igaz történetek szülésről, születésről

630. nap: Van élet a császár után!

630. nap: Van élet a császár után!

Második terhességem alatt elkezdtem olyan kórházat keresni, ahol nem veszik el rutinszerűen a császáros babákat – ha esetleg megint úgy alakulna a helyzet… Mondanom sem kell, nemcsak az akkori kórház, korábbi szülészorvosom szintén szóba se jöhetett.

Kinél, hol szüljek? Jöttek az ismerősök ajánlásai. Arra koncentráltam, hogy olyan szülészt találjak, aki császár után vállal természetes szülést. Ez először nem tűnt túl nehéznek: persze, semmi akadálya. Aztán: én ekkor és ekkor érek rá stb. Amikor a harmadik választott szülészem mondta, hogy semmi akadálya a természetes szülésnek, csak írjam alá, hogyha a kitűzött időpont előtt egy héttel nem születik meg a baba, akkor beleegyezem a szülés beindításába – ismét elgondolkodtam, holott már semmi kedvem, energiám nem maradt új orvossal újrakezdeni. Miért is? Belefáradtam az egészbe, kezdtem belenyugodni, hogy olyasmit erőltetek a természetes szüléssel, ami nem fog menni, talán nem is olyan fontos. De mégis…

Akkor hallottam Ágiék császáros szülést feldolgozó csoportjáról. Nagy pocakkal elmentem, és akkor valami elkezdődött. Megtudtam, hogy de még mennyire lehetséges, és igazam van, fontos, jogom van hozzá, és képes lehetek, leszek a természetes szülésre. Azt a nem is apró gyakorlati tanácsot is a csoporton résztvevő császárral szült anyáktól kaptam, hogy nem is kell annyira erőltetni a választott orvost, ha tényleg (minél) természetesebben akarok szülni, akár először, akár sokadszorra, jobban járok, ha nincs körülöttem olyan, aki „sajátjának” tekint. Persze a választott szülésznő, doula más, az jól jön.

Még egy sorsfordító információ: Ági mondta nekem, hogy császár után a cél nem otthon szülni, hanem szülni! Ezt már könnyedén kitűztem célul, az otthonszülés bármennyire is szimpatikus nekem lélekben, nem érzem még magam felkészülve rá. Elvégeztem Ágiék információs hetét is, és egyre biztosabban éreztem magam testemben-lelkemben, egyre erősebbnek, hogy másodszorra megszüljem a babát.

A végső lökést az adta, hogy választott orvosom ismét előhozta, hogy írjam alá a papírt a szülés megindításáról egy héttel korábban, és az időpont kiválasztásánál az volt a szempont, hogy ő mikor megy el síelni, és mikor nem ér rá. Vettem egy mély levegőt, életemben talán a legmélyebbet, és a kitűzött időpont előtt egy héttel bementem hozzá a kórházba, és megmondtam, hogy köszönöm, nem fogok kérni a szolgáltatásából. Én, aki el sem tudtam képzelni korábban, hogy ne választott orvos magánrendelőjébe járjak még a rutin vérvizsgálatokra is!

A többi egyre jobban alakult. Csodálatos szülésznőt találtam, mint később megtudtam, ő maga is bába, abban a kórházban, ahová úgyis menni akartam, és ahol tudtam: kisbabám mellettem fog maradni, akármi is történjen!

Aztán ment minden szépen, lassan, a maga, illetve a magam és a baba útján: jósló fájások, majd semmi, egy hét múlva megint jósló fájások, megint semmi, majd egy nap, hajnali ötkor a bizonyosság: ez már az!

Felhívtam Ágit, aki az információs héten korábban tanultakkal összhangban azt mondta, nyugalom, még sok idő van, figyeljem, mi történik. Nemsokára hívtam a szülésznőt is, ő is azt mondta: maradjak még otthon, ha most bemegyek a kórházba, a korábbi császár miatt nem fognak hazaengedni, és az idő még messze van.

Pár óra múlva férjemmel mégis bementünk a kórházba, hogy ne kelljen hároméves kisfiammal otthon vajúdnom, na meg ne induljon még be a csúcsforgalom, mert Budapest legszimpatikusabb kórháza a város túloldalán várt.

