igaz történetek szülésről, születésről

1564. nap: Otthon – így is lehet szülni és születni (Berta születése)

1564. nap: Otthon – így is lehet szülni és születni (Berta születése)

Nem terveztünk határozott korkülönbséget a gyerekek között. Azt mondtuk, hogy jöjjön, amikor jönni akar. Öt hónapos volt Borika, amikor újból várandós lettem. Az első három hónapban nem is tudtam róla. Nem volt semmiféle várandóstünetem, még intenzíven szoptattam (éjszaka is többször), és annak sem volt jele, hogy foganóképes lehetek. A harmadik hónapban volt némi émelygésem, és egyszer hánytam, ami gyanús lett. Ekkor mentünk el az első ultrahangra, amely nagy meglepetés volt számunkra. Már egy izgő-mozgó babát láttunk férjemmel a pocakomban, alig tudtuk elhinni, hogy ő már kész kisember, csak nőnie kell még, mi meg csak most fogjuk fel, hogy ő létezik… Kellett némi idő, mire beértem magam.

Mivel az első szülésélményem nem volt igazán jó, így úgy döntöttem, hogy női orvost keresek, és egy jobb kórházat, ahol nagyobb valószínűséggel tudom háborítatlanul világra hozni második gyermekünk. Sok orvos már nem vállalt el, de végül mégis találtam valakit.

Bertával is jártam szülésfelkészítésre egy nőhöz, ahol főként a belső érzelmi blokkjaimmal foglalkoztunk. Ezen kívül más könyveket ajánlott olvasásra, mint amiket már ismertem (például Elizabeth Davis–Debra Pascali-Bonaro: Orgazmikus szülés, Útmutató a biztonságos, élvezetes és örömteli szülésélményhez). Ez a nő is otthon szülte gyermekeit, és nagyon vonzó volt számomra, hogy hasonló úton járjak, de még nem éreztem azt a belső biztonságot, hogy nekem is ezt kell tennem. (Már Borika születése előtt is foglalkoztatott az otthonszülés.)

Egészen a 30. hétig úgy gondoltam, hogy kórházban fogok szülni, de akkor történt bennem valami változás. Egyszer csak megérett bennem az a döntés, hogy otthon fogok szülni. Attól a perctől kezdve már nem tudtam elképzelni a gondolatát sem annak, hogy önszántamból kórházba menjek. Mindent az utolsó pillanatban sikerült elintézni, hogy legálisan otthon szülhessek. Ehhez férjem ragaszkodott.

Ági vállalt el. Nagyon nagy hatással volt rám az otthonszülős információs hét szülés témájával foglalkozó napja, amikor Geréb Ági mesélt a szülés spirituális dimenziójáról. Az információs hét során találkoztam Michel Odent: A szeretet tudományosítása című könyvével, amelyben a szülésről leírt körülmények szintén mélyen hatottak rám. Nagy biztonságban éreztem magam, hogy ezt az utat választottam. Az információs hét elvégzése nem elbizonytalanított, hanem méginkább megerősített abban, hogy ez jó döntés volt. Geréb Ági nem az otthonszülést sulykolta belénk, hanem a háborítatlan szülést, és azt, hogy egy nőnek ott kell szülnie, ahol a legnagyobb biztonságban érzi magát (ez lehet a kórház is).

A 37. hetet töltöttem volna be éppen, amikor a baba első jelét adta, hogy most már hamarosan megszületne. Férjem pont aznap adte le a doktori disszertációját, így nem csak én vártam már. (Addig férjemnek se éjjele, se nappala nem volt egy hosszú ideig, így magányos várandós voltam, de tudtam, hogy férjem értünk dolgozott.)

Aznap délután indultunk volna nyaralni. Reggel be is pakoltam a nyaralós holmikat a táskába, és kora délután még beszereztem az otthonszüléshez szükséges kellékeket. Amikor hazaértem a körutamról (közben éreztem először erősebb fájásokat), kipakoltam a táskából a nyaralós holmikat, és bepakoltam az esetleges kórházi cuccokat. Vicces volt számomra ez a táskapakolás, de komoly üzenete is volt számomra.

