igaz történetek szülésről, születésről

1627. nap: Benne a képben

1627. nap: Benne a képben

Már született három fiuk, mind a három otthon. Az első külföldön, ráadásul segítség nélkül, csak ketten voltak ott. Mikor az orvos telefonált, kérdezte, hogy hogyan vannak, mondta Csaba, hogy köszöni, jól, mind a hárman.

Lakáskeresésben vagyok, és nagyon aggaszt már a dolog, hiszen hamarosan ki kell innen mennem. Még három hét… és még nincs meg a hely! Viszont van egy döntés: barátnőmmel és két gyerekével költözünk össze…

És nulla óra nyolc perckor csöngött a telefon: Ági az utcán vár, megyünk Csabáékhoz. Könnyen kiérünk Solymárra a házhoz, a megadott utcába. Ég a villany a kertben, Csaba kijön értünk. A szomszéd kertekben csaholnak az ebek.

Éva a kanapéval körbebástyázott földrészen ül. Már zajlik. Csaba vele, átszellemülten. Együtt vajúdnak! Mikor Éva hangokat ad ki, Csaba vele zeng! Halvány a fény, csak egy olvasólámpa világít a plafon felé. Alig lehet fotózni…

Valóban man-doula vagyok. Pakolok, forralok, teszek-veszek. Csendesen. Igen ám, de a forró vizes borogatáshoz a forró pelenkát meg kell fogni, ki kell csavarni! Ez nekem nem megy, túl forró, éget. „Gyere, Ági, cseréljünk. Majd én masszírozom Éva derekát, te meg csavard a pelust.” Ez is új, most masszírozok így, olajos kézzel a vajúdás alatt először. Benne vagyok a képben nagyon is!

És ki akarom próbálni a forrópelenka-csavarást. Addig ügyeskedek, míg sikerül! Másodszor már könnyebb, harmadszor pedig oké. Olyan, mint a tűzön járás volt! Az is hihetetlennek tűnt, de láttam, más meg tudja tenni, nekem is meg kell tudnom! Most már olyan dolog jön majd, amit más nem tesz meg előttem, hanem én csinálom, bár lehetetlennek tűnik.

Csaba egybeolvad Évával. Ez itt nem kettő (pláne nem három) lény, hanem egy. Egyben rezdülnek, mozdulnak, lélegeznek, adnak ki hangot. Ahogy nézik egymást, ahogy támaszkodnak egymásra, ahogy Csaba is „vajúdik”.

Benne vagyok a képben… és ettől minden természetes. Ami eddig olyan fura volt, annyira idegen tudtam lenni, és annyira megrendített, megmozgatott érzelmileg a születéspillanat, mikor kijött a gyerek… most meg folyamat van. Nincs – nekem – különösebb csúcspont, semmi sem ér véget a születéssel. Az ottlét egy egység.

Talán jó, hogy nincs videókamera! Mert így benne vagyok a sűrűben! Teszek, forró víz, masszírozok, aztán fogom a picit, segítek betakarni, és csak néha jut eszembe, hogy fotót csináljak. Ebben az is „segít”, hogy sötét van, félhomály. Így úgy sem lehet igazán fényes képeket varázsolni. Tehát jobban belefeledkezhetek az eseményekbe. Ritkábban „lépek ki” belőlük, kerülök a határvonalra, hogy külső szemmel tudjak „krónikás” lenni.

Azt hiszem, ez is összefügg. Hiszen most tartok ott az életemben, hogy össze tudjak költözni egy lánnyal, meg a két gyerekével. Nem, nem mint család, hanem mint barátok. Saját szoba nekik, és külön nekem. Csak sok közös tér, közös döntést igénylő együttlét. Itt is „bemegyek a képbe”…

A gyerek a ki-be járkálás után egy kontrakció alatt kint van! Még ez is új volt nekem. Putty, és már Ági kezében látom a gyereket! A zsinór mindenhol ott van! A nyakán meg – szerintem a bal – vállán. Ági varázsol, küzd, tekerget és győz. És mosolyog, meg becézgeti a kicsi babát. Hangja rekedt, fáradt, és végtelen nyugalmat, figyelmet, szeretetet továbbít a babának, a szülőknek és nekem is. Minden rendben, szép, egészséges, ragyogó a baba. A technikai részleteket most Ági intézi, ez jó kézben van, nektek csak lazítanotok köll. És elringat, megnyugtató, ahogy beszél. Amit mond, azt hiszem, az mindegy. Ahogyan mondja, az a nyugtató…

A kicsi két-három kis nyikkanást hallat, felsír… és kész. Ennyi volt a hangja, utána béke és nyugalom. Kicsi, valóban kicsi. Én 2,80-ra saccoltam, de „elmúlt” három, mutatja majd később a mérleg.

