igaz történetek szülésről, születésről

402. nap: Őszt hozó

402. nap: Őszt hozó

Az otthonszülésig mindketten más úton jutottunk el. Nekem könnyebb volt – a családban és baráti körben már sokan kitaposták előttem az utat, sokat tudtam erről az útról. Azelőtt két évvel pedig kórházban, halva született meg belőlem egy kisfiú, oxitocinnal, tágítással, gyorsítókkal, kiszolgáltatottsággal, magánnyal, bennem szorult kérdésekkel, idegen arcokkal.  Nem volt kérdés számomra, hogy oda nem térek vissza.

Sz. útja más volt, és nagyon felnézek rá azért, ahogy megjárta azt. Meg kellett küzdenie azzal a – családjában és baráti körünkben is – általános negatív megítéléssel, ami az otthonszülést övezi, és a velünk történt tragédia okozta minden félelemmel, aggodalommal is. Sokat segített ebben az információs hét. Aztán a döntő momentum az ő számára igazán a „szülőház” szó lett. Hogy amikor a kisfiunk azt mondja: ez a szülőházam, akkor ez a hely valóban az. Odatartozás, gyökerek. Ő erre talált rá.

Csodás „búcsúnapunk” volt, pedig nem is terveztük. Szervízbe kellett vinni az autót, és délutánig várni rá a városban. Kitaláltuk hát, hogy megnézünk egy kiállítást. Átvillamosoztunk a Dunán, sétáltunk a Városligetben, óriás platánfák alatt kávéztunk. Nem volt olyan meleg, mint előző napokban, és nagyon jólesett. Szabad, időtlen, lassú órák voltak. Már reggel óta éreztem, hogy összehúzódásaim vannak, enyhék, de szépen, pontosan visszatérők. De olyan éppen csak érzékelhetők voltak, hogy nem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget. Hazafelé vettünk még néhány krémest, amik, mint kiderült, még jó szolgálatot tettek aznap éjszaka. Otthon betűtípust keresgéltem a babaértesítő képeslapra… Este meg kifeküdtünk a csillagokat nézni a fűbe. Illatos volt. Máig emlékszem erre az estére, erre az illatra. Nyárvégeillat volt.

Lefekvés előtt, kilenc körül írtam Jolinak egy SMS-t, hogy vannak enyhe összehúzódások, de alhat nyugodtan, ebből nem lesz ma még semmi. Joli bólogatott, de mint kiderült, azonnal hívta Ágit, mert egy félóra múlva hívott Ági, hogy azt csiripelik a madarak… Neki is mondtam, hogy aludjon csak. Ő meg mondta, hogy aludjak én, pihenjek, mert szükségem lesz rá. Tíz óra körül le is feküdtem… Elaludni azonban már nem tudtam: az összehúzódások, mihelyt az ágyban voltam, fájásokká változtak, kerek tízpercenként jöttek. Még nem voltak túl erősek, de meglepő tempóban sűrüsödtek. A sötét hálószoba és fürdőszoba között járkáltam föl-alá akkor már, kezemben egy kis világítós órával, amin minden összehúzódás kezdetekor felvillantottam az időt. Megnyugtatott, hogy látom, milyen gyakran jönnek, és milyen egyenletesen sűrűsödnek. A kisbabám úton van.

Egy órakor hívtam fel Ágit, mondta, indulnak Jolival. (Mint utóbb kiderült, esti telefonbeszélgetésünk után Ági azt jósolta Jolinak, hogy kb. éjjel egy óra körül fogok telefonálni.)

Sétáltam, sokat, és az összehúzódásokkal nagy levegőket engedtem ki, Joli szerint „énekeltem”. Erre nem emlékszem, de arra igen, hogy a sétálással és a nagy levegővételekkel szinte az utolsó óráig nagyon „jólesően” vajúdtam, nem fájt, hanem nyugalommal és örömmel töltött el, hogy a testem ilyen ügyes, a babám ilyen szépen teszi a dolgát.

