igaz történetek szülésről, születésről

685. nap: Igenlavina (Dániel János)

685. nap: Igenlavina (Dániel János)

És akkor bizony negyedszerre is várandós lettem, csak hogy beteljesedjék Ági szava: „Majd a harmadik, meg a negyedik otthon születik, meglátod!” Ezúttal már 39 éves voltam. Egyáltalán nem 24, mint először. Ott volt a másik három gyerkőc, és nem voltam valami kirobbanóan erős állapotban, magam is meglepődtem. Ez volt az általános állapotom: az első harmadban borzasztóan sokat aludtam (volna, ha hagytak volna ezek mufurcok!), a középső szakasz harmonikus volt, a vége pedig gyakorlati megfontolásokkal teli.

Ugyanis pont, amikor megbeszéltem Geréb Ágival, hogy ezt a várandósságot szeretném, hogy közelebbről kísérjék, támogassák, akkor egyszer csak Ágit a hatóságok elhurcolták, és többé nem is engedték ki. Ez eléggé megrázó élmény volt, nem is igen tudtam, hogyan tartsam ezt magamban, miközben boldogságban akartam várni egy újabb jövevényt.

Otthonszülést terveztünk, természetesen, most, hogy Róza már megmutatta, hogy ez lehetséges, és annyira szép élménnyel ajándékozott meg minket. Volt azonban egy bökkenő. A bába azt mondta, őt azért egy kicsit aggasztotta, és most is aggodalommal tölti el az a vérzés, ami Róza születésekor történt. Én teljesen meglepődtem, mert számomra semmilyen jelentősége nem volt a dolognak. Nem érzékeltem, nem értettem, hogy komoly lett volna a helyzet. Mindenesetre a bába azt kérte, nézzük meg a kórházi alternatívát is. Ezzel egy újabb önnevelői fejezet vette kezdetét számomra, amiért örökké hálás vagyok a bábának az aggodalmáért.

Elmentem egy kórházi szülésznőhöz és beszélgettem vele. Elmeséltem szülési múltjaimat, és beszéltem neki a kívánságaimról: hogy nyugodtan szeretnék szülni, a kórházi protokoll idegesít, és nincs bennem félsz, csak biztonságérzet és öröm. Elég hosszan beszélgettünk, és ő mondta ki, hogy: „Nézze, szerintem maga nem kórházi szülést szeretne, még ha az háborítatlan is tudna lenni, hanem otthonit.”

Hazamentem, és sokat beszélgettünk Lacival is, hogy mit is szeretnénk, mit akarunk úgy igazán, és azt mennyire. Így jutottam és jutottunk arra, hogy akkor is otthon fogunk szülni, ha a bába nem tud minket kísérni, bár nagyon szeretnénk, hogy jöjjön el.

Végül, az utolsó hetekben hirtelen felbukkant egy régi ismerősünk, aki bába, és ő egyértelműen azt mondta, eljön, segít, ha szeretnénk. És ezzel elindult az „igenlavina”, mindenféle gyógyítók, orvosok és bábák sorakoztak fel, hogy segítsenek abban, hogy ne vérezzek sokat, de ha mégis, akkor mi a teendő.

Ennek az ismerősünknek volt az a meglátása, hogy a szülés az addigi élet összegzése, és nekem Róza születése Laci rákos betegségének idejét zárta le, így a vérzés tisztító, megújító jelentésű volt számára. Biztos volt benne, ahogy én is, hogy minden szülés más, és hogy most sem lesz ugyanaz.

Tehát eljött Kata doulának, Laci apának, és még három bába, hogy minden rendben, örömmel menjen, no meg Mariann, hogy vigyázzon az alvó kicsikre. (Róza fülfájós lázas lett hirtelen…)

Miután mindenkit lefektettem, este tíz körül ment el a magzatvíz jó nagy része. Megkértem a 14,5 éves Szebust, hogy rakjon tüzet, mert szülés lesz. Ezt ő gyorsan megtette, majd elrohant aludni. Aztán szóltam mindenkinek, és jöttek az embereim sorban, ahogy hívtam őket. Ez szép kép volt, örültem nekik.

Főleg, mert hogy szinte azonnal elég rendesen elkezdett fájni az összehúzódás-elengedés, és bizony sűrűn is jöttek. Mivel minden gyerek fent aludt, ezúttal nem akartam a kádba menni, lent voltam a nappali-konyhában végig. És bizony nem is nagyon mozdultam el a konyhaasztal mellől, ami jó stabil és megfelelő magasságú volt. Kata és Laci istenien masszírozták a derekam megint, meg a lábam, mert ugye álltam ott órákat. Kaptam finom muskotályzsályás, forró borogatást is a bábáktól, és csak mentünk előre, mint egy gőzgépen. Égett egy gyertya végig, és nem égett le, mire hajnali 1 óra 50-kor megszületett a gyermek.

J., az egyik bába előkészítette a piros pamlag előtti területet, hogy ha térdelek, ott elkaphassák a babát. Így is lett. Az utolsó néhány összehúzódás már biztosan afelé ment, hogy ez bizony tolófájás. Nagyon erőteljesen jött ez a gyerek, nem úgy lassanként, mint Róza.

A másik bába többször meghallgatta a szívhangokat, és mindent rendben talált, aztán már a gátamat védték finom olajjal, az nagyon jólesett. A pamlagra könyököltem négykézláb, amikor a feje már látszott, és a bába mondta, hogy érintsem meg, ha akarom. Ezt se tettem még meg addig soha egy gyermeknél sem. Milyen elképzelhetetlenül puha és élő egy ilyen kis fejbúb!

Amikor a végső kitolás jött, egy addig nem érzett erő lökte ki belőlem ezt az erős kis embert. Sosem felejtem el azt az érzést, ahogy a hüvelyemen végigjött, majd kiért a világba. A bábát alaposan eláztatta az a sok magzatvíz, amin kiszánkázott, de azért sikerült elkapnia őt.

Elképesztően megerősítő és felemelő érzés volt ebben a születésben részt vennem; minden lehetséges számomra most már, ilyen jól menjen mindig minden! Ilyenek jártak a fejemben, miközben a baba sírt, és még mindig nem sikerült neki szopiznia.

A méhlepény majdnem pontosan egy órával a gyermek születése után született meg, erős összehúzódások után. Felültem, és megszültem azt is. Hatalmas volt és ép, egészséges. Másnap elásták a kertben, és szilvafát ültettek rá a fiúk.

A gyermek pedig aludt sokat, még napokig, hetekig lassított gyors és intenzív születése után. A neve Dániel János lett: Dani, ahogy Lázár és Róza bejelentették, és János, ahogy a papa akarta. Én pedig mindennek nagyon örültem, és csak néztem szépséges, pici és tökéletes, újabb, háborítatlanul erős gyermekemet.

R. E.
Sebastian Mátyás >>>
Lázár Márton >>>
Róza Júlia >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.