Ahogy kijött a baba (2.16-kor), a nagyfiú előjött álmos, csipás szemeit dörzsölve. Igaz, Éva az utolsó kontrakció alatt nagyobbat üvöltött, mint előtte… mégis, azt hiszem, belső hangra ébredt a srác. Belül érezhette, hogy MOST. Neki ez már a harmadik kistestvére, aki otthon született! Zavart, nem jön rögtön egészen közel. Csaba is, Éva is örömmel fogadja. „De jó, hogy itt vagy velünk…” – mosolyog rá egyszerű, őszinte, „hétköznapi” és – főleg – hiteles szeretettel Csaba.

A pici fülei hátra vannak hajolva. Ági szerint ez olyan tünet, mint a koraszülöttségnél. Határeset. Aztán, amikor már a placentát vizsgálja, látja Ági, hogy sok elhalt rész van benne. Ezért kicsit kevésbé fejlett a gyerek. Gyönyörű a színe, hamar elkezd szopni is.

Éva mondja, hogy most másként érzi magát, mint szokta. A múltkor kiürült volt, most meg teljesen jól van. Azt mondja, jobban felkészült a szülésre. Most kicsit több mint egy napja kezdődtek a kontrakciók. Volt ideje a figyelmét összeszedni.

És megköszöni, hogy ott voltam, hogy nagyon jó volt neki, hogy én voltam ott. Finom érzés – és azonnal Balázs és Judit jutnak az eszembe. Ott is a sokadik gyerek, és mégis „haragszanak” rám, ők teljesen alkalmatlannak, meg szeretettelennek látnak engem. Eszembe jutott egy történet, amit olvastam. Valahogy így szólt:

A város tövében ül egy bölcs. Érkezik egy vándor, és kérdi, milyen emberek laknak itt. A bölcs visszakérdez: ahonnan te jössz, milyen emberek laknak? Hát, ott csupa utálatos alak lakik, mindig be akarnak csapni, és erőszakosak. Ezért is menekültem el onnan… A bölcs válaszol: „Itt is éppen ilyen emberek élnek!”.

Aztán jön egy másik vándor, és ugyanezt kérdi, és a bölcs ugyanazt kérdi tőle. Ő pedig azt mondja, hogy otthon csupa kedves és figyelmes ember él, becsületesek, őszinték, melegszívűek. Már alig várja, hogy visszaérhessen, haza, annyira hiányoznak neki az otthoniak. A bölcs neki is válaszol: „Itt is éppen ilyen emberek élnek!”.

Ahogy bennem alakul ki bizalom emberek felé, ezt látom kint is. És ahogy kint ez látom, egyre erősödik bennem! Tényleg gyógyító dolog egy szülés!

Ahogy hazajöttem, azonnal megírtam a születéstörténetet, és öt óra után, a felkelő nappal mentem lefeküdni.

Másnap este kaptam egy üzenetet tőlük: „A neve még nem eldöntött. Éva üzeni, hogy boldog volt, amikor a szülés után fogtad a kezét. Várjuk a fotókat, és reméljük, hogy kapcsolatban maradunk.” Igen, tényleg: fogtam Éva kezét, amikor a földön feküdt, rajta a kicsi, és készült megszülni a placentát. És fájt neki. Tényleg, ott voltam, és szorítottam a kezét, ő meg az enyémet. Jé, és ez kimaradt a leírásból… annyira természetes volt, és annyira benne voltam a képben…

Mikor kérdeztem ott, helyben, hogy mi lesz a neve, mondták, hogy az majd eldől. Nézik, nézik majd, ismerkednek vele, és egyszer csak majd ki fog alakulni a neve is… Valahogy a fiúkkal – ugyebár van már három nagyobb – közösen „születik” a név.

K. T. (man-doula)

(Részlet az Inda című könyvből. A kép illusztráció, készítette: Koós Tamás.)

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.