Estefele volt már, amikor elfolyt a magzatvizem, és nagyon gyorsan intenzívvé váltak a fájásaim. Tizenhét óra körül éreztem, hogy már elég gyakoriak a fájások. 17.30-kor küldtem át a 13,5 hónapos kislányomat a nagymamához. Azt éreztem, hogy már nincs türelmem hozzá. Kezdett szűkülni a látóköröm. Már nem akartam kifelé figyelni. Férjem még éppen takarított, hogy tisztaságba fogadjuk a babát. Egyedül vajúdtam a nappaliban, de nagyon jólesett. Egy szekrénynek támaszkodtam, és élveztem, hogy senki sem zargat, nem kell adatokat bediktálnom, papírokat aláírnom stb., és ott lehetek és úgy, ahogy éppen szeretnék.

A bábáknak még nem szóltam. Az előző szülésem alapján azt gondoltam, hogy órákat fogok még itt álldogálni… de nem így lett. Nagyon hamar eljöttek az ötperces fájások. Egy idő után már telefonáltam. Mikor megérkeztek a bábák, már szinte a kétperces fájásoknál tartottam. Számomra éppen akkor jöttek, amikor már jólesett a jelenlétük. Biztonságben éreztem magam, de olyan észrevétlenül voltak jelen, hogy nem is tudom, mit csináltak. (Szívhangot hallgattak, arra emlékszem, méhszájvizsgálatra pedig nem is volt szükség.)

Vajúdás közben nagyon jólesett hangokat kiadni. Nem kiabálni, csak olyan hangokat kiadni, mintha éppen szeretgetnének. Ezzel a fájások sokkal elviselhetőbbé váltak. Olyan volt, mintha a fájások megszelídültek volna. Ezt a kórházban nem mertem volna megtenni…

Amikor már nagyon gyakran voltak méhösszehúzódásaim, a térdenálló, előrehajló pozíció esett nagyon jól. Így tudtam a fájásokkal együtt a csípőmet ringatni, a „fájásokat megtáncolni”. A lélegzetvételemen éreztem, hogy valami nagy változás történik. Rémlett, hogy olvastam ilyet egy könyvben, amely a háborítatlan vajúdás természetes jelenségeit taglalta. A testem tudta a dolgát, és a kitolási szak előtt ziháló gyors légzést figyeltem meg magamon. Akkor megértettem, hogy hol tartok, és a kitolási szaktól való félelmem előtört.

A babát a fürdőkádban szerettem volna megszülni, de amikor elérkeztek a tolófájások, csak úgy menekültem ki a vízből, mint akit kergetnek. Akkorra teljesen megszűnt számomra a külvilág. A félelmem nem uralt, csak jelen volt. Aztán a szétfeszítő fájások, a férjem és egy belső erő létezett. Ordítottam, de nem fájdalmamban, hanem az erő hangjait hagytam áramolni bennem. Nem is tudtam máshogy tenni. Férjem utólag azt mondta, hogy nagyon hangos volt. Én akkor ezt nem érzékeltem. Féltem is, és nagyon fájt, de mégsem szenvedtem tőle annyira. Ekkor egy kis időre magamhoz tértem, és nagyon sokat segített a bábák ösztönző támogatása, férjem szilárd tartása. Állva a magasban, férjemre támaszkodtam. Féltem a szétszakadástól, és hogy a varrt gátam nem fogja bírni. De amikor ezt a félelmet is sikerült elengednem, kibújt a fejecske, majd a következő tolásra már az egész pici test. Picike, de életerős baba született.

Amikor a nappaliban lefeküdtem, és a kis Bertát mellém tették, teljes nyugalom szállt rám. Csodáltam, ahogyan a két pici kezét összetette, és ujjacskáit megérintette. Csoda volt számomra, hogy így is lehet szülni és születni. 19.30-kor született meg, 20.00-kor már minden elcsendesült. Csak hárman voltunk aznap éjszakán. Borikát reggel hozta a nagymamája, hogy újra egyesüljön a kibővült család.

K-N. L.

Borika > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.