igaz történetek szülésről, születésről

604. nap: „Béna, nem tud szülni” (Ábel születése)

604. nap: „Béna, nem tud szülni” (Ábel születése)

Furcsa egy ébredés. Csikar a hasam. Talán a tegnapi paprikás csirke? Semmi baj. Lehet még aludni. Húsz percig. Aztán megint.

Magzatvíz? Vér? Telefon a szülésznőnek, indulás a kórházba.

Kórházi csomag, kapunyitás, be az autóba, háromperces kontrakciók. Fekvőrendőrök, portás, lift, szülőszoba, CTG, felvételi orvos, minden rendben.

Bent vagyunk a legszebb, napsárga szülőszobában. Hű, de jó!

CTG a hason. Hogyan is kell lélegezni?

„Kéne szúrni egy vénát.” Egy: „Eldurrant.” Kettő: „Ez sem sikerült.” „Hagyjuk, majd az orvos.” „Vagy nem is kell, úgyis jól haladunk.” „De kell, mert a végére kifárad, és akkor…” Három: „A francért, nincs kisebb tű?” Négy: „Na, végre!”

„Már most fárad… Oxitocin – a szomszéd szobában van egy komplikált esetem. Legyünk túl ezen hamar!”

Nincs itt senki, csak mi ketten és a baba, még bent. Át kéne adni magam a kontrakcióknak. De úgy fáj a derekam! Jó lenne valahogy máshogy, nem így fekve, infúzióval, CTG-vel. Nincs itt senki. Ott a komplikált eset. Akkor legalább lélegzem, talán az segít.

„Burokrepesztés.” Fekszem némán, lélegzem, gondolkozom. Fáj. Nem kell nekem nagy autó, elég lesz a Polski Fiat is. Nem szülök többet.

„Kakálni nem kell még?” „Nézzük, hol tart. Még van méhszáj. Három fájás a jobb oldalra fordulva, három a balon. Aztán majd meglátjuk.” Oké, ez így nagyon fáj. Most már nyomnom is kell, ha „kakálnom” nem is. Nagyon kell nyomni, szólj nekik! Hogy idependerült mindenki.

„Hát akkor a házi feladat…” Mi van? „Hanyatt fekszik, fájás elején felhúzza a két térdét, nagy levegőt vesz, nyom, majd szólok, ha cseréljen levegőt.” Fel a térdem, levegő, nyomok… „Levegőcsere…” Levegőcsere. „Nyomjon!” Nyomok. „Levegőcsere!” Megint? Levegő ki, be. „De nyomjon is!” Így már nem tudok nyomni. Na, jó, majd a következőnél jobban megy.

Újra. És újra, hiszen mondták, hogy eddig minden túl gyorsan ment, most hagyni kell a babát akklimatizálódni. De olyan fárasztó ez a lábfelhúzás. Mire feltornázom a térdem, már nincs erőm nyomni. És a második levegőcsere… Én csak egyre készültem.

„Nyomni, nyomni, nyomni…”

„Kész, fájásgyenge. Oxitocin.”

Fájásgyenge? Betalált. Béna, nem tud szülni. Nem tud nyomni, nem tud levegőt cserélni. Nem tudja ezt az egész házi feladatot. Egyes. Megbukott. Már fájások is alig jönnek.

„Ha már elkezdtük, csináljuk végig. Oxitocin, aztán majd könyöklök. Gátmetszés.” Hát ennyi. Gátmetszés. Pedig úgy szerettem volna elkerülni. Azt ígérte, hogy mindent lehet „alternatívan”. Hát akkor nem lehet. Ezek szerint.

„Nyom, nyom, nyom, nyom, nyom…” Igyekszem. Biztos sikerülni fog, hiszen az egyik fülembe a doktor nyom, a másikba a férjem lélegez. Röhejes. Én meg úgyis béna vagyok. Ő meg jól könyököl.

„Mindjárt kint lesz.” Már a csecsemős is itt van. Akkor tényleg. Megy az elszívó. „Kint van a feje. De mit keres ott a keze a feje előtt?” Baj van? Nem, a szülésznő épp most nyugtatta meg a doktort, hogy jó ez így is, ne aggódjon.

És valahogy kint van. Hogy is? Nem tudom. „Nem sír fel.”

Mondj már valamit, Baba! És akkor talán ideadnak végre.

Végre. Itt vagy a pocakomon. Azért TE CSODA VAGY. Picit elvisznek, de majd visszajössz. Apa megy veled. „Érzéstelenítők…” Fáj és nagyon fázom. Reszketek. „Jaj, egy kicsit hideg van. Tessék, fűtés, takaró.”

Méhlepény lecibálva. Egyben van, ép. Méhűri betapintás, varrás…

Fáj. De újra itt vagytok Apával. Akkor Téged nézlek. Akkor csak Téged látlak. Mindjárt érezhetlek is. Így ruhásan, sapkásan. De jó, hogy itt vagy! Szopizol. Nincs itt senki. Ott a komplikált eset.

Jó így? Vagy legalább: „Anyuka, önnek jó így?” Hát, ez a kérdés nem hangzott el. De még egy hasonló gondolat sem suhant át az agyakon.

Ó. K.

Dorka > > >
Gellért > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.