A kutyák ugatásáról tudtam, hogy Ágiék itt vannak. Sz. kiment értük, és a kép, ami a mai napig megmaradt bennem, az volt, ahogy a félsötét nappaliban mint két éjjeli tündér, hang nélkül megjelentek, a bábatáskával és bőrönddel… Joli azonnal nekiállt vizet forralni, Ági elment átöltözni. Aztán utánam jött a hálószobába, ahol továbbra is köreimet róttam, és előkészítette az ágyat vizsgálatra. Sz. kérdezte, kérnek-e kávét, Ági mondta, hogy majd a vizsgálat után eldől, alhat-e még, vagy jöhet a kávé. Kávé lett.

Nem tudom, mikor kerültem a körözésből az ágyra, ahol addigra elő volt készítve minden a szüléshez. Itt félig ülve, félig fekve, férjemnek támaszkodva folytattam a vajúdást, és igazából már tolófájásszerű kontrakciók következtek. Néha kérdeztem Ágit, mi történik most, ő mondta, hogy a baba éppen elindult a szülőcsatornába, és a fejével csinálja magának a helyet. Meg-meghallgatta a szívhangját, és mondta, hogy nagyon jól van, úgyhogy mehet minden a maga ritmusában. Ez lelkesített, és a tolások olyan erővel jöttek, hogy úgy éreztem, már nem tarthat sokáig…

Azért tartott még egy darabig, egy szakaszon nem akart továbbjutni a baba sehogyse. Ági mondta, hogy próbáljam engedni őt, mert nagyon tartom, el kéne engedni, és keressek esetleg egy másik testhelyzetet. Ez tényleg segített, előrébb csúszott a baba, és ahogy odanyúltam, már éreztem a feje búbját. Ági a gátamat masszírozta, akkor már egy félórája, amit előzőleg el sem tudtam képzelni, de nagyon jó volt, és hihetetlenül oldotta a fájdalmat.

Még két nyomás – beleadtam mindent, csak jöjjön már – és kibújt a kis feje, ott volt. Hihetetlen volt, hogy ott van, és az is, hogy minden fájdalom egy csapásra véget ért. A teste már könnyen jött utána, aztán egyszer csak itt volt egészen. Azonnal odaemeltem, magamhoz szorítottam. Kis recsegő hangon sírni kezdett, bíztatgattam, dicsérgettem, hogy milyen ügyes volt, Sz. pityergett. Én nem sírtam – se ekkor, se később, pedig azt hittem, fogok.

Az órára nézni valamennyien elfelejtettünk, csak valamivel később jutott eszembe. Úgy saccoltam, hogy fél négykor láthatott holdvilágot kicsi fiunk, de most már sosem lesz holtbiztos horoszkópja, csakúgy, ahogy grammra pontos születési súlya sem…

Miközben mi az ágyban örültünk, Ágiék rendet raktak, lemosdattak, majd boldogan megették kint a krémest és a szőlőt, amit Sz. a hajnali kertből hozott. Aztán kis üldögélés után ahogy jöttek, ugyanolyan csendben ellibbentek, köddé váltak a pirkadat előtt.

Mikor magunkra maradtunk, már világosodott. A baba erőteljesen szopizott és sírt felváltva. Sz. üzenetet írt a családnak. Ezt a hajnalt, így hármasban, nem adtam volna semmiért. Hálával, békével telt hajnal. Hogy ilyen „könnyen” ment, ilyen szépen, hogy ilyen segítőink voltak. Hogy egészséges, szép babánk van, hogy szeretjük egymást. Hála, hála.

Sámuel Mátyással megjött az eső, az ősz. Örültünk neki az augusztusi kánikula után, s bentről, otthonmelegből néztük. Aztán mikor végül kisütött a nap, az már a szeptemberi bágyadt, melengető napsütés volt, friss kék égen. Gyönyörű, igazi melankolikus, édes-bús szeptember.

S. C.

Véletlenül kiválasztott mesék.