igaz történetek szülésről, születésről

803. nap: Protokoll (Sárika születésének története)

803. nap: Protokoll (Sárika születésének története)

Már nem is emlékszem, pontosan miért nem határoztunk úgy, hogy elmegyünk a bábákhoz az egyhetes felkészülésre, holott akkor már hallottunk a háborítatlan szülésről. Az igaz, hogy a házunk csatatér volt, és szörnyen ki voltunk merülve. Azon a nyáron volt a legnagyobb felújítás, az esküvő, a kiírt időpont idején még szerelték a házban a fűtéscsöveket.

Néha eszembe jutott, hogy valahol a dobozok mélyén hever egy papír, amit a védőnő adott, amin jelölni kellene a magzatmozgásokat, úgy, hogy felteszem a lábam és lazítok. De betonkeverés és kőfalrakás közben ez igen abszurd ötletnek tűnt, s ha e papír meg is lett volna, még alkalmas fekvőhely sem volt, hiszen a munkálatok alatt benn laktunk a munkaterepen… Megint a leglényegesebbre nem maradt energia…

De elárulom mindenkinek, hogy mindez, még ha alapos indoknak tűnik is, csak kifogás. Azt látom most már, hogy ha az ember valamire igazán rászánja magát, az valójában sohasem a körülményektől függ! De akkor még nem hittem ebben igazán, és hagytam veszni mindazt, amit valóban szerettem volna.

Egy közeli kórházba mentünk tájékozódni, ahol szimpatikusnak tűnt a hozzáállásuk. Ezúttal sem választottam orvost, teljesen kiköltekeztünk, nem volt százezer forintunk senki zsebébe, hiszen mind ott hevert a házban, a vakolatban, burkolatban, fűtésrendszerben. Nagyon bíztam benne, hogy ezúttal tudatosabbak vagyunk, ráadásul Csaba is velem lesz, és nem hagyja, hogy olyan dolgok történjenek, amit nem szeretnénk.

Nyolcadikára volt kitűzve születésed várható ideje. Különös módon mindhárom gyermekemnél nyolcadikára esett ez az időpont! A Te nyolcadikád egy pénteki napon lett volna, a legjobbkor, hiszen itt volt nálunk az egész család, kocsik és sofőrök, akik be tudtak volna vinni, ha eljön az ideje. De Te úgy döntöttél, megvárod, amíg mindenki elmegy a hétvége után munkába, haza, óvodába. Amíg csend lesz, és senki nem lesz már itthon. Pedig már nagyon nehéz voltál, örültem volna a pénteknek!

Amikor elvittem Áront az oviba, Anyát meg felraktam a buszra, hazajöttem, és elkezdtem varrni a függönyöket a szobába. Elég valószínű, hogy a táskavarrógép konyhába kicühölésének  van némi köze ahhoz, hogy végül elindultál. De az is lehet, hogy az előző nap a Gaja-szurdokban tett hatalmas séta segített, a lényeg az, hogy „félreérezhetetlenül” elkezdődtek a fájások.

Elhatároztam, hogy nem fogom elkapkodni a kórházba való elindulást. Varrogattam hát még egy kicsit, miközben figyeltem az órát, mennyi idő telik el két kontrakció között. Tizenegy körül felhívtam Csabát, hogy lassan elindulhatnak a munkahelyéről értem. Szerencsére, jó ismeretségben voltunk a főnökével, így őt kértük meg, hogy hozza el, és vigyen be minket a kórházba. Úgy volt, hogy Áron náluk alszik, ha kell. Szóltam a szomszédasszonyomnak is, aki átjött, és bepakoltuk a száradó ruhákat meg egy csomó kinn, szanaszét heverő dolgot egy esetleges eső elől a házba.

Amikor megjöttek Édesapa meg Karcsi, elmentünk Áronért a szomszéd faluban lévő óvodába. Ott ért némi meglepetés, mert a csoport még nem ért vissza a kirándulásból. Megálltunk hát a temetőnél, és vártuk, mikor bukkannak elő a hegyről lefelé jövet. Nagy sokára odaértek, és Áron beszállt az autóba. Szívet-lelket melengető és megmosolyogtató volt, ahogy a fél óvoda integet az út széléről nekünk, és ezt kiabálják teli torokból: „Sziasztok! Jó szülést!”

