igaz történetek szülésről, születésről

47. mese: Szex, lépcső, rock and roll ‒ avagy egy „sima” szülés története (Dóri születéstörténete)

Megjelent: 2018. aug. 8.

Gergőt kórházban szültem. Számomra nem volt annyira horror, de hiszem, hogy van jobb-szebb-békésebb szülés.

Amikor Dóri megfogant, még nem voltam száz százalékig biztos, de fokozatosan erősödött bennem, hogy itthon szeretnék szülni. Olyan emberekkel, akiket szeretek, akik (tényleg) törődnek velem, akik tisztelnek mint nőt, anyát, embert. Felejthetetlen szülést akartam.

Szerencsére a terhesség során minden megfelelően alakult: a nőgyógyászom támogató volt az otthonszüléssel kapcsolatban. Félidőtől már nem is kellett járnom hozzá, elég volt a bábai gondozás. Azt azonban már az elején mondta, hogy a szülésem várható időpontjában ő egészen biztosan szabadságon lesz. Oké, gondoltam, semmi gond, hiszen nem lesz rá szükség. Mindenesetre kérdeztem, hogy tud-e ajánlani valakit maga helyett arra az esetre, ha mégis valami miatt végül kórházba kell menni. Fontos, hogy otthonszülés/háborítatlan szülés párti legyen. Orvost nem tudott (akiket gondolt, vagy szintén szabin lesznek, vagy már nem vállaltak), de szülésznőt igen, akivel fel is vettem a kapcsolatot. Zs., a szülésznő végtelenül aranyos volt és biztosított hogy részéről nem gond a „védőháló” szerepe, ha nem minden a terv szerint alakulna, hívhatom bármikor. Úgy váltunk el az első találkozás után, hogy reméljük (ennek a szülésnek a kapcsán) már nem találkozunk többet.

Kialakult a csapat: a bába, a dúláim a legjobb barátnőim is egyben, a párom, a gyerekem (akit nem „távolítunk” el a szülés idejére sem, de voltak tervek, ha mégis erre volna szükség). B tervnek a szülésznő és egy „helyettes” szülésznő, ha ő valamiért mégsem tud jönni. Mindenki leszervezve, nem érhet meglepetés ‒ gondoltam akkor…

Alapjában véve eseménytelen terhesség volt, azaz minden rendben, alacsony rizikó, vizsgálati eredmények jók.

A 36. hét környéken volt egy kis riadalom, hogy minden éjszaka fájdogált a hasam… Ekkor apukámnál voltam vidéken (300 km), sokszor és sokat kellett utaznom oda egyedül a nagyobb gyerekkel, mert a párom rengeteget dolgozott. Születésnapok, tesómék külföldről hazalátogattak stb., stresszes volt, sok teendővel, és itthon még igazán nem volt kész semmi a szülésre, babavárásra.

Emellett rettenetesen féltem attól, hogyha ott megindul a szülés, akkor az tuti kórházat jelent, amitől rettegtem. Végül egyik hajnalban már nem bírtam tovább, be az autóba és irány haza. Mindent lemondtam, nem törődve apukám 65. születésnapjával, a következő hét leszervezett balatoni nyaralásával, azzal, hogy ezzel több embernek keresztülhúzom a terveit. Úgy éreztem, sok ez már nekem, bármikor szülhetek, és még nem vagyok kész, nem lesz időm elintézni a dolgokat, és ezt a nagyfokú fészkelő ösztönt már a látens vajúdási szakasz jelének tekintettem.

Innentől otthon készülődtem, megnyugodtam, a fájások is elmúltak, mintha elvágták volna. Vártam. Vártam és vártam, közben teltek a napok, hetek, tettem a mindennapi teendőket (ugye egy nagyobb gyerekkel ez nem a semmittevésről szól).

A 38. héttől szabadúszóként a párom sem vállalt több munkát (jobbnál jobbak úsztak el), mert azokból nem lehetett volna csak úgy kiszállni. Így várakoztunk. Közben az egyik dúlám nyaralni ment, de nem izgultam, mert a kiírt időpontig még volt két hét, és a másik meg itt volt készenlétben: ők úgy beszéltek meg, hogy valaki mindig legyen itt a közelemben, összeszervezték miattam az életüket.

