igaz történetek szülésről, születésről

788. nap: Addig nézelődött (Áron)

788. nap: Addig nézelődött (Áron)

Én otthon szültem meg mindkét babámat, a fiamat és a lányomat. Sokan mondták, hogy bátor ember vagyok, én azonban kifejezetten gyávának tartom magam. Borzasztóan félek ugyanis a kiszolgáltatottságtól, ahogy tréfásan mondani szoktam: „fehérköpeny-undoritiszem” van.

Azt hiszem, mindenkinek ott kellene szülnie, ahol tökéletes biztonságban érzi magát, és olyan segítőt (orvost, bábát stb.) kellene választania, akiben maximálisan megbízik, akitől mindent el tud fogadni. Ezt a hiteles embert találtam én meg Geréb Ágiban. (Ágit egyébként először tévében láttam, körülbelül hat-hét évvel ezelőtt, és bár akkor gyerekről még szó sem volt, azt mondtam a férjemnek: „Jól nézd meg ezt a nőt, mert nála fogok szülni”.)

És lőn: a kisfiam, Áron huszonnégy órás vajúdás után született, reggel kilenc óra húsz perckor. Ebből az egy teljes napból persze csak az utolsó tíz-tizenkét óra volt „kemény”. Ágit először este nyolckor hívtam. Én már azt hittem, itt az idő, de kiderült, hogy még csak egy ujjnyira vagyok tágulva. Ági hazament vacsorázni meg pihenni egy kicsit, mert előző éjjel is szülésnél volt.

Én is megpróbáltam aludni, sikerült is, de csak alig egy-két órácskát. Erős fájásra ébredtem, és arra, hogy elment az összes magzatvíz. (Előtte csak csordogált.) Éjjel háromkor hívtuk Ágit másodszor. Ezúttal háromujjnyira volt nyitva a méhszáj, Ági már ott maradt, mert azt mondta, valószínűleg nem fog leállni a folyamat.

Hamarosan megérkezett Edina, a doulám is. Ők ketten és a párom attól fogva mindent megtettek, hogy kellemesebbé tegyék a vajúdás nehéz óráit. Masszíroztak, forró, muskotályzsályás borogatást raktak a hasamra, itattak, és ha kellett, szóval tartottak.

Amikor az első tolófájást éreztem, megkönnyebbültem, mert okos könyvekből úgy tudtam, a kitolási szak 10-30 percig tart. No, ez nálam nem jött be. Kettő és fél óráig toltam, mire végre kibújt a kisfiam. Először a fejecskéjét dugta ki, a teste csak a következő fájással jött, addig nézelődött.

Máig sajnálom, hogy ezt az első szemlélődését nem láthattam. A férjem szerint nyugodt és érdeklődő volt az arca, úgy pislogott, mint valami kis Buddha. Egyáltalán nem sírt. Amikor végre teljesen kinn volt, ideadták. Rózsaszín volt, mint egy marcipánmalac; s a tekintetét, azt a kis mandulavágású, sötét szemét soha nem fogom elfelejteni.

P. J.

Jitka > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.