Ott minden úgy történt, ahogy mondták: a kocsiból kiszállva még öt háromperces fájásokat mértem, mire beértünk, teljesen abbamaradtak a fájások! Kórházszindróma, minek is mentem be? De mivel nem volt, akinek sürgős lett volna a szülésem, mindenki békén hagyott, olvasgattam, beszélgettem a többi kismamával.

Aztán délután megint jöttek a fájások, nem elviselhetetlenül, de rendszeresen. Este kilenckor még férjemmel megvacsoráztam a kórházi büfé szendvicseiből, haza is küldtem őt, aztán zuhany, egyre erősödő fájások, csak róttam a köröket az egyre biztosabb bizonyosságban: eljött az idő! Éjfél előtt zokogva hívtam a férjemet: nagyon fáj, jöjjön!

A kórházi vajúdóba nem engedtek be, mert a méhszájam nem tágult, úgyhogy egyre gátlástalanabbul üvöltve sétálgattam a szülőszobák előtt a folyosón, a falba kapaszkodva a fájáserősség alatt. Megérkezett a szülésznőm is, ami nagyon jó érzés volt, és a férjem is. Itt meg is jegyzem: amennyire nem támogatta bolondériámat a természetes szüléssel (minek ez a felhajtás?), ott és akkor maximálisan velem volt és segített.

A fájdalmak egy bizonyos szintjén azt mondtam: na jó, ebből elég, nem bírom tovább, nem akarok szülni! Szerencsére, szerencsémre ennek nem lett visszhangja, azt mondták, minden a lehető legnagyobb rendben van, a szülés nagyon szépen halad, a baba teljesen jól van! „Hiszen szülni akartál, ezt akartad.” – biztatott szülésznőm. Azt hittem, nem bírom megtenni, megint nem fog sikerülni.

Aztán hajnali négytől 5.20-ig tartó kemény küzdelem után – megszületett a kisfiam! Vajon a végkifejletben mekkora része volt a gátmetszésnek, ami után hetekig nem bírtam felkelni, és sokáig azt hittem, sosem heverem ki? Nem tudom.

Kisbabámat még az elvágatlan köldökzsinórral ideadták, a hasamra fektették, ahogy ezt annyira akartam és reméltem, amiért hónapokig küzdöttem, hogy sikerüljön. Aztán nagyon gyorsan elvitték és elvágták a köldökzsinórt, ami ellen nem volt már erőm tiltakozni a nehéz szülés és a szégyen miatt: annyira nehéz volt, annyiszor feladtam, annyit kiabáltam, hogyan is kérhetnék én egy ekkora szívességet a kórházi személyzettől, hogy kicsit várjanak, amíg a babámmal együtt vagyunk, amíg a köldökzsinórja, a köldökzsinórunk lüktet…

Aztán nem is bántam, hogy babámat férjem kivitte, mert a soron következő megpróbáltatásra kellett koncentrálnom, nem tudtam volna kisbabámra figyelni: tekintettel az előzetes császármetszésre, a kórházi protokoll szerint méhűri betapintás várt rám puszta kézzel, ami felért egy második szüléssel, és én ennek megfelelően reagáltam rá. A másik változat a rövid altatás lett volna, akkor viszont babámat éppúgy nem adták volna oda, mint az első szülésemkor, akkor meg minek is küzdöttem volna.

Ezen is túlvoltam, és utána már csak a baba, baba, baba! Csodálatos és nagyon fontos volt az az első, együtt töltött két óra frissen megszületett kisbabámmal és férjemmel. Érdemes volt, megérte szembe menni családommal, orvosokkal, közvéleménnyel, és SZÜLNI.

Köszönet Áginak, szülésznőmnek, minden aznap éjjel ügyeletes szülésznőmnek és férjemnek! Azóta is boldog büszkeség tölt el, ha hitetlenkedve kérdezik ismerősök és ismeretlenek: császár után szültél? Igen, lehetséges, azért is írtam le a történetemet, hogy megtudja, aki akarja, aki erőt gyűjt hozzá: ha semmi megalapozott orvosi indíték nem szól ellene, császár után LEHET és ÉRDEMES szülni…

B. M.

Kórházban, stábbal >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.