Elérkezett a kiírt terminus, és semmi nem történt. Igaz, már legalább egy hete minden éjszaka újra fájdogált a hasam, de egy vécézés után el is múlt mindig. Nappal semmi érzet. Bába megnyugtatott, hogy terminustúllépés esetén még van egy hetem (hat nap) a rendelet szerint, addig még szülhetek otthon, ne izguljak, minden rendben lesz, baba szépen beékelődve a helyén, csak még nem jött el az ideje. Bármelyik nap megindulhat, és simán, pikk-pakk megszülök ügyesen! Második gyereknél már általában gyorsabban mennek a dolgok. Figyeljük rendszeresen a CTG-t meg az áramlást. Mivel pár hete már volt egy elrettentő kórházi élményem egy CTG kapcsán, ezért úgy döntöttünk, hogy gépet bérlünk itthoni használatra, ami a bábának továbbítja az adatokat. Áramlásra pedig továbbra is magánba megyünk.

A 41. hét hétfőjén minden vizsgálat a legnagyobb rendben mutatott mindent. Kedden reggel arra ébredtem, hogy egész éjjel nem éreztem a baba mozgását, és reggel sem, és a frissen bérelt CTG-géppel a pánik közepén nem találtam meg a szívhangot… gyorsan be a kórházba egy ellenőrzésre. Ott hál’ istennek mindent rendben találtak, de amint megtudták, hogy egyrészt otthonszülésre készülök, másrészt túlléptem a kiírt időpontot három nappal, azonnal be akartak fektetni. Délelőtt két doki győzködött, hogy mennyire veszélyes, amit csinálok, bevetve a rossz zsaru-jó zsaru trükköt is. Megnyugtatásukra ‒ hogy nem vagyok felelőtlen, viszont együttműködő ‒ bementem délután is egy CTG-re.

Amit akkor ott tapasztaltam, rendkívül ledöbbentett és megijesztett: egy harmadik doki szinte dührohamot kapott az otthonszülési terveimet hallva, és hogy nem vagyok hajlandó bent maradni. Tegezve, Picinyemnek nevezve zúdította rám a megalázóbbnál megalázóbb mondatokat, és hogy feküdjek be, holnap megindítják a szülést. Azonban mivel minden vizsgálati eredmény jó lett, a bent maradást a terminus túllépésen túl semmi nem indokolta, saját felelősségre hazajöttem. De rám parancsolt, hogy menjek be holnap reggel 9-re!!

Másnap reggel úgy döntöttem, mégsem megyek be (saját felelősségre). Rettegtem. Közben néztük itthon a CTG-t, adat tovább a bábának, minden rendben, áramlásmérésre is eljártunk (magánba persze, súlyos pénzeket fizettünk ki, mert rettegtem a kórházba bemenni).

Teltek a napok. A gyerekorvos is szabadságra ment, aki kijött volna a babát megvizsgálni. Újat keresni: telefonálgatás, internet, fészbúk ‒ ki vállalja, de megbízható-e, nem küld-e majd kórházba valamilyen mondvacsinált ürüggyel… mennyiért jön ki, az túl sok, jah, hogy nincs is más, mindenki szabadságon, az meg már nem vállal, megisjóleszcsakjöjjönvalaki… kell nekem nyár közepén szülni…

Közben a dúlám, bizalmasom, anyám helyett anyám, elment Balatonra nyaralni, de biztosított, hogy onnan másfél óra alatt fent van Pesten, annyi idő alatt úgysem szülök meg…

Egyre közeledett az utolsó időpont, a kiírás +6 nap. A bába nem vállalhat tovább a rendelet szerint, ha pénteken éjfélig nem szülök, akkor kórház… lépcsőzzek, egyek csípőset, igyak gyömbérteát meg szegfűszegeset, szexeljek (de nem csak úgy… mindenkinek legyen orgazmusa, legyen sperma, legyen méhösszehúzódás… miközben stresszelünk… ah!) Ananász, na, az majd tuti segít… és a homeopátia…

