igaz történetek szülésről, születésről

846. nap: Bármit elérhetek (Eszti születése)

846. nap: Bármit elérhetek (Eszti születése)

Huszonegyedikére voltam kiírva, de mi úgy gondoltuk, hogy az orvos elszámolta, és inkább 27-én töltjük be a 40. hetet. A kicsi lány nagyon jól érezte magát a pocakomban, és bár közeledett a hónapforduló, ő még mindig várt.

Geréb Ági szólt, hogy másodikán ne szüljünk, mert aznap tárgyalása van, és nem fognak tudni jönni hozzánk, vagy nem időben. Ráadásul nagyon messze vagyunk Budapesttől.

Felmehettünk volna a Születésházba bármikor, de nem volt már energiám csomagolni, a két és fél éves fiamat, Domit hurcibálni… – otthon akartam lenni.

Nagyon sok jósló fájásom volt az utolsó három hétben. Mindig úgy képzeltem, éjszaka szülünk majd, mert több éjszaka is felkeltett egy-egy erősebb kontrakció, és néhány órán át fenntartott, aztán elmúlt, és aludtam tovább.

Másodikán, csütörtökön felébredtünk mindannyian háromnegyed nyolckor, és azonnal megéreztem, aznap szülünk! Nagyon enyhe fájás köszöntött. Rögtön hívtam az ügyeletes bábát, aki elmondta, hogy Ági már a vádlottak padján ül, de szólnak neki, és mihelyst tud, elindul hozzánk valaki. Addig is beszéljünk óránként.

Megreggeliztünk, aztán a férjem, Tibi ebédet főzött, krumplis tésztát, majd elmentek játszóterezni Domival. A fájások nagyon finoman erősödtek. Olyan 11 körül anyukám felhívott, hogy felugrana hozzánk. Teljesen leblokkoltam. Korábban már megkértük a családtagokat, hogy ne jöjjenek, ne hívjanak minket, nehogy épp betoppanjanak a szülés kellős közepébe, mert tudtam, hogy leállítanák. Azt feleltem a telefonba, hogy: „Hát jó.”, de egyáltalán nem örültem. Végül a lépcsőházban Tibivel összefutottak, így nem jött fel hozzánk, de nekem ennyi elég volt. Elmúltak a kontrakciók, mintha nem is lettek volna.

Fél 12-kor végre Geréb Ági szólt a telefonba. Abban a pillanatban lépett ki a tárgyalóteremből, és máris felőlünk érdeklődött, azt mondta, egy óra múlva tud indulni. Nagyon boldog voltam, de mondani is akartam, hogy nem kell sietni, mert lehet, hogy nem is szülök, mert már elmúlt, csak jósló volt ez is, vagy nem is tudom, de nem mondtam végül semmit.

Megebédeltünk. Úgy gondoltam, van még időm bőven, elaltatom Domit egy kis szopival, aztán majd lesz, ahogy lesz. Körülbelül három perc szopi után üvöltöttem fel először. A szopival felszabaduló oxitocin megtette a hatását, a kontrakciók nem onnan folytatták, ahol abbahagytuk, hanem sokkal erősebbek és sűrűbbek voltak. Tibi azonnal hívta a sógoromat, hogy vigye el Domit magához, így volt megbeszélve.

Aztán már csak egyszer beszéltem én Ágival telefonon, emlékszem, azt mondta, hogy bátran engedjem bele magam a folyamatba, ne féljek attól, hogy ők még nincsenek itt. Ezután már Tibi tartotta Ágival, Edinával és Zsuzsival a kapcsolatot telefonon, elég sűrűn. Rémlik, hogy mértük a kontrakciók idejét meg a szüneteket eleinte, aztán már nem. Nekem többnyire egy kitekeredett ülőpóz esett jól vagy mászkáltam fel-alá, mint egy felajzott vad, és emlékszem, hogy veszekedtem Tibivel. Ha kiment a konyhába, az volt a baj, ha bejött, az volt a baj.

Emlékszem, hogy azt vártam, mikor fog úgy fájni, mint a kórházban, mint amikor Domi született. Attól féltem, hogy amikor annyira fog fájni, még mindig nem érnek hozzánk Ágiék, és egyedül leszek a fájdalmakkal. De a fájdalom erőssége egyáltalán nem érte el azt a szintet. Aztán egyszer csak hirtelen megszakadt az egész, mintha elvágták volna. Egy kád vízre vágytam, Tibi intézkedett. Beültem, és itt is egy kitekeredett póz esett jól.

Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy kakilnom kell. Újra telefon Ágiékkal (ekkor még 150 km-re voltak tőlünk), és Ági ekkor azt mondta, döntenünk kell, vagy hívjuk a mentőt, vagy ketten, illetve hárman csináljuk végig. Én nem akartam vagy nem tudtam dönteni, Tibi mondta ki: „Maradunk!” Ági mondta, hogy azért a vízben szülést ne próbáljuk ki, így kiszálltam a kádból, és négykézlábra vetődtem, és máris jött az első tolás.

Leírhatatlan élmény volt, megtapasztaltam azt, hogy nekem nem kell nyomnom, pláne nem három másik embernek(!), hanem engem présel valami hallatlanul nagy erő, és éreztem, ahogyan halad a lányom kifelé. A fájások közötti szünetekben valahogy kívülről láttam magam, és olyanokat mondtam a kisbabámnak, hogy: „Gyere csak, nagyon várunk ezen a világon!” Amikor megszületett a feje, megsimogattam.

Rémlik, hogy ez idő tájt Ági megkérdezte Tibitől, hogy elfolyt-e a magzatvíz, és miután Tibi mondta, hogy nem, Ági mondta, hogy akkor a burkot csípje le a pici fejéről. Csak utólag tudtam meg, hogy ez nem sikerült, csak amikor két vagy három fájással később egészen megszületett Eszter, 14 óra 13 perckor. Tibi egy nagy párnával kapta el a lányát.

Azonnal magamhoz öleltem, és betakaróztunk. Egy kicsit sírdogált, és szinte rögtön próbálkoztunk a szopival. Az a köd, ami beborított engem a szülés alatt, percek alatt elmúlt, és akkor elkezdtem aggódni, hogy vajon nem vérzek-e nagyon, és mi lesz a lepénnyel… Fél óra múlva szépen megszületett a méhlepény is, majd egy óra múlva megérkeztek Ágiék. Még mindig az ágynak dőlve ültem a földön, ölemben Esztivel. Akkor nyugodtam meg igazán. Hálás szívvel gondolunk Rátok, drága Ági, Edina és Zsuzsi, nemcsak a szülinapokon!

Másodikán pedig a lányom születésnapján túl a saját erőmet is ünnepelem, azt, amit a szülés alatt átéltem! Mert ha a szülésemre gondolok, azt hiszem, bármit elérhetek!

F. Zs.

Véletlenül kiválasztott mesék.