igaz történetek szülésről, születésről

890. nap: Az élet nagy rendező (Krisz)

890. nap: Az élet nagy rendező (Krisz)

Anyukám hasából kissé sietve indultam el, a nyolcadik hónap végén. Jöttem, de valószínűleg nem elég gyorsan, mivel kinyomtak. Anyám elfáradt, és tájékozatlan volt, rám nézett, és még örült is, hogy „gondomat viselik”. Másnap ölelt át először.

Érdekességként elmondom, hogy olyan 35 éves koromig határozottan rosszul voltam már az otthonszülés, de szimplán a szülés gondolatától is. Aztán megismerkedtem egy csapat nővel, akik egészen másképpen fogták fel a dolgot. Először vitatkoztam és megmagyaráztam, miért nem tetszik ez az egész, és miért baromság és miért undorító. Igen, még ezt is gondoltam. Aztán szépen eljutott a lelkemig, de az agyamig is, hogy mi a fontos, mit jelent a közelség, a szépség, a test, a szülés maga. Mi egészségtelen a köré épített dolgokban és mi nem. Hogy befoghatom a szemem, a fülem, de a tények attól tények maradnak. A medikalizált szülés egyre távolabb került tőlem. Közben állapotos lettem.

És jó könyvek kerültek a kezembe. Ina-May Gaskin: Útmutató szüléshez című írása, Marie F. Morgan: A szülés, amit én irányítok és hasonlóak. Arra nem voltam kész, hogy otthon vállaljak egy olyan dolgot, amiről gyakorlati tapasztalatom nincs, és a többség kórházban műveli, de már nagyon közel kerültem hozzá. Mindenesetre rengeteg információhoz jutottam, így fel tudtam készülni lélekben, testben a szülésemre, illetve ügyesen tudtam választani orvost, szülésznőt. Vagy szerencsés voltam.

Nem abban a városban terveztem szülni, ahol élek, mert ott alap a gátmetszés, főleg első szülésnél(!?). Ráadásul nagy a császármetszések aránya. A hetedik hónaptól jártunk havonta egyszer a másik vidéki városba vizsgálatra egy orvoshoz, aki kellően nyitott volt azokra a dolgokra, amiket szeretnék. Nem akartam gátmetszést, gyorsítást (még akkor sem, ha a fájdalom közepette kérem), beöntést. Mindent meg tudtunk beszélni. A szülésznő az összes kérdésemre válaszolt, kedves volt, és látszott, hogy nem bújik elő belőle valami akció esetén sem a saját nemét ki nem álló frusztrált inkvizítor.

Még itt voltam NST-n, minden rendben volt, aztán a másik városból jelezték a 39. héten, hogy a következőn magzatvízvizsgálat vár, amit nagyon nem akartam.

Huszadikára voltam kiírva. Már előtte két héttel is izgatottan vártuk a párommal, melyik lesz a nagy nap. Ő kissé elfáradt már az izgalomban, de én is. Ráadásul nem tudtam eldönteni, mit akarok: bent legyen vagy ne legyen. Ő szívesen jött volna, de rám bízta a döntést. Amit én nem igazán tudtam meghozni. A sors megoldotta.

T. elment a szülés előtti napon dolgozni (amely kiírt időpontot természetesen nem vettünk komolyan, hiszen ki szül azon a napon, amire kiírják?), és nem jött haza, mert céges bulija volt. Ezt megbeszéltük. Nálam viszont – így utólag tudom – elkezdődött valami, mert minden baj volt, a meleg, az egyedüllét. A többire nem emlékszem, csak kínlódtam egész nap. Negyven fok volt, a lakásban 39. Senki nem volt ismerősöm a közelben, mert nem sokkal régebben költöztem le a városba Budapestről. Kemény volt. Estére már egészen elanyátlanodtam.

Hívtam a párom, de nem tudtam nyugodtan hazahívni, mert már bekalkuláltam, hogy nem fog jönni. Ezért nekiestem, veszekedtem. Amit ő vehetett volna ez esetben kissé másként is, de már mindegy. Nem jött haza éjfélkor. Nem jött egykor. Nem jött kettőkor. Nem aludtam semmit. Dühöngtem és borzalmasan el voltam keseredve.

