igaz történetek szülésről, születésről

1052. nap: Császár és Gecsemáné

Megjelent: 2013. aug. 22.

Amikor is megtanultam: tényleg jók a megérzéseim, mindig hallgathatok rájuk, és képes vagyok bármire a gyerekemért…

Ahogy pozitív lett a teszt, szólt egy hang belülről: „császárral fog megszületni”. Mii? Dehogy, velünk ez nem történhet meg, minden rendben lesz. Nyolchetesen keresek is bábát, hivatalos otthonszülésre készülök, már lehet és megfelelek minden kritériumnak. Elkezdek rá készülni, összejön a pénz is lassan rá, minden vizsgálati eredményem jó, biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. Közben néhányszor hallottam még ezt a figyelmeztető hangot, de mindig elcsitítottam. Figyelek, hogy megint jó kapcsolatot alakítsak ki a babával, számomra ez alapkövetelmény magamtól az otthonszüléshez, csak így tud majd szólni, ha segítségre lesz szüksége.

Az utolsó két hónap összehúzódásokkal teli, a bábám pihenésre int, nehogy korababa legyen. Ahogy a babakelengyét készítem, újra szól a hang. Komolyan veszem, elgondolkodom rajta, jó, ha szükséges, bemegyek a kórházba, és vegyék ki őt a hasamból, nem akarom, hogy baja essen, de ha lehetne, mégis otthon szeretném.

A 34. héttől már folyamatosan keményedik a hasam, éjjel is. A 35. héten már a zuhany sem mulasztja el őket, éjjelente felébresztenek, vannak napok, hogy úgy húz a hasam alja, hogy alig bírok felkelni. Vajúdok lassan, de nem szabad még szülnöm, be kell tölteni a 37. hetet.

De babám nem várja meg azt a napot, tudja ő, hogy nem szabad addig várnia. Pár nappal előtte elindul. Szenteste napján arra lettem figyelmes, hogy már rendszeresek, nem össze-vissza jönnek. Nem lettek sűrűbbek, csak rendszereződtek, éjjel semmit sem aludtam, de tudtam befelé figyelni. Azt veszem észre, hogy nem látom magam előtt babácskám arcát, kitakarja őt egy nagy köldökzsinórcsomó, mintha azt mondaná: baj van a zsinórral, nem fogok tudni megszületni tőle.

Délelőttre csitultak az összehúzódások, akkor pihenek egy kicsit. A gyerekek feldíszítik a fát, én nem tudok már figyelni semmire, játszani se tudok velük, egyedül akarok lenni, csendet és sötétet akarok, hogy tudjak befelé figyelni, de nincs rá mód. Jön anyósom vendégségbe, nekem újra elkezd fájni a hasam, de máshogy, mint eddig, görcsöl, nyilall, barnás vérzés jelentkezik. Na, nyílik a méhszáj, ez a baba nem fogja kivárni a hétvégét, amikortól jöhetnének a bábák. Fel is hívom, ő is ezt mondja. Biztos nyílik, de nem jöhetnek még. Hát jó, akkor nem.

Egyedül érzem magam ettől, most ki kell találnom, mi legyen. Lassan este lesz, fekvés. Félek, ha lecsitul a ház, biztos jobban elindul a vajúdásom, pedig úgy szeretném kibírni még azt a pár napot. Elalszanak a gyerekek, és tényleg erősödik, sűrűsödik, hajnal egykor már annyira fájnak, hogy nem bírok tovább fekve maradni. De olyan furcsák ezek az összehúzódások, ilyet még egyikkel sem éreztem. Elmegyek pisilni, tenyérnyi piros vérrel találkozom. Hát ez nem jó jel.

A méhszáj se nyílik rendesen, érzem, hogy tart még, nem mozdul tovább. Gondolkodom, mi legyen most? Lehet, hogy még csak 36 hetes (én gondoltam, hogy el vagyok számolva, de nem volt biztos), akkor lehet, nem tud majd egyedül lélegezni, ha megszülöm otthon, ráadásul ez a vérzés is furcsa, ilyen se volt a többivel, az összehúzódások se stimmelnek, és még a babám is azt üzente, gondba van a zsinórral.

