igaz történetek szülésről, születésről

804. nap: Földanya szolgái (Gergőcske születésének története)

804. nap: Földanya szolgái (Gergőcske születésének története)

Testvéreid kórházban születtek. Akkor még valahogy nem érkeztem a bizalomnak eddig a fokáig, s talán nem mertem még az ismeretlen felé ekkora lépést tenni… Most az a reggel, az a hidegen fénylő, tavaszt ígérő, búcsúhavat pergető, maga volt a fordulat.

Elkezdődött. Úgy ért az első fájdalom, mint a legédesebb hívogató dallam a mélyből. Kikelet havának hetedik napján, bátyád, Áron nyolcadik szülinapján. Vasárnap volt. A hetedik nap. Életem hetedik napja, amelyen gyönyörködhettem eddigi életemben megteremtett világom gyümölcseiben. A legmegnyugtatóbb az volt számomra, hogy nem kellett elindulnom sehová! Mindig megyünk. Ünnepekkor elutazunk a szüleinkhez, iskolába hurcoljuk a gyerekeket, vásárokba, munkahelyre járunk. Még a szertartásainkhoz is legtöbbször valahová elzarándokolunk. Ezúttal viszont ‒ végre valahára ‒ nem kellett elindulnom sehová! A kórok házába, aminek már a gondolatától görcsbe rándul minden ember gyomra, bármilyen okból látogatja is azt meg. Idegen falak közé, idegen ágyba, oda, ahol csak egy adat vagyok a rendszerben, idegenek közé, akiknek közömbös, hogy elérkezett legnagyobb ünnepem, beavatásom, újjászületésem: szülésem napja!

Ott álltam a teraszunkon, a gyönyörű Gaja meder, a Vértes és Csókakő megunhatatlan, öröktől ismerős, mégis mindig új arcába merülve, Földanya biztató szemébe nézve, s éreztem, összes ereje belém áramlik, miközben ezek a régi emlékek jártak a fejemben, és jöttek a fájások. Nap Atyácska simogatta arcom, az ő ereje is belém költözött. Minden segített. Minden adott, minden áldott. Otthon voltam. Otthon éreztem magam. (Hogyan viselkedünk, ha nem feszengve, amikor nem otthon vagyunk? El tudjuk igazán engedni magunkat?) Ismerős illatok, színek, életem helyszínén szeretteimmel. Az otthon egyenlő a biztonsággal.

Egyre érezhetőbb volt, hogy elindultunk ama bizonyos kapu felé szépen, fokozatosan, nem kapkodva, de határozott ütemben, félelem nélkül. Hívtam a bábákat. Nagy öröm ért, azt mondták, ha ráérnek estére megérkezni, hárman is el tudnak jönni, hisz épp együtt vannak. Nem éreztem, hogy sietniük kellene. Mamával elkezdtünk főzni, takarítgattam, rendeztem az utolsó apró, rákészülő tennivalókat. Megültük Áron születésnapját, felvágtuk a tortát és ünnepeltünk. Úgy nézett ki, tényleg valósággá lesz, hogy a szülinapjára kap egy kistestvért! Ünnep volt, többszörös örömünnep: az ébredező tavasz, Áron és a születő Gergőcske ünnepe! Gyönyörű volt, hogy nem kell feszengenem, megfelelnem, viselkednem, otthagynom mindent és mindenkit! Itt nem adat voltam, királynőnek éreztem magam, akit erre a szent pillanatra az egész világ gondoskodva, szeretettel szolgál.

Délután, amikor már olyannyira erősek voltak az összehúzódások, hogy gyakran le kellett ülnöm, betoppant az egyik barátunk két pár finom kolbásszal a kezében. Hozta nekünk. Olyan tündéri volt, kérdezte, mikor szülök, én meg mondtam: „Most.” Sosem felejtem el azt az arckifejezést! Hatalmasat nevettünk. Zavarában nem tudta, mit csináljon, kicsit beszélgettünk, aztán udvariasan magunkra hagyott bennünket. Miért jött zavarba? Annyira szokatlan volt, hogy minden olyan természetes és élettel teli. A gyerekek zsibonganak körülöttünk, tortát vágtunk, beszélgetünk, szól a zene, főzünk… Csak én ülök le néha egy-egy pillanatra.

Áron mondta, hogy ő nem akar jelen lenni. Elfogadtam. Már elő volt készítve a kis cucca, amivel átment Editékhez a szomszédba játszani, s úgy, hogy esetleg, ha estébe nyúlnának az események, ott is aludhasson. Sárika jót játszott a szobájukban, mi pedig egyre közelebb, közelebb voltunk.

