Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 387. nap: Anya születik (Eszterem születése)

387. nap: Anya születik (Eszterem születése)

Megjelent: 2011. okt. 27.

Negyed egykor ébredtem arra, hogy fáj. Aztán elmúlik. Megint fáj. Olyan természetes volt.

Előző este éreztük. Nem fogalmaztuk meg, de éreztük. Zuhanyzás közben kezemben maradt a nyákdugó, és kicsit izgatottak lettünk. Kellemesen izgatottak. Odamentünk a tisztaszoba ablakához, néztük gyönyörűséggel a holdat, egymást ölelve. Ez nálunk külön szertartás, a holdnézés, hétköznapokon és különleges alkalmakkor egyaránt.

Gábor mellettem aludt. Próbáltam nézni az órát, hogy hány percesek a kontrakciók, de csak meredtem az óra lapjára, és képtelen voltam bármit leolvasni róla. Mintha életemben először láttam volna órát. Gábor felébredt a mocorgásomra. Jól vagyok? Jól, mondtam, csak kontrakciók vannak, fáj. Próbáljon aludni, én is próbálok, mert ha ez szülés, kell még az energia.

Na, erről az ötletről hamar letettünk, az alvás reménytelen volt. Mondtam, ennék kesudiót nagyon, de nincs itthon. Dió nem lenne jó helyette? Elmegy. Jó, akkor szerez diót. Öltözik, lemegy. Dió a padláson van, ahova a nagyszülőkön át lehet feljutni. De ők kinyithatatlanul bezárták az ajtót, hát a kertben keresgél és talál is Gábor egy kis diót és mogyorót. Addig én egyedül, jó volt, csönd, béke, kontrakciók.

Diótörés, mogyorótörés, eszegetés az ágyban. Elfogyott, a fájások is erősebbek, kiszálltam az ágyból. Éhes vagyok. Van a hűtőben egy kis maradék mácsik. Kimegyünk a konyhába-étkezőbe. Gábor melegít. Próbálok enni. Nem egyszerű. Két fájás között éhes vagyok, gyorsan egy falat, de a fájás alatt gondolni sem tudok evésre, addigra hát túl kell lenni a falaton. Akkor azt gondolom, inkább nem kéne enni. De aztán újra rám tör, hogy éhes vagyok. Elfogy egy kis tányérral. Így már jó.

Közben Gábor nézi nekem az órát, mindig tudósít: kezdetek óta teljesen rendszeres, egyre sűrűbb. Rájövök, jólesik, ha masszírozza a derekamat. Nem akarom hívni Ágit? Nem, nincs rá szükségem. Ezt újra, meg újra felveti. Zavar, hogy döntenem kell folyton. Érzem, nincs rá szükségem most, de idő, amíg kiér. Mit tudom én, mikor lesz az, amikor fél óra múlva szükségem lesz rá! Gábor azt mondja, ne gondoljak a fél óra múlvára, csak hogy most mit érzek. Meg hogy hívjam fel, mert később nem biztos, hogy fel tudom. Oké, hívom. Fél három van ekkor. Ágit hallhatóan ébresztem. Mondom neki, azért hívom, hogy ne jöjjön. Hülyének érzem magam, de ez az igazság. Oké, akkor nem jön. Végülis jólesett a telefon.

Bemegyek a zuhany alá. Finom! Imádok amúgy is zuhanyozni, nagyon jólesik! Nekidőlök a falnak. Mos a víz. Hangok jönnek a kontrakcióval. Lassan összeáll egy dallam. Énekelek minden kontrakciónál. Magától jön minden, a hang is, a kontrakció is, én csak merülök és emelkedek. Nagyon jó. Fáj, de nagyon kellemes. Jó, hogy velem van Gábor. Minden jó.