Bementünk még a Szabadiskolába, ahol Apa dolgozott, s ami nem messze volt a kórháztól. Olyan ragyogó idő volt, hogy szerettem volna sétálva megtenni ezt az utat, de miután még megvitattuk egyik barátunkkal a gombászás rejtelmeit, már úgy éreztem, nem fogok tudni elgyalogolni odáig. Valójában akkor már nagyon benne voltunk a sűrűjében, gyakran jöttek az összehúzódások. Áront otthagytuk játszani Karcsi gyerekeivel, mi meg begurultunk a kórházba. Kicsit több mint 13 óra lehetett.

Hatalmas csend fogadott. Rajtam kívül az egész szülészeten talán még egy anyuka volt csak, de ő már csecsemőjével a baba-mama szobában. Egy nagyon nyugodt, csendes orvos volt ügyeletben, aki egészen a születésedig az íróasztala fölé görnyedve írogatott, így hála Istennek, békén voltunk hagyva.

Mikor felvették az adataimat, mondtam a nővérnek vagy szülésznőnek, hogy nemsoká megszületsz, de ő hitetlenkedve bámult rám. „Ugyan már – mondta –, nem úgy néz ki maga, mint aki mindjárt szül!” Nem tudom, talán ha a fájdalomtól eltorzult arcot vágtam volna, hitt volna nekem. De mindig is jól tűrtem a fájdalmat, főleg azt, aminek értelme volt, így többet mosolyogtam meg nevetgéltem a kelleténél. Pedig már tényleg nagyon-nagyon fájtak, és igen intenzívek voltak a kontrakciók!

Csak akkor kezdte komolyan venni a helyzetet, amikor valami fájdalomszintmérővel leellenőrzött. Teljesen elképedt, amikor látta, hogy már majdnem a legnagyobb értéknél tartunk! Apával előrelátóak voltunk, tudtuk, hogy le akarnak majd borotválni, így mi ezt inkább otthon előző napokban lerendeztük, beöntésre meg már nem volt idejük, mivel későn értünk be a szülészetre. Így hát nem sok dolguk maradt.

Amiért rettentő dühös vagyok azóta is, az az, hogy amikor az orvos megvizsgált, csak nem bírta ki, elcsippentette a burkot. Meg se kérdezett! Gondolom, nem akart rádolgozni esti műszakban… Pedig még két-három óra körül volt az idő, gyönyörű, napsütéses vénasszonyok nyara.

Ezután felgyorsultak az események. Azért maradt még időm lezuhanyozni, ami nagyon-nagyon jólesett. Egy-két dolgot, félve ugyan, de kértünk tőle, hogy ha már úgyis ilyen szép világos van, nem lehetne-e, hogy a reflektort ne kapcsolják be, amikor kibújsz, illetve, hogy hagyják a köldökzsinórt magától elhalni, ne vágják el idő előtt. „Rendben – mondta az orvos –, végül is megoldható.”

Volt egy gyönyörű szakasza a vajúdásnak, amikor Apával teljesen kettesben maradhattunk. Volt labda meg egy bordásfal. A labdán ringatóztam, a bordásfalba kapaszkodtam, Apa meg masszírozta a keresztcsontomat, és simogatott, tartott, amikor jöttek a fájdalmak. Csodálatos volt, hogy nem siettet senki és csend van. Apa azt mondta, gyönyörű volt az arcom. S a ringatózás tánchoz hasonló. Azt mesélte később, nagyon boldog volt, hogy ott lehet velünk. Először látott szülő nőt, és ennek varázsa őt is magával repítette. Talán sosem voltunk még annyira egybeforrva, mint akkor! Ha otthon lettünk volna, most már tudom, szinte ugyanúgy szültelek volna meg, mint később otthon öcsédet: végig a labdán maradva, aztán felállva, ahogy az a legtermészetesebb.

