igaz történetek szülésről, születésről

440. nap: „Te tényleg szültél?” (Benedek érkezése)

440. nap: „Te tényleg szültél?” (Benedek érkezése)

A kiírt napon hajnali kettőkor arra ébredek, hogy görcsöl a hasam. Na, tessék, összeettem valamit, vagy valami vírus ‒ gondolom a vécén ülve. Egy óra múlva már tudom, hogy nem csak hasmenés ‒ pontos lesz a kisfiam. Rendben, nyolcig kibírom egyedül, addig hagyom aludni a fiúkat és a bábákat is. Fürdök, szenvedek, sajnálom magam. Csigalassan mennek a percek. Végre felébred Albi, mondom neki, hogy ma nem megy dolgozni. Péterke is felkel. Pontban nyolckor hívom a szülős számot, aztán számolom fájásokat, aztán megint telefon. Ó, ebből csak délután lesz valami, mondja Ági, akkor még elmegy angolra, ha nem bánom, hívjam 11 körül.

Riasztjuk Anyut, Péterkének összepakolni ‒ Istenem, de nehéz összeszedni, hogy mi kell. Én is felöltözöm, elkísérem, hamar ott vagyunk. Utána vásárlás, hogy legyen valami enni-innivaló a bábáknak ‒ a boltban állva nagyon erős fájások, meg kell kapaszkodnom. Összefutunk pár ismerőssel, velük meg pár szót kell váltani, mondom, hogy éppen szülök, aztán megyünk haza. A szekrény aljából kikerülnek a szülésre összekészített dolgok. Próbálok aludni két fájás között, hétvégén sem sikerült túl sokat fáradt vagyok. Nem sikerül, de legalább pihenek.

Délben Ági hív, hogy miért nem telefonáltam, viszont felugrana, mert pont erre jár(?), csak elintézi a postát. Egy körül jön, megvizsgál. Meglepve közli, hogy szinte teljesen kitágultam, és hogy úgy látszik, ilyen teljesen rendszertelen fájásokkal is ki lehet. Már nem megy el. Megnyugtató, hogy itt van. Nemsokára megérkezik a másik Ági is, meglepve és megtisztelve érzem magam, hogy a két legjobb jött hozzám!

Milyen nagy a bábatáska! Masszíroznak, nagyon jó, de forró borogatást nem kérek. Geréb Ági időnként szívhangot hallgat. Aztán forró fürdő, megint. Olajjal masszíroznak és hallgatóznak, aztán magamra hagynak. Minden fájás erősebb, és szinte észrevétlenül változik át tolófájássá. Meghallják, hogy más a hangom, és a másik Ági bekísér a szobába.

Térdelek, így iszonyú erősek a fájások, könnyítenék rajta, sétálok, várok, az idő már elveszett. Albiba kapaszkodom, jó, hogy itt van támasznak. Jönnek a fájások, és semmi más nem létezik, csak a fájdalom és a várakozás. Úgy érzem, jön ki valami, de ez még nem a baba, csak én hiszem azt egy pillanatra. Geréb Ági megkér, hogy forduljak minden fájásnál egyet az ágyon ‒ így segítek forogni a kisfiamnak is.

Egyszer csak kipukkad a magzatburok, minden vizes, de szép tiszta a víz. Lassan-lassan, de haladunk, pedig fáradok, jó lenne már túl lenni rajta. Biztatnak, hogy mindjárt megszületik a kisfiam, én is biztatom és hívom őt. Egyre elviselhetetlenebb a fájdalom, vissza térdelésbe, aztán érzem, hogy jön a buksija. Geréb Ági tartja a gátam, nagyon zavar, abbahagyja.

Háromszor már majdnem kint van, érzem, ahogy a gátamat tágítja a feje ‒ kétségbe esem, felzokogok, és összeszedem minden erőmet és akaratomat, hogy ketté tudjam szakítani magam, és megszülethessen. Éles fájdalom, kint van a fejecskéje!

Megkönnyebbülés, aztán végtelennek tűnő másodpercek, és kint van a baba. Azonnal látni, érinteni akarom. Gyorsan hanyatt fekszem, és megpillantok egy igazi kis szumóst! Milyen gyönyörű! Semmi magzatmáz nincs rajta! Teljesen el vagyok ragadtatva, Albi könnyekig meghatva.

Benedek próbál szopizni, én becézem. Csiklandós ‒ mondják az Ágik. Valamikor elvágja Albi a köldökzsinórt, mutatják, hogy már nem lüktet. Még csak pár perc telt el nekem, de mondják, hogy egy óra, hol a lepény. Én nem érzek semmit. Geréb Ági óvatosan meghúzza a zsinórt: „Te, ez már itt van.” ‒ mondja másik Áginak. Egyet nyomok, és kint is van. Szép, hibátlan. Aztán varrás, összeszorított foggal kibírom azt a pár öltést. A gátam nem sérült, de szeméremtájékon repedt a bőr.

Lassan szedelőzködnek, megtörölgetnek, mindent megbeszélünk, amit kell. Öt óra 10-kor született, 4 kiló 10 ‒ mondják ránézésre. (Harmadnap 4,5 kiló körül mutatja a mérleg.)

Benedek nyugodt, gyönyörű, amikor elálmosodik, sír pár pillanatig, de az altatódal végére már alszik is. Én még sokáig nem tudok aludni, csak gyönyörködöm. És azon gondolkozom, hogy lehetett kibírni a kibírhatatlant, többet biztos nem szülök.

Másnap reggel végre megjön Péterke is, és teljes a család. Az anyósom rám néz, és megkérdi: „Te tényleg szültél?” Én pedig érzem, hogy a császármetszés ejtette seb a lelkemen most elkezdett gyógyulni.

Sz. Á.

Véletlenül kiválasztott mesék.