igaz történetek szülésről, születésről

1553. nap: Fiam született – trilógia (az első szülés, ahol a gyermekből gyermek lett, a lányból pedig anya: Iván)

1553. nap: Fiam született – trilógia (az első szülés, ahol a gyermekből gyermek lett, a lányból pedig anya: Iván)

Az anyaságot körülbelül tizenkét éves korom óta vártam. Az első gyermekemet szerencsére ennél sokkal később, csak huszonévesen. Már egy egész éve házasok voltunk, amikor Iván megérkezett, hogy várhassunk még kilenc hónapot rá. A várandósságból arra emlékszem, hogy nagyon boldog voltam az állapotomtól. Iván nagyon erősen sugallta, hogy „itt vagyok, kisfiú vagyok!”.

Még egyetemista voltam. Karácsony előttre, a vizsgaidőszak első hetére vártuk az érkezését. Az utolsó rajzomat pénteken kellett leadnom, de a tanár még talált rajta valami kifogásolni valót, és megengedte, hogy hétfőn behozzam. Ez csak azért érdekes, mert hétfőn, amikor vittem a rajzokat, már az odafele vezető úton éreztem, hogy jön egy-egy összehúzódás. Aztán rajzleadás közben is volt néhány összehúzódás, és az egész annyira komikus volt, hogy arra gondoltam, hogy a tanár most azt hiszi, hogy én itt vagyok, pedig én gondolatban már olyan messze vagyok!

Aztán gyorsan elindultam haza, útközben még beugrottam vásárolni, hogy a hűtő tele legyen, illetve a megrendelt karácsonyi ajándék tükröt elmentem átvenni, hogy az is meglegyen.

Viszonylag rendszeresen fájogattam egész nap, de azért talpon tudtam lenni, és még gyorsan elintézni mindent, ami karácsony és szülés előtt nagyon fontos. Krisztivel valamikor délután öt-hat óra körül beszéltem, hogy szerintem már van valami, de azért még semmi konkrét. Aztán eltelt az este az utolsó intéznivalókkal, és lefeküdtünk aludni.

Éjjel három óra körül ébredtem egy erősebb összehúzódásra. Fürödtem, sétáltam, így telt el néhány óra, és valamikor hat óra körül szóltam Krisztinek, a bábának, és Laurának, a sógornődoulának, hogy még elvagyok egy ideig egyedül, de már nem sokáig. Valamikor fél nyolc-nyolc körül értek ide, és az ezt követő időszakból arra emlékszem, hogy a férjemre támaszkodom, és ketten masszíroznak minden egyes összehúzódásnál. Ez nagyon jólesett.

Valamikor 11 óra körül kezdett fogyni a türelmem és a kitartásom, és kértem Krisztit, hogy vizsgáljon meg. Azt gondoltam, hogy ha már „jól” állok, akkor végigcsinálom, ha meg még nem állok „elég jól”, akkor feladom. 8 cm. Hát, ez sajnos jónak számított, úgyhogy már nem adhattam fel. Sőt annyira belejöttem az összehúzódások ellihegésébe, hogy a kitolás kifejezetten nehezebbnek tűnt, mert ott csinálnom kellett volna valamit, és nem éreztem meg, hogy mit. Többféle pozícióban próbálkoztunk, a végső (talán) guggolás volt, de ebből az időszakból nem nagyon vannak konkrét emlékeim, inkább csak az érzések. Az egyik legmeghatározóbb érzés pedig az volt, hogy egyszerűen nem tudom kitolni a gyereket, hiába nyomok, nem megy.

Valamikor Kriszti megrepesztette a burkot, ami annyira lent volt már, hogy éreztem, ahogy odanyúltam. Aztán megint nyomtam és nyomtam, és úgy éreztem, hogy szétszakadok, és mégsem bújik ki a baba. Az utolsó emlékem az, hogy valaki kávét hozott, és azzal masszírozták a gátamat, és akkor egyszer csak megszületett. Végre.

A lepény születése helyett szívesebben pihentem volna, de ebben nem volt választási lehetőségem.

A gátam valamennyit repedt, de nem akartam, hogy összevarrjanak. Szépen össze is gyógyult minden, annyira, hogy legközelebb már ne szakadjon.

Összességében úgy értékeltem utólag a szülést, hogy nagyon fájt, de még az elviselhetőség határán belül.

Ekkor kezdődött számomra a boldog szimbiózis időszaka, ami a következő gyermekem születésével ért véget.

K-V. E.

Máté > > >
Áron > > >
Vers > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.