Gondolkodom, és úgy döntök, ez most nem az az eset, amikor otthon maradhatok egyedül szülni. Túl sok a kockázati tényező ehhez. Be kell mennem. Kikeresem a telefonból barátnőm számát, de nem tudom felhívni, nem megy. Az már túl sok nekem, hogy én intézzem el, hogy bemenjek és felvágjanak. Apát ébresztem inkább, hogy zuhanyozok, készítse elő a kórházi pakkot, hívja barátnőmet, be kell menni. Gyorsan elkészülök, kisebb fiam felébred, még visszaaltatom. Megérkezik barátnőm, elindulunk.

Rendszeres ötpercesek. Csendes, ködös karácsonyi éjszaka van, senkivel sem találkozunk útközben. A sószemek csillognak az úton, mintha ők is tudnák, előre jeleznék apró fényükkel, hogy ma ismét egy új csillag születik, egyedi, megismételhetetlen, és már most jár neki-nekünk ez a különleges fogadtatás.

Nehéz volt bemenni a szülőszobára. A szülésznőt ismerem, nem egy kedves teremtés. Jelenlétében le is állnak a kontrakciók teljesen. Nem baj, gondoltam, én szívesen egyben maradok még. Megvizsgálnak, és rögtön mondja gúnyosan, ez még nem a szülés, nem tudom ezt negyediknél?! De azért bent tartanak, mert nyílik a méhszáj, látják, hogy történik valami. Én csak mosolygok, már sokadára hallom ezt a mondatot, nem tudnak elbizonytalanítani. Magamban mondom, hogy de, ez az, már a szülés, én tudom, te nem tudod, szülésznő létedre… Kimegyek elköszönni barátnőmtől, rögtön jön is egy újabb összehúzódás…

Visszamegyek, CTG-re tesznek. Örülök neki, én szeretem hallgatni a babám szívdobogását, nem zavar. Úgyis aggódom a zsinór miatt, nagyon kitakarta őt, jó lesz hallani, hogyan reagál az összehúzódásokra. A szülésznő elmegy, éppen szül valaki. Örülök, hogy magamra maradok. Jönnek is újra az összehúzódások. Rendszertelenek még, de tíz percen belüliek. A szívhang viszont nem jó, le-leesik. Vajon ez még normális? Közben beszélek babámhoz, figyelek rá.

Negyven perc múlva jön a szülésznő, nézi a CTG-papírt, ráncolja a homlokát, majd hátat fordít és elmegy. Nekem sincs kedvem hozzászólni. Rajtam hagyta a gépet, így gondolom, hogy mégsem normális ennyi szívhangesés. Továbbra sem zavar a CTG és a fekvés, helyezkedem közben, de ha lehetne sem mozognék, jó így, ahogy vagyok. Így is maradunk, míg nem jön meg a reggeli váltás.

Végre kedves szülésznő jön, vele lehet beszélgetni. Mondja is, hogy rossz a babám szívhangja órák óta, és mivel romlik, előkészít, és majd meglátjuk, mi lesz. Teljesen leborotvált, ekkor tudatosult bennem először, hogy lehet, tényleg császár lesz a vége.

A vajúdóból a szülőszobára kerülök, újra CTG, de ez az ágy még kényelmesebb, most is jólesik rajta feküdni, mozoghatnék, de nem akarok. Méhszáj továbbra sem változik, egyujjnyi. Most, így utólag tudom, hogy nagyon is jól működött a testem, mert azzal, hogy nem nyílt tovább a méhszáj, megmentette a babámat. Tudta a méhem, hogy nem szabad kiengednie ezt a babát.

Ekkorra rendszeresek lettek a kontrakciók, és babám szívhangja egyre romlott. Pedig szorítottam azt a tappancsot, hátha csak kimozdult alóla, de nem, tényleg ilyen rossz. 90-80-ra esett le, de volt, hogy 50-re is a vége felé, és már nemcsak kontrakciók alatt, hanem szünetben is.

Jött az orvos, mondta, hogy most már meg kell születnie ennek a babának mindenképp, ilyen szívhanggal nem maradhat bent, nehogy baja essen. Még várnak, hogy nyíljon a méhszáj, megszülhessem simán. Burkot repeszt, bár nem akartam, tudom, milyen hatással van rám, mennyire fog fájni, és még az oxi is ott lóg a fejem felett. Ahhh, nem, nem akarok megint egy burokrepesztéses, oxis szülést, és amúgy is, attól nem csak tovább romlana a szívhangja?