De kórházban voltam. Ismét. Ahol a kórházi protokoll szentebb mindennél, az pedig azt írja elő, hogy épp, amikor már semennyi erőm és kedvem nincs hozzá, a tolófájások kellős közepén sétáljak át a szülőszobába, feküdjek fel a szülőágyra, a lábamat tegyem a kengyelbe… És innen a történet ugyanaz, bárhol is vagy, bárki is az orvos. Ha ottmaradhattam volna, nem tört volna meg a lendület. Megzavarták utazásomat. Nem akartam beszélni, mégis megszólaltam, megpróbáltam megkérni őket, hogy ne kelljen odamenni. „Muszáj?” – kérdeztem csendesen. De akkor már vezettek is. Csaba se tudott mit csinálni. Csak nem fogja ott, abban a pillanatban felvenni a harcot, csak nem kezd el épp azokban a mindennél szentebb percekben ordítozni a „rendszerrel”!

Már a második, harmadik tolófájással megérkeztél volna. Éreztem az elementáris erőt, áradatot. Azt a forgószelet, ami mindjárt újra a mindenség centrumába cuppant… Fenn a székben ösztönösen rúgtam egyet a levegőbe, amikor az orvos megállt lábaim között, és hozzámért. Nem tartozott oda. Idegen volt, akinek semmi köze, joga nem volt odatolakodni. Igen, legszívesebben őt rúgtam volna távolabb, és mindenkit kizavartam volna Csabán kívül a teremből. De ők voltak az erősebbek. Azonnal a szíjért nyúltak, és kikötöttek, mint vágás előtt a disznót. Könyörögtem, ne tegyék, nem rúgok többet, megígérem, de nem volt mit tenni.

Már jöttél is. Úgy repültél ki, mint egy rakéta. Mire Apa észbekapott, már el is vágták a köldökzsinórt, le is dugták a nyákszívó durva, vastag csövét kicsi orrodon, torkodon, s már azzal a lendülettel vittek is volna el.

Apa akkor érkezett meg kábulatából: „Nem vihetik el, adják oda az anyjának! Hová viszik?” „Inkubátorba tesszük.” (A tízes Apgarral született, tökéletesen egészséges babámat.) „Nem viszik sehová! Vegye el, ha tudja! Küzdhetünk, ha kell!” – és egyszerűen Apa nem adott oda a döbbenettől csak hápogni tudó csecsemős nővérnek. „Hozzanak onnan egy melegítő takarót!” Apa nem kis ember, nem nagyon mert vele vitába szállni szegény nő, s az ámulattól szólni is elfelejtett. Nem tudott mit tenni, hozott egy takarót. (Egyet én is el tudtam volna viselni, fáztam, de én nem kaptam semmit.)

Apa a mellemre tett, és Te hihetetlen jártassággal, azonnal szopni kezdtél. Ezt abba se hagytad egész este! Ennyit arról, jó-e, ha a babák csak órák múlva jutnak hozzá az anyukájukhoz…

Ezek után kezdődött el az igazi háború! Miután átmehettünk a baba-mama szobába, ahol – mondom, rajtam kívül csak egy anyuka volt még – mondták, hogy tízkor elvisznek Téged mellőlem. Meglepődtünk, hisz korábban ez volt az egyik dolog, amire ígéretet kaptunk, hogy végig melletted lehetek. Azt mondták, majd reggel hoznak vissza enni. Apa kérdezte, hogy addig mit adnak neked, és nem átallották megmondani kerek perec, hogy bizony cukros teát kapsz majd! Jó kis kilátások! Nagyon rosszul éreztem magam ettől a börtönhangulattól, meg attól, hogy minden miértünkre ez a válasz: „Mert a kórházi protokoll ezt írja elő.”

