igaz történetek szülésről, születésről

461. nap: Eljött a pillanat (Lili)

461. nap: Eljött a pillanat (Lili)

Nem is tudom, hogyan lehet egy szülés élményéről mesélni, hogy hol is lehet elkezdeni. Talán amikor elindult bennem a gondolat, hogy szeretném, ha valahol meghallgatnának, kérdéseimre választ kaphatnék. Akkor került utamba a születésház, ahol részt vettem azon az információs héten, ahol a szülésre készítik fel az embert. Itt minden figyelmet megkaptunk, válaszokat találtunk, sőt a szülés után is, ha tanács kellett, vagy csak egy bátorító szó, közülük bárkire lehetett számítani. Egy várandósnak, főleg, ha először éli át ezeket az élményeket, sokszor kell a lelki támasz ‒ mert rengeteg kérdése van ‒, amit egy orvos nem ad meg, vagy idő, vagy érdeklődés hiányában. Nyilván ez a saját tapasztalatom, én SZTK-s körökben keresgéltem orvos után.

A magam részéről ez az orvosi hozzáállás vezetett az otthonszülés felé. Nem voltam elkötelezett otthonszülős, de miután átéltem, úgy érzem, máshogy már képtelen lennék. De úgy gondolom, az otthonszülés nem mindenkinek való. Kellő lelki és testi felkészülés, egy út vezet oda, amikor az ember úgy érzi, hogy készen áll rá. Szerencsémre nekem már az első szüléskor eljött ez az erő, van aki csak a második, a harmadik szülés előtt érzi meg ezt. Van, akit rossz kórházi tapasztalatok vezetnek ide, van, aki háborítatlanságra vágyik, és van, aki sosem áll készen erre. És ez nem baj. Mert nem vagyunk egyformák. Szerintem a lényeg abban áll, hogy mindenki megkaphassa a lehetőséget arra, hogy szabadon válasszon. Mert sokan vannak, akiket a saját és a beléjük oltott félelmek vezetnek, akiket megnyugtat az orvosok közelsége, és ezért képesek anyagi áldozatokat is hozni. De fenn kell tartani a választás lehetőségét ‒ ahogy ez már a törvény alkotta keretek közt megvalósulni látszik ‒ a háborítatlansághoz.

Először 24-én indultak meg a fájások, amelyekről később kiderült, hogy csak jóslók voltak. Harmincadikára voltam kiírva, de Lili nem akart még előbújni. Tizedike éjjel beszélgetni kezdtünk, hogy már nehezen bírom a külvilág felől érkező nyomást, már lassan kórházba kell menni, így kértem őt, segítsen nekem. Hajnalban fél ötkor elkezdődött…

Amikor a tanfolyamon azt mondták nekem, hogy a szülésre nem tudják garantálni, hogy éppen melyik bába tud eljönni, mert nem lehet tudni, éppen ki van egy szülésnél, nem is értettem, hogyan hihetik, hogy meg tudok majd bízni egy idegenben. Ági biztosított arról, hogy elhihetjük, akárki is megy közülük, mindenki ugyanazzal a szellemiséggel, odafigyeléssel és szeretettel érkezik majd hozzánk. És persze igaza lett. Nagyon jólesett, hogy azért azt el lehetett dönteni, hogy ha valakinek nem szimpatikus valaki, az ne jöjjön, vagy ha szeretné, hogy egy választott doula ott legyen, akkor azt is figyelembe veszik.

Figyelem ‒ talán ez az a kulcsszó, amely velük kapcsolatban először az eszembe jut. Ezek az emberek értünk ‒ az éppen szülő nőkért ‒ ideiglenesen hátrahagynak családot, meghitt pillanatot, bármit, hogy velünk legyenek a mi áldott születésünkben.

Nekem nagyon sokat segített az a biztonság, amely a körülöttem lévő emberekből áradt. Tudtam, hogy teljes nyugalomban figyelhetem a saját testem jelzéseit. Végig támogattak, és ha úgy látták jónak, akkor is csak tanácsoltak.

És tényleg nem kellett a személyes ismeretség: egy sebtiben, két vajúdás közti bemutatkozás elég volt ahhoz, hogy érezzem, minden a helyén van, a segítők támogatnak, az erő velem van. Eljött a pillanat.

Örök hálával tartozom nektek!

Gy. I.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.