettát, gyújtsuk meg a mécseseket, de amikor ezek a mécsesek meggyulladtak, akkor már semmit sem fogok fel belőle. Semmit a világból körülöttem, csak azt, hogy ITT VANNAK.

Valaki masszíroz, nem esik jól az illata a muskotályzsályának. Térdelek a pokrócunkon a szülőszoba sarkában és nagyon fáj. És nincs visszaút, bizony annyira hasít minden, hogy ki akarok belőle jönni, de itt már csak előre van. Ez már egy kemény dolog itten, az erőm egyre kevesebb, érzem, hogy hozzám érnek, de jobb, ha nem ér hozzám senki. Érzem, hogy egy meleg kéz a derekamat érinti, meleg, lágy, jó. Nem tudom biztosra, azt hiszem, ez a doktornő keze.

Egyedül vagyok ezzel a kínnal, semmi magasztosat nem érzek, de olyan jó, hogy ott vannak a többiek. Érzem, hogy a baba jönne, ahogy ott lenn vagyok, de előjön belőlem egy félelem, ami mindig bennem volt, hogy hogy fogok tolni, mi lesz velem, bezár a félelem. Félek a testemtől. Érzem, hogy ő nem fél, hogyha engedném, jönne. De ahhoz még történnie kell dolgoknak. A doktornő a szemembe néz, és azt mondja: „El kell tudnia engedni a félelmet a nyomástól.” Ez idő.

Azt érzem, hogy semmi sem választ el a környezetemtől, mert igazán velem vannak. Jó így szülni, hogy minden oldalamon van valaki, olyan érzés, mintha körbeölelnének. Két nyomás közt megsimogatom a doktornő karját, és ez erőt ad. Nem érzékelem már az időt, sokadik nyomás a szülőágyon ülve, ahol jobb, mert ott ellazulok, elalszom szinte a nyomások közt. Szinte nem is érzek nyomási kényszert, végig azt érzem, hogy ura vagyok a helyzetnek, és annyira velünk van ez a négy ember.

Ahogy mondja a szülésznő, hogy látják a fejét, itt már érzem, hogy együtt vagyunk a babával. Aztán az utolsó előtti nyomásnál mintha elveszne a testem, az idő, a hely, minden, csak a nagy semmi, ájulásféle üresség, ahonnan visszajövök. Hogy hol voltam, nem tudom, de ott, ahol valahogyan ismerős, mégsem ez a világ. Érzem, ahogy a kedvesem együtt lélegzik velem, elveszik minden kapcsolatom az itt és most-tal, akkor, amikor kicsusszan ő.

Egyszer csak a hasamon a pici test. Csend van. Nyöszörög. Nem érzem, amit a kismamák mindig leírnak, hogy mintha mindig ismertem volna, meg ilyesmi. Az érzés leírhatatlan. Valahogy a nagy melegség mellett, ami elönti a lelkem, valami olyasmit érzek, hogy itt most valami nagyon komolyan minden rendben van, és minden a helyén. A világ visszazökkent a helyére.

Nem tudom, mitől volt olyan gyönyörű az egész, de az volt. Béke volt. Amikor először a szemébe néztem, a béke jött a szeméből, hatalmas szelídség van benne mindig, mindenki mondja, hogy feltűnően nyugodt ez a baba…

Úgy kezdődött az élete, ahogy minden ember élete kezdődhetne. Volt gátmetszés, amit nagyon nem akartam, volt szülőágy, amit szintén nagyon nem akartam, fura, de nem érdekelnek annyira, mint szülés előtt, mert olyannyira részletkérdés ahhoz képest, amit megéltem. Fantasztikus ajándék volt ez, valami nagy, mély együvé tartozás a párommal, a babával, a világgal, azokkal, akik ott voltak. Sokszor éreztem magam kirekesztettnek és megkülönböztetettnek az életben, de ebben a helyzetben átéltem azt, hogy ezek az érzések illúziók voltak, hogy ez a szülés nagy részben azért lett olyan, amilyen lett, mert pontosan azok az emberek voltak ott, akik ott voltak.

Benjáminnal azóta is olyan az összhang, amilyent elképzelni sem tudtam volna. Csak hallomásból ismerem azt a sok problémát, ami a szoptatás körül lenni tud, a tej se nem túl sok, se nem túl kevés, pontosan annyi van, amennyire Benjáminnak szüksége van. Gyönyörűen fejlődik, akkor szopik, amikor szeretne.

A szülésről meg annyit, hogy úgy érzem, egészen máshogy fogok legközelebb állni hozzá, ennél is nagyobb hittel, kevesebb félelemmel, mert most már bízom a testemben, megtanultam, hogy nem hagy cserben, csodálatosan működik. Erről szülés előtt nem voltam ezek szerint meggyőződve.

Mást nem írok, ja, még csak annyit, hogy jó Rád gondolni, meg a doktornőre, meg a szülésznőre, sokszor juttok eszembe itt a vidéki babás hétköznapokban, és …nagyon remélem, találkozunk ilyen helyzetben még újra.

H. E.

Benjamin születése apaszemmel > > >
Sára születése anyaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.