Kijövök. Járkálok az étkezőben, énekelek, Gábor masszíroz. Csörög a telefon. Ági, hogy most mi van. Mondom, mi. Jöjjön-e? Nem kell, jól elvagyok nélküle. Hány szobánk van? Van egy pár, miért? Kijönne, és egy másik szobába lefeküdne aludni, az előző telefon óta nem alszik. Megörülök. Ez jó ötlet! Megszabadulok a döntéshelyzettől, ami folyamatosan zavar. Akkor indul.

Egyre intenzívebb minden, de nincs változás. Kétszer kimegyek kakilni. Megjött Ági, mondja Gábor, lemehet-e hozzá. Persze, nyugodtan. Bemegyek a hálónkba. Zavar a tudat is, hogy itt van Ági, bár még fel sem ért. Odamegyek a kiságyhoz, háttal az ajtónak. Ági és Gábor bejönnek, lecuccolnak. Miért jön be? Nem erről volt szó! Rá se nézek. Kérdezi, szeretnék-e vizsgálatot, mielőtt lefekszik. Fejemet ingatom tömören, dacosan. És szívhangot hallgasson-e? Még hogy szívhangot – tűnjön már el! Érzem én. Válaszom ugyanaz. Végre kimegy. Amíg itt volt, elmaradtak a kontrakciók. Kis idő múlva visszazökkenek.

Tánc, ének, masszírozás. Simogatom a kiságyat körbe, benne a gyapjútakarót, arcomat cirógatom a gyapjúangyalkákkal. Minden jó. Jó a tudat, hogy Ági itt van a másik szobában, és bármikor szólhatok érte. Ránézek a cuccaira. Jó sok. Az ablakkilincsen lóg egy nemezgólya. Erről már hallottunk a tanfolyamon. Nagyon tetszik! Gólya, megjött a gólya! És gyapjú! Kérem, szeretném fogni! Nyúlok érte, de érzem, nem érem fel, kicsi vagyok, nem tudom levenni, pedig de szeretném! Nézek Gáborra. Kérem! Leakasztja, ideadja. Megkaptam! De jó! Ölelem, táncolok, énekelek vele. Képek jönnek, érzések. Körülölel valami elemi jó. Szeretet, biztonság. Érzem, kisgyerek vagyok. Nincs rajtam felelősség. Vágyaim vannak csak. Minden csak úgy terem körülöttem. Vigyáz rám valaki, aki nagy és erős. Élvezem. Ez így megy sokáig. Az ágyat simogatva hívogatom a babát. Élvezem a gyapjú érintését. Kisgyerek vagyok.

Elejétől fogva az elviselhetetlen fájdalomra vártam, amit az előző szülésemnél megtapasztaltam. Akkor, amíg elviselhetőek voltak a dolgok, még sehol sem tartottunk. Hát most is vártam, hogy „tartsunk valahol”. Mostanra kíváncsi lettem. Mennyire lehetek nyitva? Ágit bármikor hívhatom, megvizsgál, megmondja. Nem, olyan jó így. De mennyire lehetek nyitva? Oké, jöjjön Ági. Tudni szeretném, hol tartok, történt-e egyáltalán valami. Gábor megy, ébreszti Ágit. Ági jön. Kicsit zavarban vagyok. Meglát a gólyával, én úgy érzem, meglepetten elmosolyodik. Ez valahogy jólesik. Gumikesztyűt húz a sarokban. Leveszem a fürdőköpenyemet: erre nincs szükség. Lefekszem az ágyra. Kicsit félek. Borzalmas emlékeim vannak a szülés közbeni vizsgálatokról. Nem jönnek be konkrétan az emlékek, csak egy kis félelmet érzek. Ági mondja, ha bármi kellemetlen, szóljak. Ez és Ági hangja kicsit megnyugtat. Nem érzek semmit a vizsgálatból, Ági gyöngéd. Azt mondja, alig van méhszáj. Micsoda? Kitágultam? Én? Így? Hűűű! De jó! Ez ilyen jó?! Ha akarom, hogy itt legyen Éva, a doulám, hívni kell. Hívja? Mit tudom én, hogy akarom-e!? Muszáj folyton dönteni??! Megrántom a vállam. Jó, mondja Ági határozottan, akkor hívja. Huh! Jaj, de jó, hogy eldöntötte!

