igaz történetek szülésről, születésről

665. nap: Őszi mese: Isten ajándéka (Zsigmond)

665. nap: Őszi mese: Isten ajándéka (Zsigmond)

Következő év januárjában meghalt nagymamám. Nagyon szerettem. Akkortájt fogant Zsigmond, persze nem tudom, mikor pontosan, mert mi biztosak voltunk afelől, hogy biztosítva vagyunk foganás ellen. Ezt rosszul gondoltuk. Miután megbizonyosodtunk róla, hogy baba van a méhemben, nagyon elcsendesedtünk. A férjem is és én is, nem beszéltünk, én egy hétig, Gábor legalább két hétig. Meg kellett emésztenünk ezt, hogy most már igazán nagy család leszünk, és vajon meg tudjuk-e ugrani szülőként ezt a feladatot. És pontosan tudtuk mindketten, hogy ez nem kilenc hónap múlva fog eldőlni, hogy ki tudom-e cserélni egy negyedik gyereknek is a pelenkáját, hanem amikor majd itt lesz négy ember, akik nem gyerekek már, de még nem is felnőttek, hogy tudunk-e mindnek egyformán jó szülei lenni, és így tovább, és így tovább.

Egy kis időnek el kellett telnie, hogy Zsigmondot Isten ajándékának tekintsem, merthogy ma tényleg ezt gondolom. Az ő megszületése új harmóniát hozott a családba, egy őszi gyermek, a téli, a tavaszi és a nyári után. Egy kicsi fiú, az arany gyermek.

A várandósság Zsigmonddal elég kellemesen telt. Teljesen más volt itt babát várni, mint bent Budapesten, ahol az ember nehezen talál illatos, oxigéndús levegőt. Még szülés előtt egy héttel a Dunában strandoltattam a gyerekeket, szülés előtt egy nappal szülinapra vittem Emmát. Viszont jobban aggódtam a kis magzatért, mint bármikor korábban, elég sok vizsgálatra el is mentem, olyanokra is, amikre korábban soha sem. Gondolom, nehéz volt elhinni, hogy negyedikre is egy makkegészséges babát szülhetek.

Aztán a 35. hétig minden jól ment, akkor viszont úgy tűnt, Zsigmond ki akar jönni, vagy legalábbis valami hajtja őt vagy készteti, hogy behelyezkedjen. Eléggé megrémültem, tudtam, hogy mindenképp kórházba kell akkor menni. Online javasasszonyaim alkoholizálást javasoltak az ellazulás érdekében, Gábor itthon maradt, és egész délelőtt hozta a vodka-narancsokat. A hatás nem maradt el. Zsigmond a 39. hétig odabent maradt, lehet, hogy csak várta az újabb dózist. Mikor rájött, hogy nem lesz, inkább megszületett.

Nagyon meleg volt még, pedig már szeptember vége volt. Gábor vacsoráztatta, altatta a gyerekeket, én a tornácon sétálva vajúdtam, végre, ezt is átélhettem. Ráadásul alkonyodott, arany fényben úszott minden, és szinte örültem, hogy végre fáj, és ez most már visszavonhatatlanul az lesz, hogy megszülöm ezt a babát.

Megjött a doulám, és csak ült, egyszerűen ott volt velem. Nem beszéltünk. Minden egyértelmű volt. Lefeküdtek a gyerekek, elcsendesedtek, nem tudták, hogy mi készül, én pedig birtokba vettem a fürdőszobát. Doulám vizet készített, közben megérkezett a bába is, és ahogy velem lenni szokott, a víz nagyszerűen katalizálta a tágulást, majd kiszálltam a vízből, és először megszültem a burkot, ami tele volt vízzel, és csak akkor folyt szét, amikor a bába kezébe ért: először a bába is azt hitte, hogy a baba az.

