1158. nap: Nem ezt terveztem, nem így akartam! (Bogyó megérkezik)
A kiírt dátumom előtt egy hónappal hagytam abba a munkát. Már nagyon vártam ezt az időszakot, hogy végre magamra és a gyermekemre figyelhessek, és felkészüljek a szülésre. Pár nappal később viszont elment a nyákdugóm. Pánik uralkodott el rajtam. Nem a szüléstől féltem, hanem attól, hogy anyukám nem lesz velem. Az akkori párommal nagyon megromlott a viszonyunk a várandósság végére, és egy idegen országban éltem, családtagjaimtól távol. Szülőotthonban szerettem volna szülni, ahol néha négy szülő nőre két szülésznő jutott. Tudtam, hogy a gyermekem apjára mint támogató félre nem számíthatok, és hogy anyukámat mindenképpen szeretném magam mellett tudni. Még két hét volt a repülő érkezéséig.
A következő két hétben rengeteget feküdtem és folyamatosan beszéltem a kisfiamhoz, kértem, hogy várja meg a Nagyit. Végre elérkezett a várva várt nap. Anyukám megérkezett, és szinte rögtön elmentünk kirándulni, miután két hete a lakást is alig hagytam el. Gyönyörű idő volt, pedig már ősz derekán jártunk. Megnyugodtam, már biztosan nem leszek egyedül a szülésnél.
Másnap hajnalban, amikor felkeltem, hogy meglátogassam a vécét, észrevettem, hogy tiszta víz vagyok, és az ágy is az. Rögtön tudtam, hogy a magzatvizem folyt el. Megmosakodtam, törölközőket pakoltam magam alá, és vártam, hogy elkezdődjön. Senkit nem akartam még felkelteni, majd ha már jönnek a fájások, gondoltam, de semmi nem történt. Éreztem, ahogy csordogál a magzatvíz, és a törölköző egyre nedvesebb, de még mindig nem fájtam.
Hamarosan mindenki felkelt, így elmesélhettem végre, hogy elkezdődött. Most már enyhe fájásokat is éreztem. Nem voltak erősebbek egy menstruációs görcsnél. Felhívtam a szülőotthont, ami közel másfél óra autóútra volt tőlünk. Mondták, hogy óránként jelentkezzem be, de csak akkor induljak, ha már ötperces fájásaim vannak, előbb ne. Ez kicsit megrémített, és már elképzeltem, ahogy a taxiban megszülök.
A délelőtt még nagyon kellemesen telt, szivárgott a magzatvíz, de nem voltak erős fájdalmaim. Még ebédelni is sikerült. Anyu a kedvencemet hozta otthonról, hortobágyi húsos palacsintát. Ez volt az utolsó étel, amit a következő 36 órában fogyasztottam. Ebéd után még aludnom is sikerült.
Délután már erősödtek a sodrások, és egyre sűrűbben jelentkeztek. Három óra körül elindultunk a szülőotthonba, ekkorra három-öt perces fájásaim voltak. A taxis még nyugodtan megállt tankolni és vásárolni egy benzinkútnál.
Megérkeztünk, és egy unszimpatikus szülésznő fogadott, aki megvizsgálás után mindjárt haza is akart küldeni. Mondtam, hogy három óra autózást oda-vissza nem tudok bevállalni, így megengedte, hogy maradjunk, és negyed órával később szerencsére le is járt a munkaideje. A váltótársa egy tündéri szülésznő volt, aki nagyon kedves volt, és megpróbált mindent megtenni, hogy én jobban érezzem magam. Közel 24 órát töltöttem az otthonban, ami nekem szinte teljesen kiesett. Emlékszem, két fájás között csak azt vettem észre, hogy anyukám is és a gyermekem apja is egy-egy széken alszik mellettem. Teljesen elveszett az időérzékem.
Újra délután lett, és engem döntés elé állítottak. Kórház, vagy maradok saját felelősségemre. Már 36 órája megrepedt a magzatburkom, ki voltam tágulva majdnem négyujjnyira, de a fájások egyre ritkultak és egyre gyengébbek lettek. Tolófájásaim egyáltalán nem voltak. Az erőm teljesen elfogyott, már gondolkodni sem tudtam. Nem ettem és nem ittam több mint egy napja. A kórház mellett döntöttem. A szülésznő, aki közben két gyermeket is a világra segített és a műszakja is lejárt, elkísért, és velem maradt a vizsgálat végéig.
Gerincérzéstelenítőt, oxitocint és katétert kaptam. Monitort kapcsoltak rám. Csövek lógtak belőlem, egy csomó minden pittyegett körülöttem és hatalmas fényárban úszott a szoba. Nem ezt terveztem, nem így akartam! Feladtam, és megadtam magam. Már mindenki fáradt és ideges volt. Én is. A gyerekem apja jelenetet rendezett és fenyegetőzött, mert hogy a gyerekének biztosan baja lesz, amiért semmit nem csinálnak.
A fájásaim teljesen leálltak, fehér ruhás emberek jöttek-mentek körülöttem egyfolytában, és már nem tudtam számon tartani, hány ember nézett a lepedő alá és vizsgált meg internálisan. Órákig semmi nem történt, így a császár mellett döntöttek. Nem így terveztem, nem ezt akartam, de már nem volt erőm tiltakozni, és már nem is akartam. Csak azt akartam, hogy vége legyen ennek az egésznek, és a kisfiamat a kezembe tarthassam.
Műtő, felvág, kiszed, összevarr. Egy pillanatra odadugták a gyermekemet az arcomba, de persze semmit nem láttam belőle, úgy be volt csomagolva. Mire kitoltak, már anyukám kezében volt Botond, azonnal odaadta és meg is szoptattam. Közben a barátnőm is megérkezett, aki már két napja izgult és szorított értünk, mint ahogy a családom is a távolból.
Az első éjszakát egy megfigyelőszobában töltöttem, ahol az összes csecsemő sírt, az anyukák meg nyögtek és sóhajtoztak. Botond csak aludt békésen, én meg csak néztem és gyönyörködtem benne. Nem így akartam, nem ezt terveztem, de hát itt ez a gyönyörű gyerek, aki egészséges is, és csak ez számít. Három nap múlva otthon voltunk, azt hittem, a fellegekben járok, hiszen anya lettem, bár ha a szülésről kérdeztek, mindig elsírtam magam.
Most már tudom, milyen a fellegekben járni, és nevetve, örömmel beszélni egy szülésről. Most már tudom, milyen háborítatlanul és szeretetbe burkolva szülni. Most már tudom, de akkor még nem tudtam.
G. H.
Véletlenül kiválasztott mesék.
- 662. nap: Téli mese: Becsövezve, gerincbe szúrva (Soma)
- Day 1187: I wanted to control everything (Ábel’s birth)
- 472. nap: Apaszemmel
- 648. nap: Szombat ‒ Nagyon mély
- 1309. nap: Zétény és a Dédi
This post is also available in: angol