Kipróbáltam mindent, amit csak ajánlottak vagy szóba jöhetett. Szex, lépcső, rock and roll, yeah!! Minden nap hatalmas sétákat tettem a kánikula ellenére, meditáltam, beszélgettem szakértőkkel, befelé figyeltem, mit engedhetnék még el…

és minden nap sírtam… Hatalmas volt a feszültség, hatalmas volt a nyomás, ment a visszaszámlálás. Minden este úgy feküdtem le, hogy talán ma éjszaka… És éjszakánként valóban mindig volt is valami, de aztán belealudtam, és reggel csalódottan ébredtem. Fogyott az időm.

A bábám azt javasolta, hogy ha péntek éjjel sem szülök, akkor szombaton menjek be a kórházba. Tudtam, hogy ott indításra számíthatok. Tehát ismét felkerestem a kedves, aranyos szülésznőt, hogy esetleg akkor bent lesz-e, számíthatok-e rá? És akkor ő súgott nekem, hogy ne szombaton menjek be, hanem vasárnap, mert akkor egy barátságosabb szemléletű doki lesz ügyeletben (szombaton pedig a lehető legrosszabb opció, nála majdnem biztos, hogy császár lesz a vége). Mentsük, ami még menthető.

Kértem barátnőmet-dúlámat, Jolit (akinek közben véget is ért a nyaralása), hogy jöjjön be velem. A kórházban még inkább szükségem van segítségre, támogatásra. Begurítottuk a hatalmas sárga bőröndöt, szívem a torkomban dobogott, úgy éreztem magam, mintha a vesztőhelyre mennék. Rettenetesen féltem. Ma itt gyerek lesz ‒ gondoltam.

Megvizsgáltak, CTG, ultrahang, minden rendben… Méhlepény első fokban érett, túlhordásnak semmi jele (csak az a fránya dátum). A Jófej Doki tájékoztatott, a protokoll szerint elmondott minden rizikófaktort, lehetőséget, de beleszőtte azt is, hogy a megindított szüléseknek nagyobb eséllyel beavatkozás/szövődmény a vége. Azt mondta, döntsek, ha maradok, akkor megindítják.

Uramisten, mit csináljak, nem „kell” maradnom, de telebeszélték a fejem… kockázatok, esélyek, százalékok… ha maradok, a Jófej Doki lesz, ha megvárom a természetes indulást, akkor ki tudja, kihez kerülök, lehet a „Picinyem”-es lesz, és akkor az tuti felszabdal…

Fél órát kértem, hogy átgondolhassam, hogy döntsek a sorsunkról… Két pillanatnak tűnt. Ültünk Jolival a levegőtlen előtérben, szakadt rólunk a víz, számba vettük, mi lehet akkor, ha, és akkor, ha…

Saját felelősségre hazamentem. Lesz, ami lesz, induljon el magától.

Közben ment a telefonálgatás, internet, fészbúk, hogy melyik kórházban ki van ügyeletben az elkövetkezendő pár napban, és mit lehet tudni róluk… Baromi sok volt ez így, a 42. hét elején. Feladtam. Összeomlottam, sírtam sírtam… és ittam az ananászlevet.

A hétfő mondhatni eseménytelenül telt el. Zombiként ültem otthon, császkáltam, telefonon tartották bennem a lelket.

Délután a fiúk lementek a Ligetbe biciklizni, utánuk sétáltam a méteres hasammal. (Ez kb. fél óra gyaloglás az augusztusi kánikulában).

Minden lelassult. Ott voltam, de nem voltam ott. Valahogy hazajöttünk, valahogy megvacsoráztunk, valahogy ágyba dugtam a gyereket. Valahogy kimentem a páromhoz: „Van kedved szeretkezni? Hátha…”

Szerelmeskedtünk. Ahogy „kell” ilyenkor… és ittam az ananászlevet.

Már majdnem éjfél volt, amikor kimerülten végül lefeküdtem aludni. Negyed egykor fájdalomra ébredek. Szokásos. Nem is keltem fel, aludtam tovább… majd bő 20 perc múlva megint. Felültem. Nézzük, lesz-e folytatás? 10 perc múlva újra.