Újra süllyedek és emelkedem, fogom a gólyát, táncolok, énekelek, Gábor masszíroz. Megjön Éva. Hol moshat kezet? Gondolkodom, hogy lehet ezt elmagyarázni, bár tudom, nekem nem kell válaszolnom. Épp gondolom, milyen hosszan lehet csak elmondani, hogy hol a fürdőszoba, amikor Ági megszólal csöndesen: mellettünk. Megdöbbenek. Milyen tömör ez így! Igaz, pontos és lényegretörő. Ezt mindig csodáltam Ágiban.

Éva bejön az ajtón. Épp a legjobbkor. Két kontrakció között vagyok, az ajtóhoz közel. Mondom neki, a másik szobában, a távolabbi ablakpárkányon ül egy maci. Kérdi: hozzam ide? Jólesik a kérdés. Én azt gondoltam, egyértelmű ennyiből, hogy hozza ide, de rájövök, nem, hiszen azt még nem mondtam. Igen, intek, és jön a macim. A gólya mellé ölelem. Kislány vagyok. Egyszerre érzem kislánykori vágyaimat, örömeimet, csalódásaimat, szomorúságaimat. Ezek vannak bennem, körülöttem, átitatnak. Időnként a jó érzések dominálnak, mosolygok, szorítom a macit. Máskor a csalódások, sírok, szorítom a macit. De jó, hogy itt van! A macira mindig lehetett számítani – sírok, szorítom. Érzem, a gólyára nincs már szükségem. Csőrénél fogva a kiságy szélére akasztom. Oda kérjük a babát! Táncolok a macival, utazom az érzéseimmel. Csillapodnak. Erősödnek. Csillapodnak, végül úgy érzem, túl vagyok rajtuk. Enyémek, de már nem ragadnak el. Tudok örülni, vágyni, lehetek szomorú, érhet csalódás. De nem uralkodnak el rajtam irányíthatatlanul. Nagylány lettem. De lehetek még olykor kislány, ha szeretnék. Visszatérhetek ebbe az állapotba, a maci mindig vár, ha szükségem van rá.

Közben ott vannak Ágiék. Csinálják a forró vizet, borogatást. Nagyon jólesik. Ági a vizsgálat óta folyamatosan jelen van, rögtön hozzálátott a borogatásnak, pakolt szét mindenfélét, némán. Már csak kicsit zavart. Talán nem is igazán zavart, csak még olyan idegen volt. De hát már ott volt. Aztán egyszer, amikor Éva még nem volt ott, Gábor meg kiment – talán épp Évát engedte be a kapun –, nagyon hiányzott a masszírozás. Ott volt Ági, tett-vett. Összeszedtem a bátorságomat, megkérdeztem halkan, megmasszírozná-e a derekamat. Persze – volt a halk, gyöngéd és szeretetteli válasz. Nagyon megkönnyebbültem, egyszerre jó lett, hogy ott van. És milyen istenien masszíroz! Gábor visszajön, kérdez valamit, hogy elmehet-e még nem tudom, hova. Persze, intettem lazán, jelezve, hogy a legjobb kezekben vagyok. Nevettem magamon, hogy az előző percben még a terhemre volt Ági, most meg milyen közel van már, milyen nagyon jó vele. Nagyon nehezen tudtam beengedni.

Érdekes, hogy mindenről tudok, ami körülöttem történik, pedig közben teljesen máshol is vagyok. Én látom, hogy mi történik körülöttem. A körülöttem levők látják, mi történik velem? Ez halványan foglalkoztat, majd nem törődök vele. Utazom tovább.

Nagylány vagyok. Nyugodt, érettebb. Táncolok, énekelek, simogatom az ágyat, felváltva masszíroznak, mikor ki. A borogatás isteni. Sosem elég forró. Frissen se, és gyorsan kihűl. De nagyon finom. Néha igazítok rajta, hogy pont ott legyen, ahol a legjobban esik.

