igaz történetek szülésről, születésről

1026. nap: Magzatmázas, nedves és meleg (Benkő-ékkő, a második)

1026. nap: Magzatmázas, nedves és meleg (Benkő-ékkő, a második)

Elsőszülöttem talán öt-hat hetes lehetett, amikor ültem a konyhában és potyogtak a könnyeim, hogy én gyereket szeretnék, még. Közben a józan eszem valahonnan a háttérben jót röhögött rajtam: a szülés fájt, alvás nuku, a ded ordít, két héttel szülés után még valami bent maradt darabka is távozott (ami szintén nem volt kellemes), és a szopival megküzdöttünk/küzdünk. Hát normális vagyok én, hogy mindezt elölről akarom kezdeni?!?

És, hát lehet, hogy normális nem vagyok, de a nagyfiam másfél éves kora körül zöld utat kapott a következő poronty. Aki jött is, az elhatározás után alig több mint két héttel már kezemben is volt az a bizonyos „kétcsíkos”.

A várandósságom ezúttal nem volt olyan zökkenőmentes, mint a nagyfiammal, a 11. héten vérzés, lepény a méhszájon, egy élő magzat mellett egy üres „petezsákszerű képlet”. Hogy  ketten voltak-e, azóta sem tudom biztosan. A bent lévőt kértem, hogy ha nagy baj nincs, ne menjen el. Maradt. Szépen lassan a méhlepény is arrébb „vándorolt”, így a hüvelyi szülés lehetősége is a miénk maradt.

Ő is tovább maradt, mint a doki és a védőnő tekerős korongjai elvárták volna, ráadásul a dokink a kiírás időszakában hol Angliában, hol konferencián, hol egy-két napra itthon volt, így a szülés „ideális” időpontját nehéz lett volna megadni. Azt hiszem, az volt az ideális, amit a fiunk választott nekünk.

Szülésznőt másikat választottam, első kérésem az volt hozzá, fájás közbeni belső vizsgálat ne legyen. Ő azt mondta, ha nem szükséges, nem lesz. Megismerkedtünk a helyettesítő dokival is, fiatal, saját dokinkhoz hasonló elveket vall, csak nem lesz semmi gubanc.

Benivel elmaradt a „csak magunkra figyelős, befele fordulós” időszak, a szülés napján még ugyanúgy hazahoztam H-t a bölcsiből gyalog (autót vezetni én a vége felé sosem tudtam, egyszerűen a hasamtól nem fértem a fékhez), megmosakodtunk, átöltöztünk, játszottunk. Öt körül már éreztem, hogy itt valami készül, felhívtam a férjemet, hogy az aznapra tervezett áruszállítást már lehetőleg hagyja ki. De továbbra is tettem-vettem, csak ötpercenként kellett megállni, megtámasztani az asztalt, sóhajtozni párat, vagy sziszegni, aztán mentem tovább paradicsomot szedni, vacsorát készíteni.

Hmssz –ssssssz, kenyeret szeletelek, ssssssssz-sssssz, kenem, sajtot is rá, darabolom a gyerkőcnek, ssssz-ssz-juuuuuj. Apjuk közben hazaér, a fürdetést már ráhagyom, egyre gyakrabban sziszegek, már hárompercenként, Apa szól a nagyinak, vigyázzon H-ra, aki már alszik. Rendes gyerek lesz ez, megvárja, hogy a bátyját lefektessük. Szzz-sssz-aúú.

A pesti rakparton is van pár kátyú, hogy a f… egye meg, fájás közben sehogy nem jó kocsiban ülni. Sziszegek, jajgatok, néha már kétpercenként, aztán újra három perc. A szülőszoba előtt futunk össze egy másik párral, első gyerek, kb. tízperces fájások, a felvételiztető szülésznő türelemre inti őket, én támasztom a falat és sziszegek és sóhajtok. Sajnos, most nincs ügyeletben senki hozzám tartozó, így nem úszom meg az ügyeletest, hallom, ahogy utána telefonálnak a szülésznőnknek, jöjjön gyorsan, ha nem akar lekésni minket. Ez azért jó érzés, meg kicsit aggasztó is.