Hajnal négykor kezdődtek el a fájások. Kis vér is jött. Megijedtem. Hazaért T. Szidtam. Féltem. Egyedül kell mennem a kórházba, másik városba. Ötkor szerencsére tudtam beszélni egy barátnőmmel. Aztán a szülésznővel. Azt mondta, elég, ha nyolcra bemegyek. Fájt, sűrűn. A dühöngés megtette hatását. Ja, és a nap folyamán többször beszéltem is a kicsi fiammal, hogy ne tököljön sokat, mert nem kell nekünk az a vizsgálat, inkább randizzunk végre.

Hívtam az ismerőst, aki arra az esetre, ha T. valamiért nem tudna vinni, visz autóval. Valami ilyen szitut tehát bekalkuláltunk. Éreztük, hogy ez lesz? Hatkor elindultam. Párom finoman szólva pityókásan feküdt a franciaágyon. Én drámáztam magamban, és konstatáltam, hogy egyedül megyek. Egri nőnek éreztem magam („Majd én megmutatom!”), meg remegtem is a félelemtől egyszerre.

A kocsiban egy órán keresztül nagyon ügyesen vajúdtam. Hát, magamba fordulásról nem volt szó, meg burokról, meghittségről sem, csak arról, hogy nagy vehemenciával tépkedem a szoknyám, aztán figyelek az ismerősre, aki csak mondja-mondja. Na, jó, nem figyeltem, csak úgy tettem, nem is várta, szerintem, csak valahogy le kellett vezetnie a feszültségét szegény férfinak.

Hét után beértünk. Irány az első emelet. Majdnem felmentem gyalog. Ne már, hát egy emelet, de betessékeltek a liftbe. Igen, lehet, kicsit lassú lett volna, mert percenként megálltam fájni. Aztán be a szülészetre, szülésznő nyakába borultam, bőgtem. Folyt a könny felül, a magzatvíz alul. Mint egy hömpölygő folyam! Jézusom, mennyi lé! Nem akartam elhinni. Szépen gyűlt a folyadék a sárga PVC-n. Teljesen csodásan tiszta magzatvíz. Szülésznő vígasztalt, sosem felejtem el, nagyon aranyos volt, megértett és támogatott. Olyan anyukás volt nekem.

Belépkedtem egy giga betéttel az irodába (asztal-számítógép-papírok), vizsgálóasztalra fel, gyors méhszájvizsgálat, háromujjnyi. Le. Felvették az adatokat, szünetekkel minden kérdésre válaszoltam. Kérdeztem a szülésznőt hápogva, hogy ez ennél még jobban fog fájni? Mire azt válaszolta, hogy nem. Nem? Akkor hol tartok? És azt hiszem, egy kicsit örültem.

Át a sárga szobába (ennyi sárgát…), majd fel az ágyra. Itt jött pár gondolat, hogy lehetne másképp is, de én örültem, hogy végre a mászkálás és ülés után fekhetek egy kicsit. Nem volt mese. Itt se zene, se illóolaj, se homeo nem kellett. Nyomtam. Nyomnom kellett belülről.

Feltették a lábam, meg felemelték a fejem, az idegesített, de aztán hagytak. Ordítottam, mert nagyon fájt. De inkább a félelemtől üvöltöttem, az ismeretlentől, mi jön még? Kértem inni, volt még egy kicsi víz a flakonom aljában. Legközelebb viszek (vagy viszünk vagy tartunk otthon) két litert. Iszonyúan kiszáradt közben a szám. Aztán toltam. A jókislány megszólalt persze, mert minden ordítás után bocsánatot kértem. De az nem baj. Ott belül is kicsit nevettem magamon, hogy ezért miért… De nem baj, azért csak mondtam, jólesett. A doki meg mondta, hogy nem baj, csak ha nem kiabálok, több erőm marad. Amiről ma már tudom, hogy nem igaz, de akkor elhittem, és kussban maradtam. Ez legyen a legnagyobb probléma. Viszont van az a fájás, hogy alapból hátravetné a fejét az ember üvöltés közben, ők meg szeretnék, ha ilyenkor pont ellenkező irányban tartanám a kobakom, mivel így erősebben a tolás – elvileg. Hát ez nagy mutatvány volt, eltérni az ösztönöstől, de már mindegy, így is megcsináltam. De biztos vagyok benne, hogy úgyis kijött volna a gyerekem, csak esetleg rá koncentrálok, nem az elvárásokra.