Kinyitom a szemem. Pirkad – jé! Közben az idő is telik? Ez meglep. Ébred Bence. Rögtön dumál, mint mindig. Zavar. Hogy kerül ide? Most én vagyok gyerek, nem tudok gondoskodni vagy akár gondoskodásra gondolni. Vigye innen valaki ezt a gyereket – mondom, és a fejemhez kapok, úgy zavar a hangja. Gábor repül, intézkedik. Halkan hallom még Bence hangját, majd hogy elmennek. De jó!

Gábor visszajön, halkan a fülembe mondja, Bence azt üzeni: jó lesz! Elmosolyodom. Tündéri ez a gyerek, nagyon szeretem. És jó a dumája, kitől tanulta? Kicsit süllyedek megint, majd eszembe jut valami technikai részlet még Bence körül, arra rákérdezek. Gábor megnyugtat. Végre megfeledkezem Bencéről…, hiszen én egy nagylány vagyok éppen.

Ölelem Gábort. Meghallom, korog a gyomra. Ránézek, egymásra mosolygunk. Kiküldöm enni. Megy. Hármasban maradunk. Ági a borogatást tartja a hasamon, Éva a derekamat masszírozza. Két asszony körülöttem. Látom magam menyasszonyként. Érzem mindazt, amit akkor. Boldog vagyok. Várakozó. Szép. Reménykedő. Tiszta. Asszonyok vesznek körül. Érzem, bevezetnek valahova, maguk közé. Mint ahogy a menyasszonyt öltöztetik, készítik, szépítik, úgy cserélik a borogatást, masszíroznak. Tudják, mi történik velem? Lehet, nem, pedig ők is részei a történésnek. Érzem, jó is lenne kimondani. A szavaknak erejük van. „Boldog menyasszony voltam.” – mondom. Teljesebb lett az érzés, ahogy kimondtam, jól éreztem, hogy ki kell mondani. Érzem. Átitat az érzés. Jó asszonyok között lenni, ezt is érzem.

Visszajön Gábor. Kérem, még ne jöjjön be. Leül némán az ajtó elé, és rámmosolyog. Vár rám. Nagyon szeretem ezt a fiút. Elmondhatatlan az érzés. Érzem, ő tesz asszonnyá, érzem, nagyon jó nekem, érzem, nagyon jó nekünk. Elmerülök. Megsimogatom Ági karját, ahogy tartja a borogatást. Visszasimogat, majd cseréli a borogatást. Nagyon jólesik, hogy megsimogat. Úgy érzem, jó lesz asszonynak lenni. Úgy érzem, egy közösségbe kerülök a többi asszonyokkal. Érzem, sokszor nehéz, de attól is szép. Érzem, vállalom, boldogan. „Hófehér.” – mondom, mert ez a szó fejezi ki legjobban az érzéseimet. Behívom Gábort. Asszony lettem.

Még egy pár borogatás jólesik, aztán már nem kell. Egy erő kiegyenesíti a hátamat. Valami más jön, valami új. Beüzemelik mellettem a hősugárzót, rendezgetik a dekubituszlepedőket, készítenek valami piros olajos lötyit. Ági szól, ne ijedjek meg, ez nem vér, ennek ilyen a színe. Jó. Várakozás van körülöttem. Változás van bennem. Mi jön? Ami eddig fájt, az eltűnt egyik pillanatról a másikra. Az érzések is. Fáradt a lábam. Mit csináljak? Jönnek valami fájások, vagy nem is tudom, mik. „Ez új.” – mondom is. Meglep, nem bírok vele. Azt mondja Ági, keressek valami kényelmes helyzetet. Milyet???? Kényelem? Ez nem jutott eszembe. Próbálkozom. Ülve, félig fekve az ágyon, az ágy mellett, Gábor támaszt, így-úgy. A lábamnak jobb, az pihen, mert eddig a kezdetek kezdetétől folyamatosan álltam, már nagyon fáradtak a lábaim, most érzem csak. De sehogy se jó.

