igaz történetek szülésről, születésről

841. nap: Írd föl: „A szülés fáj”! (Piroska születése)

841. nap: Írd föl: „A szülés fáj”! (Piroska születése)

Mivel az első (otthon)szülésről csupa jó emlékünk maradt, nehéz lett volna másodszorra másra vágyni. A mindenkori jogi és egyéb helyzet ellenére sem tudtam már semmilyen alternatívát felmutatni magamnak a jó helyett. Abban viszont nem mertem egészen reménykedni, hogy lehet még egyszer ilyen szerencsénk. Azt hiszem, leginkább azzal az alapkérdéssel voltam elfoglalva, hogy vajon hogy fogok kettőt ugyanúgy szeretni. És biztos voltam benne, hogy a kiírt napnál kicsit előbb érkezik majd ez a baba is, eleve úgy is mondtam mindenkinek. De valahogy semmi jelét nem adta, hogy jönne, és ez kezdett kínos lenni. Aztán rájöttem, hogy kicsit egyedül vagyok ezzel a várás dologgal, és ez így nem lesz jó. „Mikor adjátok már le ezt az éjszakázós munkát?” „Hétfőn.” „Jó, akkor kedden szülünk.”

Hétfő este hazajött hát az apukájuk, beszélgettünk, iszogattunk, várakoztunk. Éjjel félálomban konstatáltam, hogy ni csak, egy jósló fájás, na végre! Ni csak, még egy, de jó! És a másik oldalamra fordultam. És ez az egyik legjobb rész volt az egészben. Az a fél éjszaka, ami ezzel telt. Ni csak, de jó, fordul. És aludtam tovább. És nagyon jó érzés volt az is, hogy valami lesz, meg az is, hogy a lehető legjobb helyen vagyok, és az alváson kívül semmi dolgom.

És már világosodott, amikor gyanús lett, hogy ezek NEM jósló fájások. Megnéztem az órát, hát nem sok idő volt köztük. Akkor már elég sokat mocoroghattam. „Te mit csinálsz itt?” „Semmit, csak vajúdgatok.” „És csináljak valamit?” „Á, nem kell.” De két perc múlva M. úgy pattant ki az ágyból, mint akinek nincs vesztegetni való ideje. Akkor még csodálkoztam, de újabb két perc múlva már igazat adtam neki. Gyerek épp ébredt, két fájás között öltöztetés, puszi, na, most viszont húzzatok a nagymamához, de te nagyon siess vissza.

Huhh. Egyedül, itthon. Nagyon, nagyon vicces érzés volt, hogy tudom, mit kell tenni. Cucc előpakol, jaj. Fazék víz tűzre tesz, jajj. Megágyaz, jajajajj. Közben telefon: „Azt hiszem, szülök.” Geréb Ági tudta, hogy a másik Ágival megbeszéltük, az első „sikeres együttműködés” örömére szívesen látnánk, ha ő jönne megint. Megígérte, szól neki, de a biztonság kedvéért ő is elindul (sokkal közelebb lakik). Akárhányszor visszapörgetem, nem emlékszem, hogy bármit is kérdezett volna, tényleg a hangomból tudta, mi van.

Szerencsére, nagymama közel lakik, így M. nagyon hamar visszaért, de akkor már nagyon zajlott minden. Emlékeim szerint parancsolgattam, hogy most azonnal mit és hogyan nyomjon a derekamon, miközben folyton szitkozódtam, hogy ezt senki se mondta, hogy ez ennyire fáj. Nekem az első szülésből tényleg csak az eufória maradt meg.

Geréb Ági is gyorsan befutott, M. megkönnyebbült, hogy most valaki végre „átveszi” tőle a dolgokat, de Ági csak mosolygott. „Csináld csak, nagyon jól csinálod.” „De mit csináljak?!” „Hát, amit csinálsz.” Hát így valahogy, én őrmester üzemmódban tovább: „neokoskodjannyit, sokkalerősebben, nemérted?”, Ági csendben kuncog a borogatások alól…

Aztán megszületett kicsi Piroska, fekszünk az ágyon, még mindig csak reggel nyolc, besüt a nap, adnak nekem inni. („Jaaa, csak erre kellett a szívószál?” „Miért, mit gondoltál?” „Hát, hogy valami izgibb…”)

A másik Ági csak a lepényre ért ide, emiatt majdnem örökre lelkiismeret-furdalásom lett, hogy elrontottam, nem szóltam időben. Tényleg sajnálom, de annyira, de annyira jó volt nem felkelni előbb… És persze, így volt jó, ahogy volt. Tényleg, nagyon.

Még azért méltatlankodtam egy sort, hogy ez nagyon fájt, és ez nem igazság, és hogy lehet ezt elfelejteni. „Írd föl!” – mondta másik Ági mosolyogva. Fölírtam, megvan még a napló: „A SZÜLÉS FÁJ”.

K. L. B.

Gizi > > >
Misusz > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.