CTG, szerencsére lehet állva, Apa próbálja felvenni ringatózásom ritmusát az érzékelő fejével. Közben jönnek, vénát preparálnának. Ha kézfejemen lenne preparálható véna, és valahogy nem akarják megérteni, hogy ez fáj (a szülés után az alfelem hamarabb lett fájdalommentes, mint a kézfejem). A fájások is ritkulnak ezalatt, szerencsére teljesen nem állnak le, és ahogy az ügyeletes szülésznő kimegy, szépen vissza is jönnek.

Végre megérkezik az én szülésznőm. Megnyugtató a hangja, hadd próbálja meg ő a vénát, keressünk inkább a könyökhajlatban. Vénabillentyűt talál, újabb szúrás kell, tűfób vagyok, már teljesen elegem van a tűpárna szerepből, megállapodunk, hogy még egyszer megpróbálja, és ha akkor sem sikerük, békén hagy. Hiszek neki, és végre sikerül, elindulhat az antibigyó (bár a négy óra ezután már nem telt el). Megvizsgál. Szerinte jó lenne burkot repeszteni, gyorsítaná a szülést (csak utólag gondolkodtam el rajta, hogy minek?, még a kórházi protokollok szerint is jól haladtunk). Először elutasítom, aztán beleegyezem.

Térdelve vajúdok, ringatom magam. Többször rám szól, hogy ne tegyem, mert hamar elfáradok. Én viszont úgy érzem, nem bírom a fájdalmat mozdulatlanul, így lerázom, leringatom magammal, vagy a fájdalom ringat engem? Nem tudom. Mindenesetre a burokrepesztésig a fájások elviselhetőek. Utána viszont azt érzem, hogy én nem vagyok normális, hogy önszántamból újra gyereket vállaltam, hogy újra szülök. És hogy ez elviselhetetlen. Szerencsére, és talán a gravitáció segítségével, Beni gyorsan jön lefele.

Újabb vizsgálatok, Lehet tolni, feküdjek le. Lefekszem. Ha jön a fájás, nyomjak. Közben megérkezik a pótdoki, valamit dirigál. Nem reagálok rá. Mondja, ha nem fogadok szót neki, nem tud segíteni. Mondom, mivel helyettem nem tudja megszülni ezt a gyereket, úgysem tud segíteni. Talán megérti, mindenesetre nem mondja el újra az instrukcióit. Beni azok nélkül is három tolófájásra kint van, csak a testem nem hiszi még el, annyira bennem az emlék a bátyjától, hogy a kitolás, az valami hosszú és nagyon melós dolog, hogy a szülésznőnek úgy kell csitítania, hogy már megvan a gyerek, nem kell nyomni többet.

A hasamra teszik. Ez az emlék a legmélyebb bennem a születéséből, a magzatmázas, nedves és meleg bőre a bőrömön. A szeme csukva. A bátyjával ellentétben, aki rögtön mindent megnézett magának, az ő szemét csak harmadik napon nézhetem meg, akkor sem sokáig. Addig maximum pár pislogás. A mellemre viszont hamar rátalál, és el sem engedi addig, amíg a szülőszobán vagyunk megfigyelésre. A két óra után képes vagyok lezuhanyozni, állva! Bár Apát küldik velem, de ez a zuhany számomra olyan felüdülés (H-nál csak másnap voltam képes rá), amit korábban elképzelni nem tudtam.

Beni gyönyörű, és mint pár nappal később kiderült, szívfejlődési rendellenességgel született. „Szerencsére, műtéttel gyógyítható.” – így a neonatológus, amit akkor kegyetlenségnek éreztem, azóta, a szívműtét túloldalán, már csak az empátia hiányának.

Talán még nehezebb volt az a pár nap, csütörtök estétől hétfőig, amikor azt mondták, hogy a babám szívével valami nem stimmel, de időpont a vizsgálatra csak hétfőn van, addig figyeljem, és ha kékül, szóljak. És egyedül hagytak. Haza persze nem mehetünk, amíg nem vizsgálták. Hát várok és sírok. Aztán hétfőn vizsgálat és utána az ominózus mondat. Aztán mehetünk.

Szerencsére, otthon sem kékült. Szerencsére, ma már túl vagyunk a műtéten, és jól van. De valószínűleg emiatt is, a harmadik babának még kicsit várnia kellett.

H. A.

Első gyermekem > > >
A meg-nem-született > > >
Zoé > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.