Érzem, most biztos valahogy jönni kéne a babának, de én nem találok rá sehogy sem, hogy most mi is van. Bizonytalan vagyok. Nem baj, hogy így elakadtam? Kérdezem Ágit. Mondja, nem. Nem nyugtat meg. Félek, sürgetni fognak, mert elhúzódik, ez foglalkoztat. Ági azt mondja, amíg a baba is meg a mama is jól van, mehet minden a maga tempójában, jó ez így. Oké, próbálok megnyugodni, hogy nem sürgetnek. Talán sikerül. Nagyon jó, hogy Ági a kérésemre úgy hallgatja a szívhangot, hogy én nem hallom. Borzalmasan zavarna, nem akarom a tam-tamot hallgatni. Elég, ha tudom, ő ellenőrzi. Ági kérdi: „Ilyen nehéz átlépni ezt a határt?” „Ezek szerint…” – válaszolom, és gondolkodom. Mondom, hogy a magzatburok foglalkoztat. Hogy nem repedt meg, mikor fog és hogyan. Ági elmagyarázza. Nagyon megnyugtat. Nem tudom, mi nyugtalanított benne; csak nem tudtam elképzelni, mi lesz, hogy lesz.

Gábor felveti, hagyjam, hogy fájjon. Próbálom „csinálni”, amit eddig: csak hagyni a dolgokat. Elkap a fájdalom, majd megőrjít. Mondom is, kérdem, nem fogok-e megőrülni, mint Ágnes asszony. Ági mondja, vigyáznak rám, nem fogok megőrülni. Jó, akkor próbálom így, de ez sem tűnik jónak. Próbálkozom: a szünetekben egy ülőkére ülök, a fájások alatt Gáborba kapaszkodom. Megy ez így egy ideig, de nem jó. Ági kérdi, hagyjanak-e minket kettesben. Ránézek Gáborra, érzem, jó lenne, hát kimennek.

Befelé figyelek, csináljuk, amit eddig. Gondolok a határra, amit át kéne lépnem. Egyedül érzem magam. „Velem jössz?” ‒ kérdem Gábort. „Veled megyek.” „Velem jössz?” „Veled megyek.” „Velem jössz?” „Veled megyek.” Ezt így sokáig. Most jobb. „Velem maradsz?” „Veled maradok.” „Velem maradsz?” „Veled maradok.” „Velem maradsz?” „Veled maradok.” Ezt így sokáig. Egyszer Gábor azt feleli: „Veled maradok, örökre.” Nem tetszik, zavar. Mondom neki, nem örökre. A veled maradok azt jelenti, veled maradok. Nem kell mondani, örökre. Aztán vegyesen. „Velem jössz?” „Veled jövök.” „És velem maradsz?” „Veled maradok.” Jobban vagyok. Nem érzem magam egyedül.

Most bizonytalanságot érzek. Féltem a kicsi Bütyköt. Milyen lesz itt neki??? Szinte kétségbe vagyok esve emiatt. „Jó lesz neki?” – kérdem. „Jó lesz neki.” – jön a válasz. Érzem, a válasz őszinte, mint eddig. Megnyugtat. Most ezt ismételjük végeérhetetlenül. Majd variáljuk a hármat, szabott sorrendben. „Velem jössz?” „Veled jövök.” „Velem maradsz?” „Veled maradok.” „És jó lesz neki?” „Jó lesz neki.” Egyszer visszakérdezek:„ Biztos?” Azt mondja: nem biztos, hanem jó lesz neki. Az azt jelenti, jó lesz neki. Tökéletesen elégedett vagyok a válasszal. Megnyugszom. Jól vagyok.