Kimentem vécére, szokásos rutin, de azért felhívtam Jolit, hogy mit gondol, elindul-e? Persze, jön. De mi van, ha ma sem? „Hát majd hazamegyek” ‒ mondta vidáman. „Oké, akkor gyere!”

Ekkor egy újabb kontrakció következett, de hirtelen nagyon erős lett. Mondtam a páromnak, mérje az időt. Öt perc, újabb…, négy perc… két perc… Uramisten, mi van már, hol van Joli?

Joli rekordidő alatt vágott át városon… csak éppen parkolóhelyet nem talált, csak a szomszéd utcában. Feljött, kérdezte, na, mi a helyzet? „Most azonnal menjünk be!” „Biztos?” „…igen…” „Várj, akkor ideállok az autóval…” „Nem, nem, megyek veled én is, nem bírom megvárni, ne hagyj itt, megyek…”

Párom kísért, szinte futottunk a szomszéd utcába, ahol az autó állt. Közben kontrakciók két-, majd egypercenként. Bevágódtam az anyósülésre (párom maradt a nagyobb gyerekkel, aki fent aludt), és mondtam Jolinak, taposson bele. De merre is kell menni? Jolinak nem volt helyismerete itt a pesti dzsungelben, ahol minden ház, minden utca egyforma, főleg éjszaka.

Navigáltam: „itt jobbra, itt balra, de a másik sávban lesz jó nekünk… Jaj, rossz irányba kanyarodtál ki… most már mindegy, ez is jó lesz, akkor itt jobbra… ‒ közben kontrakciók sorozata. Téptem le a kesztyűtartót. ‒ Hajjajj, az az utca kell nekünk, de itt behajtani tilos, és szembe kell menni a forgalommal egy kicsit, meg záróvonal… nem érdekel! Menj! Nincs idő kerülni, menj gyorsabban…” (egy pesti egyirányú utcában, ahol éppen csak el lehet férni a parkoló autók között… szemben a forgalommal… éjjel).

Nincs parkolóhely. „Ott, ott van egy, pont a bejáratnál!” „Oda nem férek be!” „De beférsz!”

Rohanjunk… hol a lift? Hívom… közben kontrakció… csak járkálva tudom elviselni… megérkezett, végre! „Jössz, vagy maradjunk még, mit szeretnél?” „Dehogy maradok, menjünk!” De már megbántam, olyan lassú, gyalog is gyorsabban fent lennék (elvégre sokat lépcsőztem!) ‒ közben kontrakció, nem is tudom, félpercenként talán… nagyon sűrű.

Végre fent, átvágunk a folyosón, nyomjuk a szülészet csengőjét felváltva, kb. ötmásodpercenként… miért nem jön ki senki??? Közben kontrakció, „futok” egy kört. Fújtatok.

A szülészet előtt két apuka kedélyesen cseveg, engem is próbálnak bevonni: „Szülünk?” „Én szülök, ti nem”… vetem oda félhangosan, idegesen… Most nem tudok disztingválni, különben is, micsoda szenvtelenség.

Végre kijön valaki, rohanok az ajtóhoz, de nem enged be, ehelyett letorkol, hogy miért nyomjuk a csengőt, bent éppen szülnek, most nem tudnak kijönni, várjunk szépen…

„De hát én is szülök, nagyon sűrűn jönnek a fájások, mindjárt kint is van…” Nem baj, várjunk!