Majd jött utána rögtön Zsigmond, nagyon rövid köldökzsinóron kapcsolódva hozzám. Olyan rövid volt a zsinór, hogy nem tudtam mellre tenni a babát, és nagyon röhögtünk, mert ahogy térdelve szültem, nem láttam belőle semmit ‒ mindenki csendben gyönyörködött benne, csak én nem. Aztán meg át kellet lépnem a köldökzsinórt, hogy ölembe tudjam venni a babát. Szóval, nagyon szép születés volt ez, azt hiszem, tényleg tökéletes volt, és nem cserélnék senkivel, olyan boldogok voltunk, hogy ilyen szép kicsi fiunk született.

Mindez kilenc hónapja történt, élesen él még bennem, s élni is fog, mert most már le is írtam.

Hát ezek az én történeteim, az egy műtétemről és a három szülésemről. Szerintem, ha nem találkoztam volna az otthonszülés lehetőségével és nem éltem volna vele, nem lenne most négy gyerekem. Valószínűleg tudtam volna találni olyan orvost (mondjuk nem a hetedik hónapban), aki kórházi körülmények között is hagyott volna a lehető legháborítatlanabbul szülni császármetszés után, de nem sikerült a megfelelő időben ilyennel találkozni, főleg, hogy rájöttem, sajnos, lehet az ember orvosa szuper szakember és jóindulatú ember, egy kórház falain belül mindig kötni fogja a kezét a kórházi rutin, a helyi szakmai szabályok. Ha nem ezek szerint cselekszik, könnyen bajba sodorhatja magát. Ennyit meg egy orvosnak sem ér meg, hogy a páciensének jó legyen a szülése.

Így summázva mindent, a bábáimnak és kitartó, akadályt nem ismerő munkájuknak köszönhetem, hogy nőként és anyaként a természetes szülésre való képességem birtokába kerülhettem. Nekem ez nagyon hiányzott, miután császármetszésem volt, pedig egy darabig nem is jöttem rá, hogy mi hiányzik oly nagyon. Majdnem elhittem, hogy nem vagyok képes megszülni a saját gyermekem, és azzal, hogy bebizonyosodott, hogy ez nem így van, jobban érzem magam a bőrömben.

Ha lett volna egy második császármetszésem is, lehet, hogy nem vállaltam vagy nem is vállalhattam volna harmadik, negyedik gyereket. Sok-sok anyával beszéltem, akiknek az első gyerekük császármetszéssel jött világra. Másodszorra mindannyian szerettek volna természetes úton szülni, de végül közülük csak egyetlen egynek engedte az orvosa, hogy egyáltalán megpróbálja, és sikerült is neki. A többieket mind újra megműtötték a második kisbabájukkal is, és semmilyen módon nem bátorították őket abban az elhatározásukban, hogy természetesen szüljenek.

Ha felvilágosítanák ezeket az anyákat a császármetszés lehetséges szövődményeiről is, és ez a beavatkozás nem a biztonság szimbólumaként lebegne a szemük előtt, biztosan nem hagynák magukat ilyen könnyen meggyőzni arról, hogy ez a legjobb mindkettejüknek. Vagy mindhármuknak, ha az orvost is számolom.

Jómagam szívesebben szülök olyan valódi, gyakorlati szakemberekkel, akik teljességgel alárendelik magukat hivatásuknak, az anyának, a születő babának és magának a születés misztériumának. Jó lenne, ha többen meglátnák az összefüggést a szülés, a születés módja és a lelki egészség között.

Milyen lesz az a társadalom, amely teljesen kiiktatja a születés pillanatából magát a természetet, a természetességet? Melyben emberek egy csoportjának az érdekei úgy diktálják, hogy az újszülötteket az anyai erők mellőzésével, kiiktatásával rángassák át erre a világra. (Aki látott már császárt, tudja, hogy megy.) Mintha az anyai test selejt volna, mely arra jó ugyan, hogy kihordja a babát, hiszen anyaméhen kívül ez egyelőre lehetetlen, de az igazi nagy munkát már nem bízzák rá, nehogy elrontsa.

És az anyák? Lesz-e kedvük többször is átesni olyan szülésélményeken, amelyek után nehezebben épülnek fel, akár fizikai, akár lelki értelemben?

G. J.

Soma >>>
Emma >>>
Frida >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.