Megnéz a doki megint. Sokáig tapogatózik, ráncolja a szemöldökét, majd elrohan, hogy ő évek óta nem látott ilyet, szól a főorvosnak. Riadtan nézek a szülésznőre: mi az a baj, amihez főorvos kell? Ő megsimogat, nyugodjak meg, megnézi a főorvos is a baba tartását. Kedves, idős főorvos jön, köszön, engedélyt kér a vizsgálatra, majd megállapítja az arctartást – és hogy ő sem találkozott ilyennel évek óta. Elmagyarázza, hogy a baba szeme és orra tapintható a méhszájon, megszülethetne így is, de ő fél, hogy megsérülne közben a szeme, az arca, és a szívhangja is nagyon rossz, aggódik ezért a babáért, biztonságosabb lenne, ha császárral kivennék.

Őszinte aggodalom látszik az arcán, nem akarnak ők műteni, nagyobb macera az nekik, látom rajtuk, nekik is egyszerűbb lenne, ha simán szülnék, de gond van. Jár az agyam, mit tegyek, közben a babám szívhangja még rosszabb lesz, már pirosan villog és sípol is a gép. Mit mondhatnék így?

Elkezdenek összepakolni, gyorsan ott terem az anesztes, papírt írat alá, nem is tudom, mit, mert fájok közben, meg félek, reszketek. Igyekszem a babára figyelni és felkészíteni a műtétre, hogy ne ijedjen meg annyira, tudja, mi vár rá, csak remélem, hogy lejut hozzá. Látják rajtam, hogy félek, nyugtatnak, a szülésznő a fülembe súgja: „Ne féljen, a legjobb kezekben vannak”. Én a keze után kapok, mondom, hogy nagyon félek. Ő kedvesen visszaszorítja a kezem, megsimogat: ne féljek, minden rendben lesz, vigyáznak ránk.

A műtőben már várnak minket. Mindenki zöldben – ez gyógyító szín, mindenki rám figyel, ennyi szakember figyelme mellett már csak nem lesz baja babámnak. Közben jönnek az összehúzódások, lélegzem, küldök levegőt, kicsim! Megkapom az epidurált, nem fáj annyira, mint gondoltam, csak két vékonyka tűszúrásnyi az egész. Látják rajtam, hogy összezavarodtam és félek, nyugtatni próbál mindenki, az orvosok még kétszer elmondják, mért szeretnének műteni, az egyik türelmetlen. Még újra megkérdik, beleegyezem-e. Ránézek és mondom, hogy én ezt most nem tudom eldönteni. Erre megenyhül, azt mondja, nem is kell, nem is kell, ők is a legjobbat akarják nekünk. A főorvos az oxigénhiány következményéről kérdez, tudom-e mivel jár, persze, tudom, tanultam gyógypedagógiát, vegyék már ki, nehogy baja legyen, csinálják már.

Előkészítenek, bekenik a hasam, vérnyomásmérőt és csipeszt tesznek, már rám is figyelnek, vigyáznak, nem csak a babámra. Betakarnak türkiz takaróval, mostanában ez a kedvenc színem. Innentől nem látom, mit csinálnak, csak hallom. Félek, hogy mégis érezni fogom a vágást, fájni fog, de végül nem. Felnyitnak, jön a szülésznő meleg, fehér takaróval a kezében. Megint odasúgja, hogy jó kezekben vagyunk, és most veszik ki a fejét.

Kint a feje! Lelki szemeimmel látom is a fekete, magzatmázos haját. Pár pillanatig eltart, míg leszedik a nyakáról a zsinórt, nehezen jön le, szorosan kétszer is rá van tekeredve. Aztán kiveszik a testét is, elvágják a zsinórt, felsír. Megszületett!! 09.25-kor!

Akkor hallottam először a hangját, és bár sírás volt, megnyugtatott: ha sír, nagy baja nem lehet. Odaadták a szülésznőnek, egy pillanatra megmutatja, csupa lila mindene, de szép, nagy baba, érettnek, erősnek látszik. Ahogy a szülésznő betakarja a piha-puha fehérségbe, meg is nyugszik. Elviszi.