Én összezavarodtam, hogy akkor most mi történik? Én bejöttem szülni ‒ engedelmesen, a rendelet szerint ‒ erre nem engednek be?? Hát akkor hol szüljek??… ‒ nincs már idő ezen gondolkodni, jön a következő fájás. Már csak egy alkalmas helyet keresek. Sima csempe mindenütt, ebbe nem lehet kapaszkodni… de itt egy vasradiátor, ez talán kézre áll, belekapaszkodom hát, és leguggolok, mert ez jön ösztönösen…

Joli idegesen járkál utánam, bekukkant a szoknya alá, és finoman mondja, hogy te, Andi, le kellene venni a bugyit… már domborodik a gát… „Oké, oké, most nem tudom, mindjárt…”

Közben hallom, hogy jön valaki a folyosón, egy orvos lehet, köszön az apukáknak és csevegnek… oldalra pillant és látja, hogy guggolok a radiátorba kapaszkodva és nyögök. Odajön és kérdőre von, hogy miért itt, és hogy azonnal menjek be. Rángatni kezdi a karomat, éppen a kontrakció közepén. Ahogy tudok, válaszolok, hogy oké, oké, de most nem tudok menni, mindjárt… mindjárt vége, és akkor megyek…, de továbbra is rángat, és idegesen utasít, hogy de most azonnal… Joli is mondja neki, hogy várja meg a végét, de nem, csak rángat.

Vége, felállok és megyek be a Dokival, de Jolit nem engedik be. „De ő a kísérőm, nélküle nem megyek be!” (Elfog a rettegés, én egyedül oda nem akarok…) „De meg kell vizsgálni, oda nem jöhet!” „De! Be kell engedniük!” „Nem lehet! Majd bejön később…”

Joli kint maradt. Engem bekísért. Elkezdett beterelni egy helyiségbe, ahol egy vizsgálószék volt, és mondta, hogy üljek fel oda. „Oda??? De mit akar? Miért? Nem ülök! Szülök!” „De meg kell vizsgálnom.” „De miért?? Minek? Nem fogok oda felülni!!” „De igen, fel kell!” „De nem!! Értse meg, hogy nem…”

Látja, hogy nem bír velem, egyszer csak meglepetésemre megenyhül, és azt mondja, akkor menjünk be a szülőszobába. Oh, végre…

Egy másik ugyanolyan szoba, kicsi, neon világít, közepén egy ágy kengyellel. Keresem a szememmel hogy mibe kapaszkodhatok majd bele… semmi… jön az újabb utasítás: „Feküdjön fel!” (Oh istenem, már megint…) „Nem fekszem!” „De feküdjön!” „Nem fekszem! Nekem azt mondták, hogy nem kell fekve szülnöm.” „Ki mondta??” „Hát… Ööö… az egyik szülésznő.” „Na, feküdjön fel magától, vagy felteszem!”

Felfeküdtem. A hátamra. Tegyem a kengyelbe a lábam. Nem teszem… de tegye… istenem, de kényelmetlen… a hátam csúszik le a meredekre állított háttámláról, nem bírom tartani magam… ne feküdjek le, az nem jó…

Közben valamikor bejött a szülésznő, fiatal, aranyos, vasárnap találkoztam vele. Nézek rá könyörgőn, néz rám megértőn, de hiába, nem tehet semmit. A Doki diktál… közben jön a kontrakció és a baba… Doki kiadja a „parancsot”: „Akkor nem vizsgálunk, nincs már idő, már itt a gyerek (csakhogy végre észrevette). Burokrepesztés!”

Közben valahogy Jolinak mégis sikerült bejutnia. (Utólag mondta el, hogy nyomta a csengőt, míg ki nem jött valaki, és amikor rá akarták csukni az ajtót, betámasztotta a lábával, és nem engedte, és visszanyomta az ajtót és bejött!! Micsoda lélekjelenlét, micsoda bátorság!) Milyen jó, hogy itt van! Szorítom a kezét, nézek rá, hogy mi történik. Int a fejével, hogy minden rendben. Megnyugszom.

Közben a Doki folyamatosan beszél, mondja nekem, hogy hogy lehetek ilyen felelőtlen, hogy miért ilyenkor jövök be, és kérdezget, megtudja az otthonszülést, meg hogy túlléptem a terminust jócskán. Jön az áradat, hogy mennyire felelőtlen vagyok, és hogy mennyire veszélybe sodortam a gyereket, és örüljek, hogyha ezt élve megússza, és tessék, esik a szívhangja, akár meg is halhat… Örülhetek, ha élni fog… de még akkor is lehet valami baja… hogy lehetek ennyire felelőtlen…

