igaz történetek szülésről, születésről

643. nap: Hétfő ‒ Mint egy foghúzás

Megjelent: 2012. júl. 9.

D. még az előző házasságomban született, az a házasság sajnos már a fogantatáskor sem volt teljesen rendben, de én akkor babát akartam, és úgy gondoltam, hogy ki mástól, ki másnak szülhetnék babát, ha nem a férjemnek. Pedig a mostani férjemet már akkor is ismertem, sőt, ő volt az első, akinek elmeséltem, hogy babát várok.

A babavárás idejét végigdolgoztam, hiába nőtt a hasam, valahogy olyan valószínűtlen volt, hogy ebből valaha is lesz valami. Persze, azért elmentem kórházi szülésfelkészítő tanfolyamra, ahol egy férfi orvos valahogy úgy próbálta előadni, hogy ne tessék nyugtalankodni, kérem, nem fáj a szülés jobban, mint egy foghúzás. Nekem azelőtt nemigen húztak még fogat, de azért úgy gondoltam, hogy nem lehet az olyan szörnyű, olyan sok mindent kibírtam már, ez sem lehet rosszabb.

Ennek megfelelően is mentem be a szülés reggelén a kórházba, bár még elég jól voltam, tudtam volna vezetni, a férjem azt mondta, hogy oda taxival kell menni. Hát legyen. A tanfolyamon azt is mondták még, hogy ne nagyon együnk előtte, így hát én egy kis gyümölcsnél többet nem mertem enni. Mire beértünk, már fájdogált, görcsölgetett a hasam, de mit nekem egy kis fájás, ha csak ennyi a szülés, nem tudom, mit vannak oda annyira miatta a nők. Hát nem csak ennyi volt.

A kórházban persze borotválás, beöntés, egyre erősödő fájások, ahogy az lenni szokott. Egyszer csak mondja a doki, hogy most akkor burkot repeszt. Persze, csinálja csak, fogalmam nem volt, hogy ez mivel jár. Hát az én esetemben azzal járt, hogy olyan kibírhatatlan fájások jöttek, hogy rángatóztam az ágyon, szinte epilepsziás görcsökben, a férjem ott állt ugyan mellettem, de segíteni nemigen tudott, abszolút nem lehetett velem kommunikálni. Csak annyi volt a fejemben, hogy itt most biztos, hogy valami nagy baj van, nem lehet ez az egész normális dolog, nekem azt mondták, nem fáj jobban, mint egy foghúzás.

Volt velem szemben egy óra, és mondta a doki, hogy délre meglesz a baba. És valóban, nemsokára jöttek a tolófájások, és nem is volt még egészen 12 óra, amikor felemeltek a lábamnál egy véres húscafatot, amit aztán rátettek a hasamra. Egy kicsit tűrtem, de hamarosan szóltam, hogy vigyék el, mert nyom.

Elvitték szerencsétlent, engem meg betettek valami depóba (vagy őrzőbe, vagy mi volt az). A férjem ki a folyosóra, várjon csak türelmesen. Lényeg, hogy én reggel is alig ettem, és lassan már estére járt az idő. Éreztem, hogy éhes vagyok, ennem kellene, van is a férjemnél ennivaló, de hogy jutok hozzá. Ideje nem volt senkinek velem foglalkozni, március eleje volt, a sok hideg nap után aznap jött egy melegfront, 11 baba született aznap az osztályon. A végén már mellettem, szinte karnyújtásnyira szült egy nő.

Mikor aztán végre rám került a sor, mondták, hogy most már felállhatok, menjek ki zuhanyozni. Éreztem én a zuhanyzó ajtajában, hogy szédülök, mondtam is a nővérnek, mire ő: „Akkor nézzen felfelé!” Hogy ekkora baromságot hogy mondhatott, azt máig nem értem, én persze akkor, abban az állapotban automatikusan engedelmeskedtem. A következő emlékem az, hogy csupasz alsó fertállyal, égnek emelt lábbal fekszem a földön, és egy csomó ember néz rám felülről lefelé. Úgy látszik, nem tűröm jól az éhezést.

A doki később még barátságosan megjegyezte, hogy nem szereti, ha a kismamák túl korán felkelnek szülés után.

B. T.

Kedd > > >
Szerda > > >
Csütörtök > > >
Péntek > > >
Szombat > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.