Öt körül lezuhanyoztam, átöltöztem hálóingbe, és bementünk Csabával a szobánkba. Becsuktuk az ajtót. Gyertyát gyújtottunk, Lorrena Mc Kennith utaztató, ringató muzsikáját hallgattuk. Csendben voltunk. Nem beszéltünk. Akkor már messze jártam… Csaba őrzött, mint egy szépséges kerub.

Sára egyszer bejött finoman, megállt a küszöbön, és ezt kérdezte egészen karácsonyi hangulatban: „Mikor jönnek az angyalok?” Közeledtek, amit telefonon tudtunk meg tőlük, mivel hívtuk őket, hogy merre járnak, mert éreztem, hogy már mi is nagyon közel vagyunk. Már nem álltam föl. A labdán ringatóztam, utaztam a zenével, mintha egy hajón szelném a vizet egyre beljebb, beljebb a tengeren.

Este hét órakor három mesterbába érkezett meg hozzánk segíteni, kísérni. A kis faluba, ahol negyven esztendeje nem született senki. Amikor megláttam árnyukat elsuhanni a sötétítőn keresztül az ablak előtt, tudtam, hogy most már bármi történhet. Minden úgy lesz jó, ahogy lesz. Bejöttek, megöleltek mind a hárman, és rögtön tudták, mi hol van, és hogy mit kell tenniük. Azt gondolom, az angyalok (akik egyébként ott is velünk voltak, méghozzá ezúttal csapatostul) épp ily módon segítenek. Észrevétlenül, mégis mindig úgy, ahogy az nekünk a legjobb. Ott voltak, teljes lényükkel figyeltek, jöttek velem együtt, mégis mintha láthatatlanná lettek volna. Csak akkor érzékeltem őket, amikor arra szükségem volt. Borogattak, simogattak, tartottak és hagytak. Hagytak úgy haladnom oda a legbelső szentélybe, ahová csak egyedül léphettem, ahogy én szerettem. Ahogy testem kérte. Ahogy testem mutatta. Többször elsírtam magam ‒ örömömben! Boldog voltam. Boldog asszony: Boldogasszony! A labdán ringatóztam a szoba, a világ közepén. Csaba tartott a teljes biztonságot valósítva számomra.

Nyolc előtt Ági javasolta, hogy ha úgy gondolom, felállhatnék a labdáról. Úgy éreztem, valóban ezt kell tennem, mert jönnek a tolófájások. Nem volt könnyű felállni. Rosszul esett a helyzetváltoztatás, de hát a labda valóban útban volt már. Csaba nyaka köré fontam karjaimat. Már egyáltalán nem létezett a külvilág. Semmi sem szűrődött be onnan. Elértem a belső csendet. Nem voltak gondolatok. Tökéletesség volt. Egyetlen pillanatba sűrűsödött örökkévalóság.

Éreztem, ahogy emelkedem, ahogy emelnek. Fizikailag is. A kapuhoz értem, az oltárhoz, ahová végigkísértek, mint egy menyasszonyt. Mielőtt kibújtál, egy pillanatra a semmiből előkúszott egy metsző gondolat: ez képtelenség, hiszen érzem, hogy óriási vagy! Mintha a földgolyó készülne kipottyanni a méhemből! De összeszedtem minden erőm, és elhessegettem ezt a visszarántó erőt. Voltaképp átengedtem a terepet a nálam sokkal hatalmasabb Őserőnek. Neki, vele sikerülni fog! S a Mindenség ereje abban a pillanatban a kapuban egybe sűrűsödött, és elementáris, felfoghatatlan energiával segített neked megszületni. Én már nem is voltam ott. Részemről már csak a határozott szándékra volt szükség.

Burokban születtél. Később mondták a bábák, hogy ez még abban az esetben is igen ritka, amikor nem repesztik meg idő előtt a burkot. Ági leszedte az arcodról. Éreztem, ahogy a meleg víz a lábamra loccsan, mintha vödörből öntenék. Hatalmas, gyönyörű baba voltál! Négy és fél kiló legalább. Amikor végre magamhoz ölelhettelek, az első, amit érzékeltem belőled, az a hájas kis nyakacskád volt, ahogy hurkákba ráncolódott a kezem alatt. Önkéntelenül ki is buggyant belőlem: „De kövér vagy!” És ott voltál immár!