Én meg nyomok, mint a bolond… nyomom-nyomom, nincs is kontrakció, de azért én nyomok, legyen már kint, legyen már vége ennek, nem akarom ezt tovább hallgatni… Nézek Jolira, mi a helyzet, tényleg veszély van?? Int a szemével, hogy minden oké. Nézek a szülésznőre, látom, forgatja a szemeit, hogy hagyná már abba a Doki, de az csak mondja, mondja…

Érzek egy éles fájdalmat, mindjárt szétszakadok, de nem törődöm vele, csak legyen kint, csak lássam, hogy minden rendben van, és a Doki hallgasson el végre… ‒ „látja, most nyakára tekeredett a köldökzsinór… milyen veszélybe sodorta a gyereket…”

Finoman, puhán kicsusszant. Majd egy rövid sírás, alig 10 másodperc. Adják ide gyorsan, lássam, minden rendben van vele?? Joli mutatja, hogy igen, minden oké, gyönyörű, egészséges, én is érzem, de kell a megerősítés.

Dóri rám néz… szerelem… milyen tökéletes, milyen gyönyörű, pihen rajtam egy keveset, aztán mint aki mindig is ezt csinálta, cicizik…

Megszülöm a lepényt, nagyon hamar, érzésem szerint alig pár perc telt el. És a köldökzsinórt is olyan hamar elvágták… de azt mondták, hogy már nem pulzál, lehet. Én nem tudom, nem látom, biztos? Biztos, hogy ilyen hamar? Vajon nem hazudnak? Nem bízom. Félek. Mindegy, nem tudok ennyi felé figyelni: a babámnak akarok örülni, nem harcolni tovább…

Azt hittem, már vége… de még nem. Mondják, hogy a kisajak repedt, varrni kell. Ó, Istenem, az a fájdalom! A szülés ehhez képest semmi. Ezt egy másik doki csinálja, egy fiatal, talán rezidens vagy ilyesmi. Jól megrántja minden húzásnál… ordítok, de nem úgy, mint szüléskor. Most értem csak meg, hogy miről beszéltek, hogy a szülő nő nem ordít, hanem vajúdik. Hát nem. Akinek a szeméremajkát varrják érzéstelenítés nélkül, az ordít.

Közben a baba rajtam. Jaj, szegény, vajon mit gondol, miért üvölt az anyja a fülébe? Ezen aggódom. Meg azon, hogy a neonfény a szemébe világít, és az fáj neki. Árnyékolok neki a kezemmel, ahogy tudok, közben minden tűdöfésnél/rántásnál ívbe feszülök, kiabálok.

Már azon is aggódom, hogyha valaki csak levegőt vesz, hogy szóra nyissa a száját, vajon mit fog mondani, mit kell hagynom, amit nem akarok?

Elviszik megmosdatni, lemérni. Nem akarom, nem kell mosdatni, le ne mossák azt a drága magzatvízillatot! Jó, akkor csak lemérik. Jó, de akkor Joli legyen vele végig, egy pillanatra se hagyja magára. Rettegek, nehogy valami „rutin” dolgot műveljenek vele.

Amíg Dórit mérik, a Doki jön és kihasználv,a hogy kettesben vagyunk, lenyom még egy adag alázó szöveget a bizalmatlanságról, felelőtlenségről, halálról: „Tudja, hogy másfél hete magáról beszél az egész szülészet?! …40 éve vezetek le szüléseket…, miért nem bízik?! Nézze meg, mit tett!…” (Legenda vagyok?? Nahát! És mit tettem? Nem értem… Minden rendben… ‒ persze csak magamban.) Végül befejezésképpen kaptam még egy-két fejmosást a protokollból már rég kivett, de nálam hiányzó vizsgálati eredmények miatt is, amiért „büntetésből” antibiotikumos kezelést írt fel…

Aztán visszajött Joli a babával és még eltöltöttünk kis időt hármasban, végre békében, és örültünk annak, aminek lehetett: az egészséges és gyönyörű Dórinak ‒ aki végül is viharos gyorsasággal, mindössze két és fél óra alatt született meg.

F. A.

Véletlenül kiválasztott mesék.