Behívjuk Ágit és Évát. Gátamat masszírozzák, az nagyon finom. Hogy fog ott kiférni??? ‒ kap el a kétely. Kérdem Ágit. Azt feleli, az én gátam tökéletesen alkalmas arra, hogy kiengedje az én kisbabámat. Ezt nagyon jó hallani. Az én kisbabám! Az én gátam! Az én kisbabám! Szeretném érezni, hogy nem vagyok egyedül, hogy jó lesz neki, és hogy ki fog férni. Ezt így együtt. „Velem jössz?” ‒ kérdem Gábort. „Veled jövök.” „Velem maradsz?” „Veled maradok.” „Jó lesz neki?” „Jó lesz neki.” „És kifér?” „Kifér.” – válaszol Ági. Jaj, de jó! Ezt még sokat akarom hallani, ezt még hallanom kell! Sokat kérdezek. Sokat válaszolnak. Ágit nem mindig kérdezem, ő néha kérdés nélkül nyomatékkal hozzáteszi: „Kifér!” Ez különösen megnyugtat. Nyugodt vagyok, most jó, elég. De valahogy nem megy tovább a dolog.

Akkor pihenjek, vetik fel. Mint éjjel, feküdjek le az ágyba. Ági és Éva kimennek, mi Gáborral lefekszünk. Ez jó, pihen a lábam. Elalszom. Egy brutális fájásra ébredek. Ez felbosszant. Szinte sírok! Pont most, amikor jól aludtam! Ez merénylet! Szóval így? Jó! Akkor lássunk neki!!! Felkelek. Éva kérdi, segítsen-e, és nyújtja a kezét. Ne!!! Majd én! Így nehezebb, de kit érdekel! Megy ez nekem! Felállok. Kimegyek a fürdőszobába, be a kádba. Megengedem a zuhanyt, elhúzom a függönyt, bedugom a dugót, állva zuhanyzok. Ráripakodok mindenkire, aki fürdőszobában van – tűnjön innen! Egyedül állunk a zuhany alatt: a baba és én. Érzem, itt már senki sem tud segíteni, ketten maradtunk. Csak én tudom megszülni ezt a gyereket!

Megtelik a kád. Lefekszem. Jön a fájás. Jöjjön! Csak jöjjön! Csak fájjon, tessék, itt vagyok, engem itt talál! Jön is, nem kell kétszer mondani neki. Érzem, nyomni kéne. Érzem, ha nyomnék, még jobban fájna. Oké, akkor arra van az út. Nyomok. Még jobban fáj. Elmúlik, új jön. Oldalamon fekszem, lábam felemelem, nyomok. Érzem, át kéne fordulni a másik oldalra. Érzem, úgy még jobban fájna. Megfordul bennem, akkor maradok így, így már csillapodik. Nem! Azt kell csinálni, ahogy a legrosszabb! Gyerünk! Fordulás! Nyomás. Ez így egy jópárszor.

Néha beoldalog Gábor, beles a függöny mögé. Mit jön ide? Nagyon zavar! Egyedül akarok lenni! Elzavarom. Néha jön Ági – hallgathat-e szívhangot. Belátom, erre szükség van, hát megengedem. Kérdi, akarom-e hallani. Más se kéne már, csak a tam-tam! Dehogy akarom! Azért amíg hallgat, kicsit feszült vagyok, amikor szótlanul elmegy, tudom, minden rendben, újra megnyugszom.

Fogy az energiám. Üzemanyag kéne. Kiszólok, hozzon Gábor a tegnapi csokiból. Keserűcsokis bonbon, benne konyak. Utasítom, adjon belőle, de alkohol nélkül. Ad, vadul eszem. Új fájás. Szünet, csoki. Jó párat megeszem. Az utolsót kérés nélkül adja a szájamba. Kiköpöm, visszaadom. Nem kértem!!! Elég, elzavarom. Tudom, biztonságban vagyok. Lehetek faragatlan. Érzem, ez most fontos. Sehogy máshogy nem menne!

