igaz történetek szülésről, születésről

690. nap: „Ne bánts!”

690. nap: „Ne bánts!”

Hozzátartozik, hogy barátnők figyelmeztettek, hogy esetleg nem érdeklődnék-e az otthonszülés iránt, én pedig elhárítottam, részben lustaságból, hogy miért kellene nekem ahhoz tanfolyamra járni, hogy a testem el tudja látni az alapvető feladatát, részint naivitásból, hogy milyen is egy kórház, ugyanis nem volt erről korábbi tapasztalásom.

Így aztán tájékozatlanul és sebezhetően elfogadtam a nőgyógyásznőm javaslatát, hogy a kiírt szeptemberi időpont előtt ő még egyszer megvizsgálna, noha néhány nappal korábban is jártam a magánrendelésén, és még semmi nem utalt arra, hogy közeledne a születés ideje.

Behívott a kórházba (több anya is várt rá), és a beígért vizsgálat helyett burkot repesztett körömmel, gumikesztyűben, még bosszankodott is, hogy kár, hogy épp levágta a körmét. Rettenetesen fájt, mint se korábban, se később semmi, és kérdeztem, hogy mit csinál, mondta, hogy ezt. A nyákdugó már felszívódott. Azt mondta, hogy ha lenne valami, ezt közelebbről nem nevezte meg, jöjjek vissza este, az ÜGYELETI NAPJÁRA. Hát ez volt az ősok.

Már hazafelé a 7-es buszon elkezdtem szivárogni, otthon késő este is, és tanácstalanságunkban bementünk. Ő még azt is mondta délután, hogy a nagyon normális szülésznőt, akivel kapcsolatban voltam és meg volt beszélve, hogy ő kíséri a szülést, ne zargassam, majd ő szól neki később.

Bent a kórházban egy nagyon hideg folyosón sétáltunk Péterrel a neonfényben órákat, zavartan lehánytam egy-két műanyag széket, egy nagyon mogorva nő leborotvált. Aztán megjött J., a szülésznő, és bekerülhettem a beígért külön szülőszobába néhány órára, hosszan zuhanyozhattam forró vízzel, ami igen jólesett. Talán még szundikáltam is egy nagyon kicsit, időnként bejött a nő, majd mondta, hogy oxitocin. Nem akartam. J., a szülésznő adagolta, figyelembe vette, hogy nem szeretném, és alig-alig csöpögtette, csak mikor bejött a nő. Aztán ultimátum, hogy ha eddig meg addig nem, akkor műtő. Az sajnos hozzátartozik, hogy minden kontrakciónál nagyon leesett a szívhang.

Aztán betoltak, nagyon sírtam, lekötöztek bőrszíjakkal, kértem az altatóorvost, hogy ne rögtön tegye az arcomra a maszkot, mert klausztrofóbiás vagyok, gondolom megtette, mert a többire csak félálomszerűen emlékszem, hogy kotor, kotor és kotor a hasamban. Péter kezébe adtak egy felöltöztetett kisbabát, ő foghatta fél óráig.

Engem másnap megkérdezett egy csecsemős nővér, aki mint kiderült, bent volt, hogy mire emlékszem. Mondta, hogy ilyet még nem látott, mert végig dobáltam magam és sírtam, hogy „M., ne bánts!”. Így hívják a nőt. Ő néhány nappal később, amikor átvette a pénzt, amit kért, azt mondta, hogy leégettem a kollégák előtt, és a hivatalos körvizitnél is hátul sompolygott.

Még egy hétig kellett ott lenni, leráztam a lázmérőt, csak engedjenek már el, mert persze megfáztam nagyon a hideg folyosón.

A kisbabámat nem adták oda másnap, hogy le fogom ejteni. Nagy szerencse legalább az, hogy nagyon ügyesen szopott az első perctől fogva, hogy egyáltalán módja volt rá, hiába dugdosták a szájába a cukros garzon teát a határozott kérésem ellenére.

Ez majdnem 11 éve történt.

K. K.

Anna >

Véletlenül kiválasztott mesék.