Fél évvel korábban a húgoméknak kisbabája született. Szintén kórházban. Ők akkor olyannyira megorroltak az őket ott ért sérelmek és a megalázó bánásmód miatt, hogy egyszerűen fogták magukat, és otthagyták a kórházat, miután kis keresztfiam megszületett. Ha velük ez nem esik meg, talán sosem tudom meg, hogy joga van a nőnek bármikor hazamenni, mert a kórház nem börtön! A szülőnő pedig szabad ember! Nagyon hálás vagyok kishúgomnak, mert ha jobban belegondolok, tőlük hallottam először dúlákról, bábás szülésekről. Volt egy kis rózsaszín könyve, amiben ilyen történetek voltak leírva. Abból lettünk sokkal tudatosabbak a szüléssel, születéssel kapcsolatban. Bár nekik végül nem sikerült úgy szülni, ahogy szerettek volna, mégis az ő példájukon felbuzdulva döntöttem el estére, hogy hazamegyünk. Nem vagyok hajlandó tovább eltűrni, hogy hülyének nézzenek, és úgy tekintsenek ránk, mint akiknek gőzük sincs, mi a legjobb Neked. Holott Te tudtad legjobban, mi a tennivaló, nekünk csak egyszerűen Rád kellett figyelnünk, s minden ment szépen magától.

Olyan gyönyörű kislány voltál! Keleti hercegnőhöz hasonló, finom vonású, különleges. Akkor dőlt el végleg bennünk, hogy inkább Sáris vagy, mint Zsófis. Nem tudtunk betelni Veled! Hazaszóltam Editnek, aki reggel is segítségemre volt, hogy legyen olyan kedves, menjen át hozzánk, és vegye fel a fűtést vagy 26 fokra, hogy mire hazaérjünk, jó meleg legyen!

Apa egy hős! Mert amíg mi egymással szundikálva ismerkedtünk, ő kálváriát járt azért, hogy valami olyat tehessünk, amit korábban előttünk még senkinek sem jutott eszébe megtenni, hogy alig ötórás korodban hazavigyünk igazi otthonodba, a nyugalomba! Azt csak ő tudná elmesélni részletről részletre (talán egyszer meg is teszi a kedvünkért), hogy micsoda fogadtatásban volt része, amikor előhozakodott szándékunkkal. Azt mondta, talán jobb is, hogy nem tudom, miket vágtak a fejéhez. Kitört a zűrzavar és a pánik, senki nem tudta, mit csináljon, mit írasson alá, hisz ilyen még sohasem volt. Már a végén inkább mindent megengedtek volna, csak ne menjünk el, de akkor már annyira hazahúzott a szívem, hogy nem tudtak meggyőzni. Egyszerűen nem tudtam megbízni bennük a sok csalódás után.

Az egyik legnagyobb különbség a velük és a bábákkal való szülés között talán ez, hogy a bábákra teljes nyugalommal és biztonsággal az életem is rá mertem volna bízni. Rá is bíztam. Azért ment minden tökéletesen. Semmi görcs és semmi félelem…

Itt meg egyszerűen becsaptak. Hogy bízhattam volna meg bennük? Egyik ámulatból a másikba estünk, hogy miket gondolnak rólunk. Például egyszer csak megjelentek egy papírral, hogy töltsük ki, és akkor hazamehetünk, s azzal kapcsolatban megkérdezték, visszajövünk-e azért a reggeli szoptatásra? Először egyáltalán nem értettük, miről beszélnek, mire rájöttünk, hogy azt hiszik, Nélküled akarunk elmenni! Talán egyet szórakozni, tudom is én, aztán majd egyszer visszajövünk Érted. Szólni sem tudtam az ámulattól, de a papiros valóban erről szólt! Kínunkban csak nevetni tudtunk ezen. De a nagyobb döbbenet az ő arcukon volt, amikor sokadszorra is megismételtük, hogy mi Veled együtt szeretnénk hazamenni.

Volt egy kedves csecsemős főorvosnő. Szegény olyan ideges lett, hogy remegett az indulattól! A kézzel kitöltött zárójelentést alig tudta megírni, annyira reszketett a keze! „Elkértek”, hogy mint egy kis gépet, átnézzenek, hátha találnak benned valami hibát. Komolyan szánalmas volt, úgy fogtak, mint egy lelketlen szerkezetet! Húzkodtak, cincáltak, de csak nem akadt Benned hiba: tökéletesen életrevaló és egészséges voltál!