Érzem, hogy ez most jobb, mint ami korábban volt, a szobában, de nem tudom, jó-e, haladnak-e a dolgok. És azt is érzem, hogy most még bírom, de nem akármeddig. Nagyon nehéz. Nagyon fáj. Fáradt vagyok, utolsó erőimet szedem össze. Egyik szívhanghallgatáskor megkérdezem Ágit: „Ugye senki nem tudja, hogy haladnak-e a dolgok?” Gondoltam, honnan tudná bárki is, nem volt vizsgálat, vagy ilyesmi. Ági határozottan, tömören, olyan ágisan válaszol: „Mindenki tudja, hogy haladnak! És te?” Hogy tudja mindig a legjobbat válaszolni??? Nagyon megkönnyebbülök. Érzem, ha haladnak, akkor bírni fogom. „Akkor én is tudom.” – válaszolok. Kérdezik, kérek-e hideg vizes borogatást. Kérek. Segítsenek-e? Nem kell! Valaki odavág egy vizes pelenkát a kád sarkára. Ez a gesztus hihetetlenül jól esik! Pont erre van szükségem. Tartom a homlokomhoz fájásszünetben. Segít, erőt ad.

Nagyon szédülni kezdek. Kiszólok, hogy szédülök. Ági javasolja, próbáljam meg visszatartani a lélegzetemet. Próbálom egy ideig. Nem használ. Szörnyű a meleg gőzben szédülni. Kijövök a kádból. Rátámaszkodok a pelenkázóra. Úgy nyomok tovább a fájások alatt. Nagyon fáj, elmondhatatlan. Kakilok is, nem zavar, természetes. Megy ez így valameddig, majd sokkal jobban fáj és másképp is, mint eddig. Tudom, ez a feje. Nagyon összeszedem magam. Sikerülnie kell, mert ha nem, összeesek, és nem tudom tovább csinálni! Nyomok, jön, éget, szakít, mintha tűz égne alattam, és közben atomjaimra hullanék.

Ági közben bent van, nem tudom, mikor jött be, de valamit csinál a gátammal, úgy érzem, attól fáj ennyire, amit ő csinál. Rákiabálok: „Mit csinálsz?!” „Csak tartom.” – feleli higgadtan. Érzem, nincs menekvés! Nyomni kell, ha belehalok is, de kint kell lennie! Ha visszakozok sem úszom meg, csak akkor hiába szenvedtem eddig. Hát belemegyek, ha belehalok is! Ez a fájás a világ végéig tart, és végigüvöltöm, nagyon hangosan, artikulálatlanul, állatian! Kicsit zavar, hogy hogy lehet így üvölteni, de nem megy másképp, muszáj!

És vége a fájásnak. Kint a feje! És élek. Most nem fáj.

Ági mondja, rá van tekeredve a nyakára a köldökzsinór, nyomjak, hogy kijöjjön teljesen. Gábor is rám szól: nyomjak! Nyomok, mondom, és teszem örömmel. Tudom, az utolsó! És tényleg. Megszületett.

Ági utasít, üljek a vécére, amíg tudok. Meglátom a babát: lábát, punciját és onnan föl. Szóval lány. Ági sietve megszívja a száját, orrát és köp. A módszer tetszik, megnyugtat. Azt mondja, menjünk be az ágyba. Elindul a menet a folyosón át, a szőnyeg mellett, hogy az ne legyen véres. Össze vagyok kötve a babával, Ági hozza utánam. Gábor mögém ül, úgy támaszt az ágyon. Nézem a babát, pihegek. Nem érzek semmit, üres vagyok, csak nézem.

Egyszerre megérzem, nagyon szeretném őt. „Kérem!” – nyúlok utána. Ági kérdi: szeretnéd, hogy a hasadra tegyem? Most ezt miért kérdezi?! Nem mondtam, hogy kérem? Adja már ide! Végre rám teszi.

Hát itt vagy! Anya lettem.

Ó. Á.

Bence > > >
Eszter születése bábaszemmel > > >
Rebeka > > >