Ügyesen szopcsiztál. Eléggé sírdogáltál. Ági mondta is, hogy: „Úgy látszik, ilyen bőgőset kaptatok!” De később szerencsére egyáltalán nem voltál sírós. Nem lehetett egyszerű jönnöd: megnyomódtak a szemeid, napokig pirosak, duzzadtak voltak. Anyatejet meg árnikát csöpögtettünk bele, attól jött rendbe aztán. Még alig egy-két perce jöttél e világra, bejöttek hozzád Áron meg Sárika. Azonnal láthattátok egymást. Az ismerős hangokhoz arcok kapcsolódtak. Nem kellett végtelennek tűnő órákat, napokat várni erre. Megpuszilgattak, megöleltek. Felemelő pillanatok voltak!

Kész lett közben a töltött káposzta, a bábák jóízűen nekiláttak a falatozáshoz, miután mindent rendbe raktak. A szülinapi tortából is hagytunk nekik. Még a pincébe is lementek, a műhelybe, amiről annyit hallottak korábban! Mi meg addig pihentünk Gergőcskével. Nem tudtunk egymással betelni! A méhlepényt később a Neked ültettet kis körtefácska alá temettük, abból indult növésnek és nődögél ma is fácska testvéred.

Otthon voltunk. Nem zavart senki, semmi. Nem kellett idegenek szuszogását hallgatni, nem zaklatták meg békénket mindenféle rideg vizsgálatok.

Mit kaptam, kaptunk ettől? Visszakaptam a tudatát, hogy nő vagyok: boldogasszony, aki nem szorul rá senkire a Teremtőn kívül. Akiben akkora őserő lakik, ha engedi, hogy képes belső hangjai által vezetve bármire ezen a földön! A hitemet kaptam vissza. Saját személyes erőmet, magomat: magamat. Hiszen minden kételyt és félelmet le kell tenni a kapu előtt. Különben az út nem lesz zökkenőmentes. A kapun keresztül a másik világba léphettem. Milyen különös, de a szülés halálélmény, s aki ezt az átlépést átélheti, annak, akit nem zavarnak, nem akarják „levezetni” szülését, hagyják kinyílni, mint a rózsát, mit nem feszegetnek türelmetlenül gyorsabb nyílásra kényszerítve, az a nő a legnagyobb beavatást kapja, amit nőként kaphat!

Ági azóta volt a börtönben, és még most sem szabad. Aki visszaadta a szabadságom, most rab. Nadrágját, amit nálunk hagyott akkor, hogy majd kimossuk és visszaadjuk, nem tudtam neki visszaadni… Abból varrtam neked ovis zsákot.

Minden nő átmegy azon a kapun. De a legtöbben kábultan, megzavarva, kizökkentve, hogy nem is tudják, mit élnek át. Nem tudok elszoruló torok nélkül meghallgatni egy anyát sem, aki „normálisan levezetett” szüléséről mesél. S ezt a kincset, amit én magammal hozhattam onnan, kénytelen otthagyni. Életek múlnak ezen. Anya, gyermek, s így az egész emberiség teljessége. „A születés minősége, az élet minősége.”

Kívánom, hogy éljétek úgy az életeteket, drága anyatársaim, hogy átélhessétek, ami nekünk megadatott! Hogy újra azzá lehessünk, akik valaha voltunk!

L. G.

Az alábbi verset 2010. október 14-én írtam, amikor megtudtam, hogy Ágit letartóztatták. Elhangzott a tüntetéseken is. Mindenemmel azt kívánom, a vége veszítse el végre aktualitását, az összes többi pedig lehessen minden anya élménye!


Földanya szolgái

Földanyával együtt az új életet vártuk.
Kikelet havának elején jártunk.
Kicsi lányom állt meg az ajtó küszöbén,
Gyertyafénybe nézett, Mennyországba látott.
Ezt a kérdést hozta el nekünk:
Mikor jönnek az angyalok?
Ekkor szobánk ablaka előtt
Három árnyat láttam elsuhanni.
Tudtam és éreztem, most már történhet bármi,
Megérkeztek hozzánk Földanya szolgái!

Csendben átöleltek sorra mind a hárman,
Elkísértek óvva a lét kapujába,
Ott felemeltek engem szárnyukat kitárva,
Hogy onnan ugorhassak a másik világba.
A kapun visszatérve ölükbe hullottunk,
Teljesség felettünk, békesség alattunk.

Nektek szólunk, ki e szárnyakra lakatot tettetek!
Csak reméljük, nem tudjátok, mit cselekedtetek!
Mi, akik tudjuk, kik ők igazában,
Kérünk Benneteket, ha akarjátok,
Hogy e hazában új erő szülessék,
S hogy megmaradjon e maroknyi népesség,
Engedjétek őket szabadon szállni!
Legyenek áldottak Földanya szolgái!

L. G.

Áron > > >
Sárika > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.