Bennem tovább matatnak. Nagyon kellemetlen, de az oxis fájások jobban fájtak volna… Visszahozza a szülésznő: már szép rózsaszín, látszik, hogy jól van. Adok neki egy puszit, és elviszi. Nagyon sokára vége a műtétnek, és felvisznek. A lábaim, mintha nem is az enyémek lennének, ilyen lehet mozgássérültnek lenni. Kint Apával váltunk pár szót, majd felvisznek.

Az első órák nehezen telnek. Telefonálgatok Apának, megkérdem a gyerekek hogy vannak, beszélek anyukámmal meg a bábával. Közben időnként kijönnek a csecsemősök és mondják, hogy a baba teljesen jól van, inkubátorban alszik, szopizza az ujját, még fényképeznek is, és megmutatják. Megnyugszom, mert szeretettel beszélnek róla, nem kötelességből végzik a dolguk, úgy látom rajtuk. Mondom, hogy nagyon szeretném megkapni. Ha lecsöpögött az infúzió, kihozzák bepótolni a bőrkontaktust, ez mindenkinek jár. Tényleg nem mertem volna bevállalni félig bénán, fél kézzel egyedül, bár hiányzott. Ahogy kimegy az érzéstelenítő, nagyon fáj a hasam, kapok Algopyrint, jobb lesz lassan.

Végre kihozzák három óra körül. Annyira jó volt végre látni, érezni őt, a kis puha, meleg testét, illatát, megszűnt körülöttem a világ. Az egyórás bőrkontaktunk két és fél órásra sikerült! (Kértem a nővért, ha lehet, felejtsen már el jönni érte.)

Mikor megkaptam, zaklatott volt, teljesen megértettem. Elkezdtem hozzá beszélni, hogy tudom, hogy rossz volt, nekem is az volt, de úgy láttuk, bajban van, és így tudtunk segíteni neki, most már minden rendben, biztonságban van, vigyázunk rá. Nagyon ügyes volt, hogy nehézségek ellenére is küzdött, jól csinált mindent, jó helyen akart kibújni, nagyon büszke vagyok rá, hogy így küzdött, ügyes babácska. Ilyesmiket mondok neki, remélem, rögzül a tudatalattijában. Meg is nyugszik a kis drágám, szopizik, majd elalszik rajtam.

Elviszik felöltöztetni, de mivel a tandem szopi miatt alapból is van tejem, vissza kihozzák rögtön, ahogy elkezd sírni, és véletlenül kint felejtik éjszakára is, összebújva aludhattunk (a többi császáros anya-baba nem – olyan jó volt, hogy mi már az első éjszaka is).

A továbbiakban is kedves, segítőkész volt a kórházi személyzet, kellemes csalódás ért ezen a téren. Nyugodtan panaszkodhattam, hogy fáj a sebem, megértették, és mindig segítettek. Utólag is azt gondolom, jól döntöttem. A baba szeme így is megsérült egy kicsit, de az rendbe jött hamar, gyógytornára viszont hónapokig jártunk.

Úgy gondlom, az a halk hangocska, ami figyelmeztetett többször is, és amire végül hallgattam, Isteni sugallat volt. Közelebb is kerültem általa Hozzá. Értem már, a Gecsemáné kertjében elmondott imáját: „Ha lehet, távozzék el tőlem ez a pohár, de ne úgy legyen, ahogy én akarom”. Tudom, hogy mit érzett ekkor, átéltem műtét előtt: fájdalmas áldozatot hozni valaki életéért. Féltem a rám váró műtét utáni fájdalmaktól, nem akartam sebet, de közben annyira szerettem a babám, nem akartam, hogy baja essen, inkább az én testi-lelki fájdalmam választottam.

A műtét utáni fájdalmakról pedig ez jutott eszembe: ekkora fájdalommal jár egy emberi élet megmentése. Az Úr mindannyiunkért meghalt. Mekkora fájdalmat élt át ő?! Azóta még jobban tisztelem Őt és még hálásabb vagyok Neki az áldozatáért. Én pedig büszkén viselem a heget a testemen, hasonlóbb lettem Hozzá, én is feláldoztam magam. Képes voltam rá!

V. K.

Vetélés > > >
Első szülésem > > >
Vetélés > > >
Második szülésem > > >
Harmadik szülésem > > >
Vetélés > > >
Ötödik szülésem > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.