Különben őket is sajnáltam, nem akartuk ennyire megijeszteni őket! Én nem értettem, miért kell ennyire aggódni. Olyan jól voltam, még egy másik babát is képes lettem volna világra hozni, nem voltam sem fáradt, sem kimerült.

Sok küzdelem árán, sok ordítozás után Apa kijárta, hogy elindulhassunk haza. A kezemben tartottalak, egy gyönyörű kis kezes-lábasba csomagoltunk, és nyugodtan szundikáltál. Azzal bocsátottak utunkra, hogy próbáltak halálra rémíteni minket is, hogy tudniillik nincs még kifejlődve a vérkeringésed, probléma lehet a légzéseddel, és azt hiszem, a pokol összes ördögét sikerült felfesteniük a kórház falaira. Azt éppen nem mondták ki, hogy gyilkosok vagyunk, de elég szépen körülírták, így anélkül is tökéletesen meg lehetett érteni, hogy kimondták volna. Végül tehetetlen dühükben ezzel kívántak minden jót, s eresztettek el bennünket az éjszakába: „Aztán, ha bármi baj történik, ide vissza ne jöjjenek!” Maguknak is a legjobbakat! Azzal kiléptünk a kellemesen hűvöskés októberi éjszakába.

Karcsi már várt a kapunál, elmentünk még Áronért hozzájuk. Nagyon boldog volt, hogy nem kell mégsem ott aludnia Anya s Apa nélkül egy idegen helyen! Otthon bebújtunk a nagymamáméktól örökölt óriási ágyunkba, abba, amibe még az én édesapám született, abba, amiben annyi szépet éltem meg kiskoromban, abba, amiben annyit aludtam nagymamámék közt a kuckónak nevezett résben, középen, mint egy királykisasszony, s most ismét visszaváltoztam azzá: középen én feküdtem Veled, Áron egyik oldalunkon, Apa a másikon.

Négy teljes napig ki sem mozdultunk onnan! Csak Apa kelt föl, amikor enni hozott nekünk. Áron nem ment oviba, tökéletes, zavartalan, békés négy nap következett, legszebb napjai életünknek! Áronnak nem voltál idegen, hisz nem tűntem el napokra, nem zavartak meg vizsgálatok, nem kellett aggódnom, hogyan boldogul a családom nélkülem, akkor aludtunk, amikor akartunk, azt csináltuk, amit Te és az ösztöneim diktáltak, és láss csodát: semmi baj nem történt! Nem sárgultál be, a vérkeringésed is tette a dolgát, mit ad Isten, még lélegezni is tudtál egyedül, meg enni is, meg aludni is! Mindent. Istenem, mennyire jó volt az a nyugalom! Akkor jöttem rá, hogy Áronnal nem is tudtunk igazán pihenni a kórházban!

Mivel nem kaptál semmi védőoltást, K-vitamint meg szemcseppeket, meg tudja az ég, még mi mindent nyomnak a kicsi újszülöttekbe az első pár nap alatt, ezért minden elmaradt szűrést, oltást pótolni voltunk kötelesek. Hát, nem kapkodtuk el a dolgot! Mindenesetre, bárhová mentünk is aztán elintézni a kötelező köröket, ami egyébként mondanom sem kell, borzasztó nehéz volt, hisz az olajozott rendszeren kívül estek, mindenütt megelőzött a hírünk. Amikor beléptünk egy-egy ajtón, ezzel fogadtak: „Szóval, maguk azok, akik hazamentek?”, s ebben az egyetlen mondatban a gúny, megvetés, ítélkezés, rosszindulat, néha a megdöbbenés, de mindenképp a kirekesztő, lekezelő hangnem összes változata benne csengett. Hírhedtek lettünk orvosi berkekben.

Már hatéves vagy, kicsi lány! Áron bátyád már tíz múlt. Ha a Teremtő megengedné, hogy újra megszülhesselek benneteket, ezúttal itthon, úgy, mint ahogy Kisgergőt – szikrányit sem haboznék! De bárhogy is történt, mindhármótok egészséges, és én hálás vagyok értetek és azért, hogy az anyukátok lehetek!!!!

L. G.

Áron > > >
Gergőcske > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.