Eljutottunk a kitoláshoz. Kicsiket kellett fújtatnom. Jól ment, mint egy teljesítménytúra. Igazán nekem való. Volt. A doki tágított, nekem akkor ott jó volt, úgy éreztem, könnyebb. De biztosan lehet ezt másképpen is. Viszont nem vágott, nem tett felesleges dolgokat. Nyugis volt és halk. Amikor kellett, akkor pedig levette a fényeket.

És folyamatosan a kicsi Kriszre gondoltam, vagyis arra a lényre, aki gőzöm sem volt, hogy ki is valójában. És arra koncentráltam, hogy ő egyedül van, jön az ismeretlenbe, segítenem kell. Nekem itt van az energiám, a (nem)tudásom, a testem, valamint még két ember, aki támogat, úgyhogy adjuk neki azt az erőt, de most azonnal. Biztattam magamban, erősítettem, hogy gyere, gyere, sikerülni fog.

És éreztem, ahogy alulról lefele és oldalsó irányban is présel a méhem. És már azt hittem, sosem lesz vége, de 7.52-kor megszületett a kisfiam. Odatették a mellkasomra. És néztem ezt a kis érdekességet ott rajtam. Köszöntem neki illedelmesen, de letegeztem azért. Az közvetlenebb. Sírdogált, de nem nagyon. Hamar megnyugodott. Imádnivaló kisimult kis feje volt – azóta is az van. Adtam cicit, szopizott. Elvágták a köldökzsinórt, miután abbahagyta a lüktetést. Tizenöt perc után elvitték a szokásos szertartásra, aztán visszakaptam felöltöztetve.

Közben felhívott a férjecském, aki már úton volt. Az engem is szállítmányozó ismerős ugyanis nem hagyta annyiban. Visszament, felráncigálta és utánunk hozta. Áldás reá! Tudattam a párommal, hogy megszületett a kisfia.

A méhlepényt kisegítette a doki, megdicsérte a hasizmomat (máris megérte tornázni), aztán egy picit szőtt is rajtam.

A szülés után 20 perccel ott volt T. Sírva. Addig én nem. Aztán én is.

Segített letusolni. Nem tudtuk, melyikünk lesz rosszul hamarabb vagy esik össze. MegúsKrisz2ztuk, eljutottunk az ágyig. Ott lefeküdtem, és meg voltam lepődve, mennyire kifáradtam. Mozdulni nem bírtam. De hamar regenerálódtam. Kriszivel töltöttem a napot. Juj, még mennyire nem tudtam, mit mire véljek. Ha sírt, megijedtem. Naná, hagytam a cukros vizet pohárból. Nem bánom. Végül is fogai még nem voltak, egy kis üres kalória meg mit árthat. Inkább, mint a tea vagy a cumisüvegből bármi. És próbálkoztunk a szopizással.

Éjjel még aludtam egyedül öt órát, ma már ezt sem így csinálnám, de akkor ki kellett magam fújni, lelkileg rendeződni. Onnantól aztán nem „adtam le”. De egy vagány gyerek egyébként. Sokat aludt bent. Aztán rákapott a szopizásra, ami fizikai érzés szinten eleinte sokkolt. Azt a szívást! Az első hetekben minden evésénél hangtalan grimaszbajnokságot rendeztem. De aztán ezt is megszoktam, két-három hónap után meg se kottyant, és 13 hónapig abba sem hagyta. Akkor megbeszéltük, hogy itt már túl sok anyag úgysincs, és hát ő sem igényli annyira, a végén már csak este szopizott úgyis.

Most volt kétéves.

Sz. S.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.